„Te voltál már valaha normális?”

A kérdés körülbelül hat-nyolc éve hangzott el, az én számból. Egyik barátomat ugrattam volna éppen, de mint annyi minden az idők folyamán, ez a kísérletem is visszafelé sült el. A feltett kérdés hamarosan mintegy szállóigévé vált rám, az elesett, szerencsétlen kis lúzerre vonatkozóan, és mind a mai napig nosztalgikus baromkodásaink legalapvetőbb alkotóelemévé lett ez a mondat.

Volt idő, amikor komolyan elgondolkodtam mélyebb értelmén. Érveket és ellenérveket sorakoztattam fel, mind az igenleges, mind a nemleges válasz mellett és ellen. Azon múlt, éppen milyen hangulatban voltam, miképp tekintettem saját magamra. De igazából eldönteni soha nem tudtam, mit tartsak a dolog felől.

Először is, mit jelent az, hogy valaki normális? Nem mennék bele a fejtegetésbe. Szerintem ez mindenki számára más és más jelentéssel bír. Valakinek az a normális, amit a legtöbben elfogadnak. Más épp ellenkezőleg áll a kérdéshez. Megint más azt tartja, ő maga a normális, az összes többi ember selejtes, alacsonyabb rendű. Aztán ott vannak a kisebbségi komplexusokkal küzdők… Lényegtelen. Szubjektív dolgokról véleményt formálni olyan, mintha az embert kemencében megolvasztanánk, és saját magunk kénye-kedve szerint szeretnénk új, tetszetősebb alakot ölteni rá. Az újragyúrt illetőnek azonban már vajmi kevés köze lesz ahhoz, aki régen volt. És ez rossz. Nem szubjektíven, hanem magától értetődően rossz.

Ha például Pista bácsi esetére gondolok, megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon lett volna értelme megpróbálnom őt megváltoztatni, amikor még volt rá esély? Az a legkegyetlenebb az egészben – és bizony sok álmatlan éjszakát okozott, nem beszélve a belülről folyton-folyvást mardosó lelkiismeret-furdalásról –, hogy én voltam az egyetlen, aki segíthetett volna rajta, mégsem tettem.

Pista bácsival egészen különös módon ismerkedtem meg. Ki tudja, milyen indíttatásból, de egy szép, napos délelőtt arra gondoltam, mennyivel jobb lenne a szomszéd ház udvarán focizni az öcsémmel, mintsem a mi gizgazos, ápolatlan füvünkön rúgni a bőrt. Fogtam hát a kis Olivér kezét, és átráncigáltam a túloldalra. Szegény nem akart jönni, túlságosan félt a szülői megtorlástól, de nem ismertem ellentmondást. Szigorú bátyóként úgy gondoltam, amit én mondok, annak akképp is kell lennie. Hamar ott találtuk magunkat Pista bácsi gondosan karbantartott, rikító zöld gyepszőnyegén.

Láthattam volna jó előre a ránk leselkedő veszélyt, de nem voltam elég körültekintő. Pedig egyértelmű volt: Olivér nem képes hosszútávon a föld közelében tartani a labdát, ami aztán azt eredményezte, hogy harmadik rúgása csak centikkel zúgott el a ház sarka mellett.

- Odafigyelj már! – ordítottam ijedtségtől megdermedt öcsémre, aki ettől menten futásnak eredt. Már féltem, hogy egyből hazaszalad, de megkönnyebbülésemre csupán a labdát hozta vissza.

- Nem tudsz laposat rúgni? – kezdtem a kioktatást, és átvettem a labdát, hogy megmutassam, miképp kell belerúgni.

Ismét Olivéren volt a sor, és a gyerek ezúttal ügyesen pöckölte felém a játékszert. Meg is dicsértem ezért – nem kellett volna. Hamarosan úgy feltüzelte magát a szép szavak hallatán, hogy megengedett egy-két lazább, trükkösebb átadást is. Ennek aztán meg is lett a következménye. Olivér telibe találta az egyik ablakot, melynek üvege hatalmas csörrenéssel zúdult a félhomályos szobába, a labdával együtt.

Öcsém most már nem bírta tovább, hazaszaladt, és bizonyára alaposan magára zárta szobája ajtaját. Én azonban maradtam. Egyrészt, mert a becsület ezt diktálta. Másrészt sajnáltam volna a labdát, amihez annyi év kellemes emléke kötött… Megkerültem hát a házat, és bekopogtam Pista bácsihoz, akiről köztudott volt a környéken, hogy nem szereti a gyerekeket… különösen a rossz gyerekeket.

Megfáradt, ráncos, igencsak morcos tekintettel találtam magam szemközt, amint kinyílt az ajtó. Legszívesebben követtem volna Olivér példáját, de már késő volt. Vállalnom kellett tettem következményeit.

Köszöntem, meglehetősen illedelmesen. Pista bácsi azonban nem óhajtotta viszonozni a gesztust. Magamra hagyott, eltűnt a szemem elől, majd kisvártatva újra megjelent, remegő kezében a labdánkat tartva felém.

- Na, mi lesz már? – mordult rám. – Kell vagy nem?

Esetlenül átvettem a játékszert, majd sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Hátamon egész úton ott éreztem Pista bácsi szúrós, szigorú tekintetét.

Aznap éjjel nem sokat aludtam. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, folyamatosan gyötört a lelkiismeretem. Láttam, amint Pista bácsi szerény kis nyugdíjából összekuporgatja magának az új ablakra valót. Ha kell, saját magától vonja meg az ételt… Nem, azt már nem hagyhattam. Másnap reggel első dolgom volt felajánlani segítségemet Pista bácsinak a házimunkában.

Az öreg kelletlenül bólintott, majd betessékelt a házába.

Odabent meglepően nagy rendetlenség fogadott. Mindenfelé papírhalmok, ruhahegyek és különböző élelmiszerek kiüresedett csomagolásai hevertek, teljesen rendszertelenül.

Pista bácsi, látva az iszonyatot az arcomon, elém állt, és durván rám förmedt:

- Rakj rendet, aztán el van intézve!

Ijedtemben mit tehettem mást? Engedelmeskedtem. Bár magam sem tudtam, a sok, láthatóan agyonhasznált holmival mit kezdjek. Abban azonban biztos voltam, ha megkérdezem Pista bácsit, nem fog válaszolni. Önállósítottam tehát magam. Kerestem egy szemetest, és egyesével beledobáltam, amit csak találtam. De a hely hamar elfogyott. Zsákok után kutattam, de a nagy rumli közepette egyet sem találtam. Eljött az idő, hogy megkérdezzem Pista bácsit, mitévő legyek.

- Menj haza! – hangzott a nem túl kedves felelet.

Többet nem szólt. Én meg csak álltam ott leforrázva. Hirtelen mozdulni sem bírtam. Egyfajta sajnálattal vegyes értetlenség lett úrrá rajtam, amitől úgy éreztem, árulás lenne távozni.

Pista bácsi azonban megkönnyítette a dolgom. Felállt a koszos fotelból, ahol éppen terpeszkedett, és egyenesen felém rontott. Karjával fenyegetőn hadonászott közben, és én jobbnak láttam nem ujjat húzni a sorssal. Szaladtam, ahogy csak a lábam bírta, egyenesen hazáig.

Ezt követően egy hétig még csak a közelébe sem merészkedtem Pista bácsi házának. Inkább hatalmas kerülőkkel mentem haza, csak ne kelljen szembesülnöm a kitört ablak látványával – ami még ekkor is ott csúfoskodott, mint egy kiöltött nyelvű, gonosz gyermek.

Ahogy azonban telt-múlt az idő, a lelkiismeret-furdalás ismét teljes erővel rám tört. Egy szép napos délelőtt megint ott találtam magam Pista bácsi ajtaja előtt, kezem erőteljesen dörömbölt az ajtón. Először azt hittem, nem nyit ajtót az öreg, de kisvártatva mégis megjelent előttem. Mióta nem láttam, vastag, sűrű szakállt növesztett. Ősz haja csimbókokban állt a fején, véreres szeme körül csúnya karikák éktelenkedtek.

- Na, mi van már megint? – kérdezte haragosan. Leheletéből úgy ítéltem meg, hagymát ehetett kolbásszal vagy szalonnával. Méghozzá nem is keveset.

- Én csak… - kezdtem félszegen, majd megjött a bátorságom is: - Szeretnék segíteni.

Pista bácsi először mérgesen nézett rám, végül úgy láttam, megenyhül kicsit a tekintete. Már-már reméltem, sikerül egy barátságos hangot megütni a társalgás során, ezen reményem azonban hamar szertefoszlott.

Pista bácsi két szót nem szólt hozzám, mialatt tettem-vettem a házban. Kicsit bántott a dolog, de mit volt mit tenni? Csináltam, amire megkért, igyekezve nem foglalkozni az orromat egyre jobban irritáló szagokkal. Volt ott rohadt almától elkezdve, büdös zoknin át, használt vécépapírig mindenféle kacat, amit már semmire nem lehetett felhasználni. Hihetetlennek tartottam, egy ember hogy képes ennyire elhanyagolni mindennapi környezetét.

Ettől kezdve iskola után minden nap dolgoztam Pista bácsinál pár órát. Néha próbáltam közeledni is az öreghez; megkérdeztem, hogy van, miképp telik egy napja, de ő mintha nem is vett volna tudomást ottlétemről. Csak bámulta a tévét, ügyet sem vetve a körülötte lévő rendetlenségről.

Ám esetlenségemnek köszönhetően egy csütörtöki napon mégiscsak kizökkentettem Pista bácsit látszólagos nyugalmából.

Hiába, nem tehettem róla: a nagy káoszban nem vettem észre a szekrény szélén díszelgő porcelán vázát, benne két szál, réges-rég elhervadt virággal. Azonnal megtörtént a baj: ahogy ott sürögtem-forogtam, a váza lerepült helyéről, és a kőkemény parkettára érve apró darabokra törött. A hangzavarra Pista bácsi felpattant helyéről, megkerülte a fotelt, és szúrós szemmel meredt rám, a gonosz merénylőre. De haragja rögtön tovaszállt. Helyét furcsa szomorúság vette át. Még egy könnycseppet is észrevettem a szemében. Biztosra vettem, régi seb tépődött fel a szívében annak a vázának a megsemmisülésével.

Nem szólt azonban semmit. Egy darabig még meredten nézett, majd lassan visszasétált a tévé elé, hogy tovább terpeszkedjen a fotelban.

Másnap félve tettem be a lábam Pista bácsi szentélyébe. Nem tudtam, tegnapi pusztításom után mire számítsak: mindent elsöprő haragra, vagy a szokásos nemtörődömségre. Arra azonban, ami történt, végképp nem számítottam.

Pista bácsi ugyanúgy ült a foteljában, ahogy előző nap is tette. Valami azonban nem stimmelt. A televízió nem volt bekapcsolva. Kíváncsian közelebb osontam hozzá, és csak akkor vettem észre, hogy orrából vékony vércsík szalad egészen a szájáig. Szeme tárva-nyitva volt, tekintete semmibe meredő, üres. Még csak tévében láttam hasonlót, de rögtön tudtam: Pista bácsi már nincs az élők sorában.

Furcsa ürességet éreztem, és nem értettem azokat az embereket, akik a sír körül állva siratják a halottaikat. Én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy sírnom kéne. Csak néztem Pista bácsi holttestét, és arra gondoltam, legalább nem kell többé idegeskednie az élet nehézségei miatt.

Úgy döntöttem, csendesen kimegyek a házból, és a dologról senkinek sem szólok, de ekkor megpillantottam Pista bácsi ölében egy szabálytalan szélű, gyűrött papirost. Kíváncsiságtól hajtva felkaptam, és olvasni kezdtem. Mindössze három, rövid mondat állt rajta:

„Ne törődj az ablakkal! Lépj tovább! Rendes gyerek vagy.”

A döbbenettől ledermedve álltam még ott néhány percig, mire végre elég erőt éreztem magamban a távozáshoz.

Mint később kiderült, Pista bácsit agyvérzés vitte el. Temetése szép csendben, gyászoló tömeg nélkül zajlott. Én voltam jelen egyedül, meg egy ismeretlen, nálam körülbelül három évvel idősebb, szomorúan is csinos lány, aki a szertartás végén úgy felszívódott, fogalmam sem volt, merre ment.

A váza és a virágok titkát azóta sem tudtam meg, és azt hiszem, már nem is fogom.

***

Voltam-e már valaha normális? Nos, azt hiszem, abban az értelemben, ahogy ti, kedves olvasók gondoljátok, a válasz: nem. A külvilág szemében valószínűleg mindig is egy lúzer maradok, aki maximum a nála tíz évvel fiatalabb kisöccsét képes kordában tartani. De tudjátok mit? Már egyáltalán nem érdekel.