I. Egy rónin halála

A távoli múltban járunk, abban a korban, ahol a becsület és a tiszteletét még számított valamit. Japán erdeinek mélyén, egy úr nélkül maradt szamuráj vándorolt, míg el nem eredt az eső. A hegyekben egy vízesés közelében ballagott, így talált egy barlangot ahova behúzódhatott pihenni. Valaki már járt itt korábban, mert maradt bent egy kis száraz fa, amiből szamurájunk tüzet gyújthatott. A jéghideg eső és szél elnyomhatta a rendkívüli érzékeit, ugyanis nem vette észre, hogy egy rossz szándékú idegen lohol a nyomában.

-Van itt valaki?

-Fáradj beljebb, idegen, a tűz melegére neked is szükséged lehet. Örömömre szolgálna, ha élvezhetném a társaságod, amíg el nem áll az eső.

-Köszönöm, a nevem Isamu.

-Üdvözöllek Isamu-szan. Katsuaki vagyok. –az idegen jól sejtette, végre rábukkant arra a személyre, akit már hónapok óta üldöz. Anyja gyilkosára.

-Kevés ide ez a tűz, Katsuaki, van nálam egy kis szaké. Megtisztelnél vele, ha segítenél elfogyasztani. Ez majd biztos felmelegít, haha! –Isamu két üveg szakét húzott elő, de csak az egyikben volt rizsbor. Abban, amit a szamurájnak adott, Isamu színtiszta vizet ivott, és csak megjátszotta a részegségét. Szerencséjére Katsuaki álomba merült, mielőtt elállt az eső, és nem indult tovább. Isamu megkötözte a részeg szamurájt, majd a lábainál fogva fellógatta egy erős faágra, ami kinyúlt a vízesés fölé.

-Ébredj fel! –Katsuaki kinyitotta a szemét, szörnyű nyomást érzett a fejében. Majd megpillantotta mélyen alatta a vízből kiálló hegyes sziklákat. Kardjaitól megfosztották, nem maradt remény a szabadulásra. 

-Miért? –ennyit kérdezett csupán.

-Bosszúból anyám halálért! A leggyalázatosabb tett, amit egy ember megtehet, hogy megöl egy ártatlan öreg nőt. Az egyetlen volt, aki szeretett, aki törődött velem. És te elvetted tőlem, hogy mered ezek után szamurájnak nevezni magad?  -Katsuaki tisztán emlékezett arra az éjszakára, hatalmas szégyenfolt keletkezet a becsületén. A kardja kioltott egy ártatlan életet.

-Valóban felelős vagyok anyád haláláért, Isamu, de nem én öltem meg, erre megesküszöm.

-Ne esküdözz, csak még jobban megszégyeníted magad a hazugságaiddal. Akárkit kérdeztem meg, mind azt felelték, hogy a rónin volt, Katsuaki.

-Eressz le innét, hajlandó vagyok elvégezni a szeppukut. Ezzel még visszanyerhetem a becsületem és megtisztít a szégyenemtől.

-Azt már nem, nem engedem, hogy megszabadulj a szégyenedtől, gyilkos! Hogy a megaláztatás még nagyobb legyen, a saját kardoddal, a saját lelkeddel vágom el a kötelet. –Isamu nem húzta az időt, minden áron bosszút akart állni. A katanával elvágta a kötelet. Katsuaki igazi szamurájhoz méltóan viselte a halált, egy hang nem hagyta el a torkát, miközben zuhant majd halálra zúzta magát.

II. Júrei

Katsuaki már két napja úton volt, egy szemernyit sem pihent, ezért csak azt gondolta, hogy a képzelete űzött vele tréfát. Egy alacsony fehér köpenyes alak libegett át a mezőn kb. fél ri távolságnyira előtte. Nagy és fekete hajkoronájába belekapott a szél. A fehér köpenye jobbra-balra libegett, ahogy lassan fáradtan betért a fák közé. Katsuaki bátor harcos révén nem hitt a szellemekben. Amint beért a faluba rögtön szállást keresett éjszakára.

-Fogadós! Egy szobát éjjelre és egy forró teát kérek!

-Máris hozom, szamuráj! –Katsuaki lassacskán elszürcsölgette a teáját, már épp el akarta foglalni a szobáját, hogy végre kipihenhesse magát. Ám ekkor egy izgatott férfi rontott be a fogadóba:

-Gakuto, Gakuto! –kiáltott oda a tolvajok és úton állók egy kisebb csoportjának. Gakuto a vezérük volt. –Megint láttam! A szellem visszatért, megint áthaladt a réten! –a rónin oda fáradt hozzájuk és közbe szólt.

-Elnézést, hogy megzavarom a társaságotokat, Katsuaki vagyok! Én is láttam a szellemet, amikor a faluba tartottam. Azt hittem csak a szemem káprázik, de úgy tűnik, hogy tévedtem. Megtisztelnél, ha elmesélnél mindent, amit róla tudsz.

-Hmpf, nem szeretjük a magadfajtákat, de legyen. Sokat úgysem tudunk róla, csak azt, hogy Júreivel van dolgunk. Szinte mindenki látta már, és mindenki retteg tőle a faluban. Éjjel mindig ugyan abban az időben áthalad a réten, majd egy óra elteltével visszatér oda ahonnan elindult. Senki sem merte még követni.

-Akkor épp itt az ideje, hogy a végére járjunk. Holnap te és az embereid kivonulunk a mezőre, ott várjuk meg a szellemet.

-Hahaha! Bolond vagy! Ám legyen, csak nehogy rám mond, hogy gyáva vagyok, szamuráj! –ekkor Katsuaki nyugovóra tért, másnap délben ébredt fel. A faluban híre ment, hogy le fog számolni a júreivel, így aki csak tudott, étellel látta el az éhes rónint. Az este beköszöntével visszatért Gakuto is. Négyen voltak csak elég bátrak, hogy kövessék vezetőjüket. Egy hídon haladtak át, Gakuto reszketett a rémülettől. Váratlanul madár repült föl az egyik közeli bokorból, amitől Gakuto annyira megijedt, hogy a kardját a folyóba ejtette.

-Hahahah! –nevetett fel a szamuráj!

-Nem merj kinevetni, hallod! –fenyegetőzött Gakuto. Amikor megérkeztek a rétre, leültek a földre és várták az éjfélt. Hideg rettegés lett úrrá a banditákon, de Katsuakin a rémület egy apró jele sem volt látható. A fák közül előbukkant a szellem. Egyenesen feléjük közeledett, nem tért ki az útjukból.

-Júrei, beszédem van veled! –szólt Katsuaki, de szellem nem felelt. Csak egyenesen haladt tovább feléjük. Gakuto reszketett a legjobban a félelemtől, előkapta a szamuráj katanáját, a hosszabbik kardját, és átdöfte vele a júrei mellét. Hangos sikítás hallatszódott, majd vér csordult a fehér köpenyre. Katsuaki lerántotta a leplet, majd a fekete szőrme bundát is. Egy öregasszony feküdt holtan a földön, kosár volt nála tele étellel. Döbbenten álltak a holtest fölött:

-Mi most visszamegyünk a faluba! –szólt Gakuto. –Elmondjuk mindenkinek, hogy sikerült végezned a szellemmel, szamuráj!

-De hisz nem is én öltem meg. –már csak a levegőnek beszélt, a gyáva banditák elrohantak. Katsuaki tisztességesen eltemette az öregasszonyt, majd földkupacra terítette a fehér köpenyt.

III. Meggyilkolt anyai szeretet

Isamu egy rendkívül rossz ember volt. Csaló, gyilkos, tolvaj, erőszaktevő.  A fejvadászok első számú célpontjává vált, így kevés hely volt ahová menekülni tudott. Egy sűrű erdő mélyén épített magának menedéket nem messze az anyja kunyhójától. Annak ellenére, hogy milyen gonosz lélek lakozott benne, az anyja mégis mindennél jobban szerette egyetlen gyermekét. Isamu néha meglátogatta az édesanyját, de túl veszélyes volt mutatkozni a nyilvánosság előtt, ezért megállapodtak abban, hogy inkább az asszony megy el a fiához. Minden nap délben az anya ebédet vitt Isamunak. Még ez is túl veszélyesnek bizonyult, ezért az asszony éjjelente látogatta meg a fiát júreinek öltözve, hogy elijessze az embereket. Így még véletlenül sem követte senki.

Isamu már két napja várt anyjára, de ő csak nem érkezett meg. Szörnyű érzések kavarogtak benne, ezért a keresésére indult. Fényes nappal kezdte a keresést, nem érdekelte, hogy a fejvadászok lehetnek a nyomában. Amikor kiért a mezőre, megpillantotta anyja lepedőjét egy földkupac fölött. Véres volt és kardszúrás nyoma látszott rajta. Órákon keresztül siratta, majd a közeli faluba indult, hogy megtudja, ki felel ezért a galád tettért.

Két nap telt el, de a lakosok még mindig ünnepeltek, hogy elpusztították a kísértetet.

-Mit ünnepeltek itt? –kérdezte egy idegentől Isamu.

-Nem hallottad, megölték a júreit, nem kísérti tovább a falut. Éljen Katsuaki! Éljen Katsuaki, a megmentő! –kántálta az egész falu. Gakuto és a gyáva bandája rettegtek egy lehetséges bosszútól, ezért azt híresztelték el, hogy Katsuaki a nagy megmentő. Hiába kérdezett bárkit, nem tudták megmondani, merre ment a rónin. Isamu viszont megesküdött, hogy előkeríti a gyilkost, és bosszút áll anyja haláláért.