Nem mondhatom, hogy nagy a családunk, bár ez hangulat és nézőpont kérdése. Apa, anya, két gyerek, ez összesen négy fő, többször is átszámoltam. Emellett, jelen pillanatban négy macska és egy Bütyök kutya is a portán tartózkodik, időnként kibillentve erős koncentrációmból, amit kis famíliám egyben tartása céljából gyakorlok.

Szóval, nem nagy a háztartás, átlagosnak mondható, csupán egyetlen aprócska, szinte el is hanyagolható problémánk van, hogy átlagon aluli költségvetésből igyekszünk átlagos életet élni, ruházkodni, tisztálkodni, számlákat fizetni, fűteni, néha enni. Ilyen, a nyugati civilizációban alapvető dolgokkal is meggyűlik a bajunk, olyanokról pedig, hogy színház, mozi, ne adj’ Isten egy koncert meglátogatása – nem is álmodozunk. Álmodozásaink nagy része a rántott csirke és a töltött káposzta köré korlátozódik, igazi húsból. Éppen ezért el sem tudom mondani, mekkora öröm ért a minap, amikor észrevettem, hogy az olcsó élelmiszerek gyártói miféle jóindulattal viszonyulnak az átlagtól laposabb pénztárcájú, ám igényességre még áhítozó, korgó gyomorral is töretlen hitű állampolgárokhoz.

Krumplipürét terveztem másnapra (a húst rendszerint hozzáálmodjuk), és bevallom pironkodva, hogy abba szoktam tenni tejfölt, igaz, csak fizetés tájékán. Régebben majonézt is nyomtam bele, de már nem is emlékszem, merre kell keresni a boltban, ugyanis a luxuscikkeket kínálgató polcokat anyagi megfontolásból jó ideje messzire kerülöm.

Álldogáltam tehát a tejtermékekkel megrakott óriáshűtő előtt, kezem-lábam lefagyott, amit azért tudtam értékelni, mert így legalább nem az éhségre figyeltem. Bámultam a tejfölöket, mintha azon meditálnék, melyik lehet a legfinomabb, miközben gyors fejszámolást végezve rájöttem, hogy egy doboz árából meg tudnék venni 5 kg krumplit. Kisebb dilemmába ütköztem, hogy akkor most tejföl legyen krumpli nélkül vagy fordítva, amikor pillantásom hirtelen egy olyan termékre esett, ami feleannyiba került, akció nélkül. Igaz, nem az volt ráírva, hogy tejföl, hanem farmföl, de hát föl-föl… tökmindegy. Lekaptam egyet, nagy megkönnyebbülésemben átfutott az agyamon a majonéz gondolata is, de szerencsére sikerült megőriznem a józan eszem, és miután teljesen átfagytam, hidegvérrel a kassza felé indultam.

Otthon aztán - amikor megfőtt a krumpli - elővettem zsákmányom, és pusztán női kíváncsiságból megnéztem, mégis mi lehet benne ilyen potom pénzért. Idézem: „pasztőrözött tehéntej, növényi olaj (18%), kultúra.”

Rájöttem – szintén csak a nőkre jellemző kacifántos logikával -, ez úgy tejföl, mint amikor megkenem margarinnal a kenyeret, aztán azt mondom a gyereknek: „Parancsolj, a vajas kenyered!”

De a lényeg, amitől egészen megrendült lélekkel rebegtem hálát eme nagyszerű élelmiszer gyártójának, az a tej és a növényi olaj mellett olvasható kis szócska volt. "Kultúra." Mekkora találmány! Micsoda emberséges szemléletmód! Milyen zsenialitás! Ha már az a szerencsétlen szegény ember nem jut el sehová, képtelen megvenni egy könyvet, lemezt, újságot, nem tudja megfizetni a művelődést, kulturálódást, hát tessék! Berakják neki egy műanyag dobozba, tejfölnek álcázva, féláron!

Miután lecsengett a minden sejtemet átható katarzis bennem, pár pillanatra eltöprengtem, vajon hogyan jut egy fogalom bele egy tárgyba. Nem volt nagy kihívás, az ilyen embereknek, mint én, sok éves küszködésünk alatt igen élénk képzelőerőt sikerül kifejlesztenünk, ha már fizikai erőnktől meg vagyunk fosztva a rendszeres, egészséges és változatos táplálkozás hiányában.

Így hát, távolba révedt tekintetem előtt szinte megelevenedett, amint a tehenekkel, akikből a tej jön, Beethovent hallgattatnak, amíg végigvezetik őket a Szépművészeti Múzeumon. Menet közben elrágcsálják a „Horatiustól napjainkig” c. nyolcszázezer oldalas kisesszét, végén egy lábjegyzettel, miszerint „magyar ember evés közben nem beszél”, desszertnek pedig néhány bulvárlapot. Ezután, kérődzés közben megnézik az „Emészthető kultúra a szegényebb rétegeknek” c. díjnyertes kisfilmet több nyelvre lefordítva, majd levezetésképp vesznek egy gyors tánc- és illemórát. Később ezeket a teheneket a világ legkülönbözőbb pontjairól beszerzett gépekkel fejik meg, amelyek apró információcseppeket adagolnak a tejhez országuk földrajzi elhelyezkedéséről, éghajlatáról, kulturális értékrendjükről és egyáltalán. Nagy szerencse, hogy az egész hajcihőt csak egy tehéngenerációval kell végigcsinálni, mert a kis bocik már az anyatejjel magukba szívják majd mindezt.

A következő kép a növényi olaj. Erre is van elméletem, például mi van, ha a napraforgók nem a Nap felé fordulnak, hanem meg vannak tanítva, hogy azokat a műholdakat kövessék szép kis fejecskéikkel, amik mindenféle televízió- és rádióadást sugároznak a Földre, és napfény helyett ilyesmitől duzzadjanak szép nagyra. Mire megérnek, már csak ki kell sajtolni belőlük azt a sok érdekes dolgot, amit aranyló olajukba zártak. Ebből lesz a 18%, ami nem sok ugyan, de annál értékesebb! Ezt aztán a tejjel összekeverve beteszik egy dobozba, és kész az ehető kultúra!

Képzelődésemből a főtt krumpli illata rántott vissza a valóságba, de ez egyáltalán nem vont le semmit a pillanat nagyságából. Teljesen átszellemülve kavargattam a fura „fölt” a krumpliba, és itt meg kell jegyeznem, hogy valóban nagyon kulturáltan, egyetlen szó nélkül, illedelmesen tette a dolgát, azaz gyönyörű homogén masszává alakította az addig darabos ételt. Óvatosan ettük, nehogy hirtelen beleszédüljünk, meg persze, hogy jusson másnapra is. Zárszóként csak annyit, esküszöm, Nobel-díjat javasolnék a termék feltalálójának, valamint életnagyságú szobrot a Hősök terén és minden városban, hogy sorstársaimmal együtt legyen hol leborulnunk, ha már nem bír el erőtlen lábunk.