Egy kis novella az egyik steampunkos regényemből (Karmazsin égbolt alatt). Vicarios, a léghajókapitány bemutatkozik :D

Vicarios Morten kapitány békésen szunyókált az ágyában, és kincsekről álmodott. Csak úgy ott hevertek szanaszét, egymás hegyén-hátán a parton, akár a kagylók. A víz újabb és újabb ékszereket, drágaköveket, de sok egyéb, különös kacatot sodort a partra. Ő mámorosan a boldogságtól tömködte a zsebébe a kincseket, és közben arra gondolt, hogy ezekből élete végéig úgy élhet, akár egy nemes úr.

- Ébredjen, kapitány! A lány megszökött! - rázta meg valaki a vállát, amire felpattantak a szemei. Nem fogta fel, ki szólt hozzá, és azt sem, hogy mit. Elméjét elborította a harag, amiért meg merték zavarni az álmát, ezért reflexből kinyúlt, és durván megragadta zaklatója nyakát.

- Hogy merészelsz zavarni?! - reccsent rá reszelős hangon, és felült az ágyon. A másodkapitánya volt az, aki riadtan nézett rá.

- El… elnézést, uram, de attól tartok, a foglyunk megszökött - hörögte liluló fejjel.

Vicarios úgy nézett rá, akár egy elmebajosra.

- Hogy mi?! - tajtékzott, és durván ellökte magától a férfit, aki hanyatt esett.

Azon nyomban felpattant az ágyából, majd megfogta az első, keze ügyébe kerülő tárgyat - történetesen egy rumosüveget, és a léghajó oldalának vágta. A sűrű, sötétbarna folyadék lecsorgott a fémlemezen, rá a vörös szőnyegre, jókora foltot hagyva maga után. 

Lendületesen kivágta az ajtót, ami, ha nem elég fürge, visszacsapódik rá. Súlyos, csatos bakancsával végigtrappolt a folyosón, majd benyitott a társalgóba. Derékig érő, csapzott, éjfekete haja és szintén fekete köpenye lobogott utána. Pár kivételével az összes embere ott tartózkodott a helyiségben, akik épp nagy hangon kártyáztak és italoztak. De amikor belépett, síri csend lett egyszeriben.

- Ki volt az?! - hordozta végig ádáz, sötét tekintetét az emberein. Egy mukkot sem szóltak, mind lefelé néztek, mintha valami roppantul érdekes lenne a földön.

- Ki volt az?! - förmedt rájuk még fenyegetőbben.

Szeme szikrázott a dühtől. Igazán félelmet parancsoló látványt nyújtott szedett-vedett, fekete gönceiben, dús, fésületlen hajával és hegyes, fekete kecskeszakállával együtt. Ő volt a leghírhedtebb léghajókalóz a kontinensen, és vaskos vérdíjat tűztek a fejére. Emberei hűségét többnyire zsarolással és erőszakkal szerezte meg. Árulásért halál járt, és ezt jól tudták, ezért nem merte beköpni senki. Időről időre azért megpróbálták, de kezdtek leszokni róla, miután Vicarios felszegezte az egyiküket a léghajó orrára, akár a sziréneket. Nem szenvedett sokáig, mert egy nap múlva belécsapott a villám. 

- Még egyszer megkérdem: ki volt az?! Ha nem felel senki kénytelen leszek… egyéb eszközökhöz folyamodni - húzta elő a revolverét az oldalára erősített, fémveretes tokból. 

- Én... én voltam - állt fel Barnabas. Hajósinasként szolgált, és alig lehetett több tizenhat évesnél.

Vicarios lassú, kimért léptekkel odasétált hozzá, és kegyetlen mosollyal az ajkán a fiú torkának szegezte a fegyvert, felbiccentve azzal az állát.

- Ugye tudod, hogy ezért most keresztül foglak lőni, akár egy kutyát?

- Ne, ne, kérem, könyörgöm, irgalmazzon uram! - fakadt sírva a fiú és térdre vetette magát. - De… de ahogy megcsapott az illata… Az a mézédes, mennyei illat… Muszáj volt megkóstolnom.

Vicariosnak megcsikordult a foga, és egy jókora ütést mért a fiú halántékára a fegyver markolatával.

- Parancsba adtam, hogy soha, senki sem érhet hozzá! Engedetlenséged büntetése: halál - szegezte rá a revolvert a vérző fejű, remegő fiúra.

- Csak… csak egy kortyot ittam belőle! Esküszöm! Ne öljön meg, uram! 

- Azt hiszed, vicces vagy, mi?! Nyomorult - köpött egyet megvetőn, és megragadta a fiú loboncos üstökét.

- De az a bor… Az a finom bor…

- Bor?! Ki beszél itt borról?! - üvöltött fel, és mellkason rúgta a kuporgó fiút. - Hol a lány?!

- Nem… ne tudjuk uram. Reggel, amikor vittem neki az ételt, már nem volt ott - szólt egy megtermett, kopasz férfi.

- Ennyi szerencsétlent egy rakáson! Még egy tizenöt éves lány is kifog rajtatok! Megérdemelnétek, hogy sorban lelőjelek titeket és a disznók elé vesselek! - ordított, azzal sarkon fordult, és úgy rájuk csapta az ajtót, hogy az kiesett a keretéből.