János az édesanyjával, Erzsikével élt, bár már jóval túl volt harmincadik életévén is. Napjait kitöltötték a számítógépes játékok, a haverok, hétvégenként pedig bulizással „pihente ki” a szürke hétköznapokat. Anyja persze támogatta őt, főleg a bulizásra mondta mindig, hogy menjen csak, máskülönben szegény gyereknek nincs is élete! Nem is volt igazából, hiszen egész nap csak otthon ült, nem csinált semmit, de azért jól megvoltak ketten az anyjával.
Egyik nap János egy májkrémmel a zsebében tért haza, majd kirakta azt a konyhapultra és közölte az anyjával, hogy ő most ezt a májkrémet szeretné kenyérre kenve látni, ugyanis ez lesz az ő reggelije! Nézegették a májkrémet, az óarany színű konzervdoboz hatalmas kincset rejtett, nemigen ettek ők effélét, de János a múltkorában az egyik legjobb barátjánál megkóstolta, és azóta sem felejtette el azt a mennyei ízt, azt a varázslatot, melyet a májkrém nyújtott neki akkor.
– Hát, fiam, én ezt nem hiszem, hogy ki tudom nyitni! – mordult fel az anyja a furcsa dobozt nézegetve, fogalma sem volt arról, hogyan lehetne ebből valami ehetőt elővarázsolni.
– Na, várjál csak! – mondta János, majd büszkén előkapott a konyhaszekrény fiókjából egy konzervnyitót, és már látott is neki a májkrém felbontásának éppen úgy, ahogy azt a múltkor a barátjánál látta. Anyja ámulva nézte fia tüsténkedését, szíve megtelt büszkeséggel, mikor látta, hogy a doboz kinyílt, és mindezt az ő drága fia vitte véghez.
– Látod, na, így kell ezt csinálni! – mutatott János a kinyílt konzervre, ám mivel az ő tudománya csupán eddig terjedt, a továbbiakban anyja segítségére számítva odébb állt. Erzsike persze már vette is elő a kenyeret, majd egy kést, óvatos mozdulatokkal elkezdte rákenni a finomságot.
Meg is fogadták, hogy ezen túl gyakrabban esznek majd májkrémes kenyeret, hiszen János olyan jól értett a konzerv kinyitásához, Erzsike pedig meg tudta kenni a kenyeret.
Délután Jánosra ismét hatalmas feladat hárult. Mivel ő értett a legjobban a kormoláshoz, anyja rábízta a kazán kitisztítását. János persze húzta a száját, délelőtt is neki köszönhetően ettek valami újat, úgy érezte, hogy nem fer, hogy anyja ismét az ő segítségére számít. Ilyenkor persze mindig elmondta, hogy ezt igazából nem neki kellene megcsinálnia, hiszen erre vannak a kéményseprők, de az anyja mindig azt mondta neki, hogy a szakembert megfizetni drága pénz, meg tudják ők oldani házilag is, ha valami feladat van. Nagy morogva azért elvégezte a rábízott munkát, de mikor az anyja arra kérte, hogy söpörje már össze is a kormot maga után, János nem bírta tovább magában tartani indulatait, még, hogy ő söpörjön össze! Fondorlatosan közölte anyjával, hogy ő nem tudja, hogyan kell összesöpörni a kormot, így aztán Erzsike már szaladt is, és elvégezte helyette. Jól bevált trükkje volt ez már Jánosnak, ha valamit nem akart megcsinálni, csak rá kellett fognia, hogy nem tudja, hogyan kell, nem ért hozzá, és az anyja szépen dolgozott helyette.
Egyik nap János ismét furcsa ötlettel a fejében tért haza. Mesélni kezdte anyjának, hogy megismerkedett egy lánnyal, és, hogy holnap randevúzni fognak!
Erzsikének nemigen tetszett ez az ötlet, még a végén ki fogják használni az ő egyetlen, drága kisfiát, de mivel nem akarta letörölni fia arcáról a széles mosolyt, legalábbis egyelőre, nyelt egy nagyot, és úgy tett, mintha pártolná fia ténykedését. Azt azért meghagyta a fiának, hogy amilyen gyorsan csak lehet, mutassa be neki is a lányt, látni szeretné, ki az a furcsa szerzet, aki összeszűri a levet az ő kisfiával.
Nem is kellett sokáig várnia erre, János boldogan mesélt anyjának a kapcsolatáról, ami már napok óta tartott, s meg is hagyta az anyjának, hogy takarítsa ki a szobáját, és pakolja össze a szekrényét, mert estére elhozza a lányt a házukba, bemutatja őt neki.
 Erzsikének továbbra sem tetszett az ötlet, hogy a fia egy lánnyal van, a végén még nősülésre adja a fejét, és akkor mi lesz ővele. Azért takarítani kezdett, közben terveket szövögetett, hogyan fogja majd szétválasztani az ifjú párt, hiszen egyébként is, így látatlanba is, szent meggyőződése volt, hogy ez a lány nem az ő fiához való. 
János, míg anyja a szobáját rakta rendbe, elment az egyik haverjához, hogy addig is ne legyen láb alatt. Ám amikor hazaért, rá se ismert a szobájára.
– Hol vannak a ruháim, nem találok itt semmit! – kiabált az anyjára, aki el merte tenni a szekrénybe az összes ruháját, amik egyébként a szobájában, szanaszét, itt-ott kis kupacokba rendezve voltak elhelyezve.
Erzsike már rohant is segíteni a fiának, megmutatta, hogy mit, hová pakolt el, még az inget is segített kiválasztani a nagy eseményre, megkötötte fia nyakkendőjét is.
Eljött az este, Erzsike már alig várta, hogy találkozzon fia szíve választottjával.
A lány kedves és csinos volt, végigbeszélgették az estét. Ám amikor a konyhába ment volna, segíteni szeretett volna kivinni a poharakat, nem tudta felkapcsolni ott a villanyt, nem gyúlt fény a helyiségben, értetlenül nézett Jánosra és Erzsikére. János azon nyomban fel is pattant a helyéről és megmutatta barátnőjének, hogy bent, a konyhában van egy éjjeli lámpa, azzal világítanak odabent, mert a villany már régóta nem működik ott, és teljesen fölösleges dolog szerelőt hívni, ha meg lehet oldani másképp is, hogy fény legyen a konyhában. Ezt a kis incidenst leszámítva könnyen ment az ismerkedés, Erzsike is úgy tett, mintha kedvelné János barátnőjét.
 Fia azonban egyik nap azzal állt elő, hogy új gatyákat szeretne magának. Erzsike nem értette, hirtelen miért lett olyan fontos a fiának, hogy milyen alsóneműt hord, illetve sejtette, hogy ebben a dologban is annak a lánynak lehet a keze, de továbbra sem szólt semmit, elindult a ruhaüzletbe. Azzal tért haza onnan, hogy van a ruhaüzletben gatya, ha olyan fontos Jánosnak, akkor menjen csak el, válasszon magának, hiszen olyan hatalmas volt a választék, hogy nem tudott dönteni, és nem akar rosszat az ő drága egyetlenének.
János így aztán nem tehetett mást, útnak indult a ruhaüzlet felé. Anyja már dörzsölte is a kezét titokban, arra gondolt, hogy így fogja megfúrni János kapcsolatát, biztos volt benne, hogy a fia gatya nélkül fog hazatérni. Így is lett, János dühösen, ajtókat csapkodva tért haza. Anyja, mintha nem értené, mi történt, faggatni kezdte a fiát.
– Hát a gatya?
– Nem vettem!
– Hogyhogy nem vettél?
– Én még sose voltam abban az üzletben, nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy, bemegyek oda? Különben is, már ha ott voltál, miért nem tudtál nekem gatyát venni?! Mindent nekem kell csinálni?! – morgott János, majd bement a szobájára, természetesen ezt az ajtót is becsapva.
Erzsike persze megsajnálta a fiát, délutánra már volt Jánosnak vadiúj gatyája, bevetésre készen. Erzsike persze nem nagyon tudta elfogadni, hogy a fia ezért a lányért még vele is össze tudna veszni, ezért is vette meg a gatyát, nehogy még a végén ő legyen a hibás.
Ez a lány azonban olyan furcsa egy szerzet volt, hogy elvitte Jánost almát szedni is. Erzsike kisfia hulla fáradtan tért haza a munkából. Sürgött-forgott körülötte, kávét főzött neki, és fejcsóválva közölte végre gyermekével, hogy nem helyesli ezt a kapcsolatot, a végén még tönkre megy bele a drága gyermeke. János azonban hajthatatlan volt, így aztán tovább folyt a viszony.
A végén már ott tartottak a lánnyal, hogy együtt mentek vásárolni is, ám amikor a lány arra kérte, hogy hozzon neki egy csomag papírzsebkendőt a másik sorról a boltban, János úgy érezte, hogy ez a feladat már meghaladja képességeit. Átment ugyan a másik sorra, szét is nézett ott, de azzal tért vissza a lányhoz, hogy elfogyott az összes zsebkendő. Nem merte bevallani ugyanis, hogy fogalma sincs, merre tartják a zsebkendőt, megkérdezni pedig senkit sem mert volna. A lány persze csodálkozva nézett rá, de János gyorsan kiterelte őt a boltból.
Erről persze tudomást szerzett Erzsike is, a fia mindenről részletesen beszámolt neki. Már szaladt is a szomszéd asszonyhoz, el akarta mesélni neki, hogy micsoda egy némber ez a nő, akit János talált, teljesen kihasználja, már vele vásároltatja meg még az utolsó zsebkendőt is.
Egyik nap azonban János szomorúan tért haza. Erzsike persze már sejtette, hogy mi történt, de azért kifaggatta a kisfiát.
– Hát mi történt már megint?
– Szakított velem – mondta János mérgesen.
– Ó, ne bánd! Mondtam én, hogy nem hozzád való! – Erzsike próbálta nyugtatni kisfiát, de azért csak furdalta a kíváncsiság, mi történhetett, faggatni kezdte Jánost. – De mi történt? Hogyhogy szakított veled?
– Hát, nem elég, hogy almáskertjük van, a gatyaboltban is dolgozik! – csattant fel végül János.
– Én tudtam! Semmi baj, ne is foglalkozz vele! – mondta Erzsike, úgy tett, mintha sajnálná, hogy tönkre ment a fia kapcsolata, de legbelül tudta, hogy ő ezzel csak jól jár majd.
 Azért szerette volna felvidítani valamivel a fiát, nem akarta őt szomorúnak látni.
– Felbontasz egy májkrémet? – kérdezte, és már vette is elő hozzá a kenyeret.