ÜNNEPI KÖSZÖNTŐ   ( Játékra fel!)

                                               Az éjjel eleredt a hóhullás. Egyre sűrűbben és nagyobb pelyhekben hullt alá, betemetve a liget évszázados fáinak ágait és befagyott tengerré varázsolva a ligetet. Aztán úgy hajnal felé elállt és kezdetét vette a Nemere keserves süvítése Ez a szél a Kárpát-kanyarulat réme, kegyetlenül gyors és dermesztően hideg. Söpörte maga előtt a havat buckákba, ahol meg nem lehetett jéggé dermesztette a hó felületét.  

                                                Egy pöttömnyi kis alak bukdácsolt a nagy hóban, furcsán öltözött törpe típus. Fején az apja kucsmája fejkendővel átkötve és a lábán apja vastag gyapjú zoknija édesanyja sosonjaiba gyömöszölve. Figyelte-e valaki öltözködését? Bizonyára nem, de gangosan ment, tele vággyal, irány a nagyapó telke. Az áldott, szelíd szívű nagyapóé. És szerencse kívánó verset forgatott gondolataiban. Nagyokat lépkedett a szokatlan cipőben, néha orra bukott, puff a hóban, de vitézül talpon termett és az előre bukó kucsma alól, mint egy piros bazsarózsa kandikált ki piros arca és pisze orra. Menetközben emlékezetből ismételgette köszöntő versét, amivel boldogságot kíván apónak.

                                               A felkelő nap vörös sugaraival rózsaszínűvé festette a fagyos téli tájat, elült a madárdal, még a varjak is melegebb helyeken igyekeztek meghúzódni. Nagyapó befejezte a vaj köpülését és az ablakhoz ment, mert ilyenkor télen a virradat is homokóra lassúsággal közeledik. Feltűnt neki a reggeli dicsfényben bukdácsoló gomolyag emberke. A kályhához sietett és száraz fával megrakta a már senyvedni készülő tüzet, amikor valaki ököllel verni kezdte az ajtót. Kinyitotta és majdhogynem megfagyott ereiben a vér, amikor az unokáját vélte felfedezni az előbbi nevetségesen bukdácsoló parányi alakban. A gyermek egy lépéssel elébb állt és rázendített a már eltervezett köszöntőre.

                                               -  Köszöntlek örömmel,

                                                   Tavasz nyíltán, nyár hajlatán,

                                                    Élj miként a repülőgép, acélosan!     - „acélosan”- motyogta magában, de elakadt és eltört a csupor, bősz sírásba fulladt az amúgy is nem mindennapi bonyodalmas versike. Kövér könnycseppek gördültek alá arcocskáján a megszégyenülés és elkeseredés alázata. Nagyapó az ölébe vette, és amíg haladtak a kandalló felé darabonként szabadította meg gubancaitól. Leült, keblére szorította, és vigasztalni kezdte.

                                                - Ne sírj kis unokám, az mindennél többet jelent, hogy eljöttél, hogy itt vagy mellettem és a kis kobakodban megszületett az elhatározás az ünnepi köszöntőre. Ne törődj a versikével, jövőre nagyobb leszel, és jobban elmondod. - Közben leheletével melengette a hideg bársonyos kis kezecskéit és simogatta a pufók kis arcát. A gyermek bemelegedett, ráhajtotta fejecskéjét az apó aszott keblére és hallgatta az erős szívverést, a kihagyásos idős lélegzetvételt. Elaludt az apó ölében. Álmában a hűs árnyékos ligetben sétált, mely hangos volt a madárdaltól. Kék, sárga és szürke madarak trilláztak, egy harkály vígan kopácsolt az öreg tölgy kérgén, feje fölött varjak keringtek és ő az ébredő liget kábulatában nagy csokor fehér orgonával sietett, mert olyan cél hajtotta előre, ami számára mindennél szentebb volt, felköszönteni nagyapót!