Rózsavihar

                                            /bevezető/

- Te még nem alszol? - nézett be óvatosan a gyerekszobába Roland, majd meredt rá nagyra nyílt szemekkel, a kiságyban fekvő Erikre, aki a késő éjszakai alvás helyett, a takaró alá bújva, zseblámpával megvilágított mesekönyvét olvasgatta.
- Nem bírok aludni - húzta le hirtelen a fejéről a takarót Erik, aki néhány pillanattal ezelőtt, rémülten csapta össze könyvét és dugta be a párnája alá.  Mostanra megnyugodott s arca kikerekedett a korábbi ijedtségét felváltó vidámságtól. - Na és te miért nem alszol?
  A hétéves kisfiú, huncut kérdésére, Roland jókedvűen felnevetett. Feloltotta a kisszobában a villanyt, majd odasétált az ágyhoz és helyet foglalt a szélén.   Elégedetten pásztázta végig unokaöccsén a szemeit s végül sóhajtott egy nagyot.   Arca kisimult, lelke megnyugodott és kezei, amelyek eddig mélyen a zsebeiben voltak, már korántsem remegtek annyira, mielőtt még ajtót nyitott volna.   Tekintetét lassan a szobai ablakra szegezte, melynek zsalugáterei csukva voltak, sötétkék ablakfüggönyei pedig mozdulatlanul lógtak, az ablakszéleken.   Amikor újból unokaöccsére nézett, azt látta, hogy Erik mindkét kezével a magasba emelte mesekönyvét s türelmetlenül nyögdécselt.
 - Ha nem tudsz aludni, és én se, akkor nem lenne kedved elolvasni nekem újra?
    Erik kérlelésére, Roland felhőkölt és mindkét kezével a fejéhez kapott. Annak a mesekönyvnek, amelyet Erik a kezeiben szorongatott, már nem volt benne olyan ép lap, amely nem lett volna, vagy ötvenegyjére elolvasva.   A könyv világoskék, kemény fedeles borítóját elnézegetvén, melyen a csoki foltokon kívül még néhol harapásnyomok is látszódtak. Roland még most is emlékszik arra a pillanatra, amikor kilenc évesen, a nagypapája padlásán nézelődve, először meglátta ezt a könyvet. Emlékezett arra is, amikor először fogta a kezeiben, arra is, amikor egy tikkasztó nyári éjszakán, a kinti lámpa kócos fénye alatt, éppen az eperfa tövében ücsörögve, először elolvasta a történetet.  Utána pedig annyira megtetszett neki, hogy nem tudta letenni.   Majd később, megörökölte nagypapájától és egészen eddig megőrizte azt a saját könyvespolcán, várva arra a csodálatos pillanatra, hogy majd egyszer a saját gyermekének is odaadhassa.    Erre azonban, hiába is várt volna.  Immár, harminckét évesen, fiú s leánygyermek nélkül, úgy gondolta, hogy szeretett unokaöccsének szánja a könyvet.
Roland föleszmélt gondolatai sűrűjéből és játékosan kikapta Erik kezeiből a könyvet.
 - Rendben, de tudod mit, most elmondom magamtól ezt a mesét, hiszen már annyiszor olvastam, hogy kívülről fújom, szinte minden oldalát!
 - Fejből? - nézett rá azokkal a nagy barna szemecskéivel Erik, melyekben, mintha egy csillag ragyogott volna.  Roland, mint minden alkalomkor, amikor meglátja azt a csillagot ragyogni, unokaöccse szemeiben, hosszan eltöprengett.    Annak a két csillagnak örökké vigyázniuk kell rád!  Remélem, megóvnak téged, a közelgő veszélytől!   Mert ennek a két szempárnak meg kell találnia a hozzáillő, másik két szempárt!
- Bizony, Erik, fejből! - bólogatott színpadiasan Roland, mire Erik örömittasan tapsolni kezdett. - Utána viszont aludnod kell!
Roland figyelmeztetésére, Erik heves fejbólogatással jelzett, hogy megértette. Ezután Roland visszaadta a könyvet unokaöccsének majd mielőtt elkezdhette volna magától mondani a mesét, még egy rövid pillanatra elmerengve nézett az ablakra. Milyen régóta vártam erre a pillanatra!
- Egyszer volt, hol nem volt, a Kárpát-medencében élt egy király.  Ennek a királynak meg volt mindene ami csak kellett.   Sok győztes csata után, népével békességben éldegélt, mígnem egyszer csak rádöbbent arra, hogy valami hiányzik az életéből.   A boldogság.  Ugyanis, egyetlen egy leányának, Virgilnek, egy olyan talpraesett, bátor és hozzáillő legényt nem talált, akit a leány elfogadott volna magának.  Pedig a király, mindent megtett ennek érdekében.   Behívatta az udvarába az országban élő összes legényt és odaállította leányához.  Virgil azonban egymás után utasította el magától, egytől egyik mindegyiket, aki elé állt.   Majd később, amikor Virgilt az utolsó legénynél is nemet mondott, a király elkeseredett. Nem tudta mihez kezdjen.   Rettenetesen félt attól, hogy nem talál megfelelő legényt a leányának, hiszen így a család nem lesz teljes és akkor így trónörökös sem lesz.   Egy napon, azonban egy ismeretlen nép vonult telepedett le a Kárpát-medencében.   Egy nép, akikről soha senki sem hallott.   Amikor a magyar király ezt megtudta, nyomban intézkedett és a színe elé hívatta a betolakodók vezetőjét.   Később kiderült, hogy ők is magyarok voltak.   A király elé pedig szintén egy király lépett, aki elárulta, hogy őt egy sas utasította arra, hogy népével együtt telepedjenek le a Kárpát-medencében és a két király fogjon össze, éljen egymással békében, méghozzá a népeivel együtt.   A király, felháborodván, nyomban elutasította az ajánlatot, s megkülönböztetésül, fekete köpenyt teríttetett magára és a betolakodó királyt s népét, a Kárpát-medence azonnali elhagyására késztette.   Erre a másik király, aki fehér köpenyt teríttetett magára, megfogadta, hogy a népével együtt itt marad és újból az összefogásra győzködte a fekete királyt, aki ellentmondást nem tűrően továbbra is elutasította az ajánlatot.   A fehér király azonban nem adta fel. Népével együtt a Kárpát-medencében telepedett le s várt mindaddig, amíg a fekete király meg nem gondolja magát.   A két királyság között azonban nem alakult ki virágzó barátság.   Egyre nyugtalanabb szelek fújtak a fekete királyság udvarában, míg a fehér királyság légkörét a remény tartotta össze.    Az egyik éjjel azonban, a fehér király egyetlen fia, Hektor, a tavaknál egy csodálatos fehér lovat látott.   Elhatározta, hogy megfogja, s a fekete királynak ajándékozza s ezzel feloldaná gőgös kételyeit, így később egy egyesült királyságot kovácsolhatna össze.   A terve azonban nem járt sikerrel.  A ló hamar elszaladt előle, ám Hektor, nem adta fel, üldözőbe vette a lovat. Követte őt egészen addig ameddig csak bírta. Végül a fekete királyság udvarában találta magát.   A ló elszaladt előle, hangos pata kopogásai pedig visszhangozva törték meg a csendet a királyi udvarban.   Mielőtt Hektor kétségbeesetten elrohanhatott volna, arra lett figyelmes, hogy egy fenti torony ablakából, egy kedves leány hangja szólította meg.    Már a puszta hang, ami megállásra ösztönözte, már a szívében érezte, hogy ezért a csodálatosan csengő hangért muszáj maradnia.   Megfordult s a magas torony ablakához pillantva, egy csodaszép lányt pillantott meg.   Eltűnődött a lány szépségén, hiszen sosem látott még ilyen gyönyörű leányt.   A hosszú, hullámos szőke haj, s azok a magával ragadó, kék szemek, ajkának rózsavörös mosolyának látványa, nyomban lángot gyújtott Hektor szívében.   Egy lángot, ami attól a pillanattól kezdve, örökké égett. Onnantól kezdve, az ifjú Hektor beleszeretett a fekete király leányába s nem telt el nap, hogy ne gondolt volna rá.
Amikor Roland elégedett sóhajjal kihúzta magát, Erik értetlenül pislogott a nagybácsira.
 - Vége? - tűnődött a kisfiú. - Hiszen ne is itt ér véget!
 - A végét, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy alakul - felelte közönségesen Roland.
  Erik felült az ágyon és a kezeibe vette a mesekönyvet.  Roland nyugtalankodó pillantásokkal követte unokaöccse kis kezeit amelyek oly hevesen lapozgatják a régi könyv lapjait.   Majd amikor a kisfiú befejezte a lapozást, a könyvet lapjaival, Roland felé fordította.
 - Látod? - nyomta rá a lapra az ujjacskáját Erik. - Az utolsó fejezetben, a Rózsaviharban benne van, hogy Virgil bevallja érzelmeit Hektornak! Amikor Hektor éneke táncra perdít Virgil teste körül a rózsaszálakat! Itt lesznek szerelmesek egymásba!
 - Az lehet - vonta meg a vállát Roland, arcán azonban még továbbra is látszott a makacskodás jelképe. - Azokon a részeken viszont átsiklottál, ahol több százan haltak meg, Virgil és Hektor románca miatt.  Mert mindketten különböző királyságba tartoztak, akik később összecsaptak egymással.
- A végén mégis minden jól alakul! - kopogtatta meg újból a lap tetejét Erik. - Virgil és Hektor egymásba szeretnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Roland egy pillanatra lehajtotta a fejét és tétlenül nézte saját mozdulatlan lábait.  Majd mikor felemelte a fejét, unokaöccse rémülten tekintett rá.
 - Rosszat mondtam?
Roland arcán erre egyből mosoly derült.
 -Miért mondtál volna rosszat? - majd előrehajolt és megsimította Erik dús fekete haját. - örülök, hogy ennyire szereted ezt a mesét!
 -Szerintem, ez nagyon jó mese! Ha nagy leszek, én is odaadom a gyerekeimnek! - emelte a feje fölé a könyvet Erik.
 - Addig még nagyon sokat kell aludnod, és ha jól látom, már nagyon későre jár, így azt javaslom már kezdheted is!
Roland felállt az ágyról és betakargatta Eriket, majd az ajtóhoz sétált.

Ne siess még! Kérdezni szeretne valamit!
Engedelmesen megállt és az ágyhoz fordult.  Erik éppen akkor helyezte az éjjeli szekrénye tetejére a könyvet, s mielőtt még a párnájára hajthatta volna a fejét, nagy fekete szemeit unokabátyjára szegezte.
 - Szerinted én el tudnék bánni egy egész sereggel?
Roland arcán ismét megjelent az a bizonyos mosoly, ami mindig is el tudta takarni, lelkének rejtett félelmeit.
 - Szerintem, igen - bólintott Roland.
Erik büszkélkedve vágta csípőre a kezeit, majd utána a jobb karját kardként használva, csapkodni kezdett az orra előtt a levegőbe.
 - Legyőznék mindenkit! - kiabálta boldogan a kisfiú, majd unokabátyja utasítására, nyomban abbahagyta a karcsapkodásait és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban.
 - Most már tényleg későre jár, aludj, kérlek! - emelte a szája elé az ujját Roland.
 - Jó éjt, Roland! - köszönt el tőle Erik.
 - Jó éjt, Erik! - integetett neki Roland. - Aludj jól, álmodj szépeket!
  Erik óvatosan lehunyta szemeit. 

 Roland még utoljára felsóhajtott s becsukta az ajtót.  Amint ez megtörtént, a kisfiú már rúgta is le magáról a takarót, felkapta az éjjeli szekrényről a könyvet, majd a zseblámpával megvilágította, s végül a takarót a fejére húzva, olvasni kezdett.
   Roland, a nappali helységbe vette az irányt.

 Amint a lépcsőn lépkedett lefelé, egyre hangosabban hallotta az onnan kiszűrődő nyugtalan megjegyzéseket.   Hallott egyszerre női és férfihangot.   Még azt is ki tudta következtetni, hogy veszekedtek egymással.  Amikor belépett a nappaliba, mindenki elhallgatott.  Roland érezte, ahogy a nappaliban jelen lévők haragos tekintete rá szegeződik.     Ő is végigvezette mindenkin a tekintetét.   Elsőként a kanapén morcosan ülő, rózsaszínűre festett frizurájú fiatal hölgyen, aki méregzöld szemeivel úgy tekintett fel rá, akár egy mérges kígyó.   Ő volt Niké, a család legveszélyesebb nőszemélye, aki akár egyetlen mondatával ki tudta űzni az emberből a boldogságot s helyét szomorúsággal töltötte meg.   Mellette, ott ült a tőle négy évvel fiatalabb húga, a tinédzser Napsugár, aki nővérével ellentétben vidám és mosolyogós volt.   Frizurájának királykékre festett színe pedig a vele egykorú fiataloktól nagy ívben különböző stílusát tükrözte.    Még csak véletlenül sem szeretett volna alkalmazkodni a kortársaihoz, nem beszélgetett velük, nem utánozta a szokásait, hanem kizárólag saját és családja szokásainak híven viselkedett.    Éppenséggel ezért is ragaszkodhatott ahhoz, hogy frizurájának olyan színe legyen, amilyet csak mesékben látni.
  A nappaliban tartózkodott még egy férfi testvérpár is, akik feszülten álltak és várták Roland érkezését  s azok a gondterheltséget jelképező idomok, még csak azután, sem tűntek el, hogy Roland a nappaliba lépett.   A magas, kockás inges férfi, aki minden bizonnyal az idősebb testvér lehetett, Mátyás, ő volt a család egyetlen olyan tagja, aki bármely nehéz helyzetben, megpróbálta összetartani a családot.    Nála jóval idősebb, ráadásul alacsonyabb öccse, Rafael, aki nem csak, mint fekete bárány de mint börtöntöltelék címet viselte a családban.   Fiatalon elráncosodott, sebhelyektől hemzsegő arca, ködös múltjáról, a lázadásáról és a bűncselekményeiről árulkodott.    Családja azonban többször is megbocsátott neki és továbbra is befogadták őt a családba, azok után, hogy szabadlábra helyezték.
- Meddig akarod még az értelmetlen mesével tömni a fejét? - háborgott Rafael, akinek hosszú fekete kabátjának alja, leért egészen a szőnyegig. Roland azonban nem akart komolyabban tudomást venni a kötekedős beszólásról, így köszöntésképpen, szépen lassan mindenkinek bólintott a fejével.
 - Nem a mese az értelmetlen Rafael, hanem a felfogásod! - jegyezte meg félhangon, miután mégsem sikerült leküzdenie magában a véleményét. Rafael erre gyorsan kihúzta ökölbe szorított kezeit a kabátja zsebeiből és hirtelen elindult Roland felé.
 - Ezt mond még egyszer!
 - Rafael, elég! - szólt rá fennhangon Mátyás, de Rafael csak akkor torpant meg, amikor már olyan közel ért Rolandhoz, hogy kettejük orrcimpája már majdnem összeért. - Nem veszekedni jöttünk! Erik elaludt?
Roland türelmesen várt arra, hogy a túlzottan dohányfüst szagú Rafael, végre ellépjen az orra elől és választ adhasson Mátyásnak.
 - Igen! - bólintott, majd megköszörülte a torkát és reszkető hangon hozzátette. - Mikor viszitek őt magatokkal?
Rafael visszarakta a kezeit a zsebeibe, majd egy pillanatig tétlenül nézett jobbra-balra, attól tartván, hogy erre a borzalmas kérdésre, neki kell válaszolnia. Végül azonban Mátyás adott választ.
 - Ebben az évben, már biztosan nem tudjuk!
 - Na, de miért? - tárta szét a karjait Roland. - Hiszen azt ígértétek!
 - Igértétek? - pattant fel a kanapéról Niké, akinek a nagy lendülettől, rózsaszín hajszálai százfelé libbentek. - Ha jól sejtem, te is megígértél valamit! Megígérted, hogy örökre eltűnteted azt a könyvet, hogy többé soha ne találhassa meg! De nem tetted! Ott van most egy hét éves kisfiú kezeiben, akit idővel később, mindenki meg fog vetni, a hova tartozása miatt!  Még te beszélsz az ígéretekről?
Nikének ezúttal túlságosan mélyre hatolóak voltak a szavai, szinte úgy beleültek Roland gyomrába, hogy a férfi, pillanatokig csak szótlanul ácsorgott s leszegett tekintetével, a hölgy lábait nézte.   Lassan felemelte a fejét, de nem nézett bele Niké mérges szemeibe, inkább a válla fölé nézett.
 - Csak azt akartam, hogy tisztában legyen azokkal a dolgokkal, amelyek majd rá várnak!
 - Minek, Roland? - kérdezte Rafael, akinek hangjában némi gúnyt lehetett észlelni. - Mond meg nekem, mégis mi a fenének?
 - Egy eszelősnek én nem magyarázkodok! - tisztázta higgadtan Roland, mire a nappali másik felében álló fekete kabátos férfi, ismét elrugaszkodott a helyéről.
 - Tönkre tetted az életét! - torpant meg előtte Rafael, s az öklét rázta maga előtt.
 - Az enyémet kockáztatom az övéért! - csattant fel váratlanul Roland. - De te mivel segítetted Eriket, az édesanyja halála után? Mikor nyitottál rá utoljára ajtót? Mikor néztél be hozzá, az éj kellős közepén, reszketve a félelemtől s egyben reménykedve, hogy nem rabolták még el? Mert én mással sem törődöm, csak is ezzel! Olyan, mintha a fiam lenne! Tudod, mit mondod? Teszek az eddig történtekre, felnevelem őt és vigyázok rá, amíg csak lehet!
Néma csend uralta ezután a nappali helységét. Ez a csend azonban nem a nyugalmat, sem a békét, hanem az elfojtott dühöt és a csalódottságot jellemezte. Amikor Roland, dühtől lüktető mellkassal végighúzta mindenkin a szemeit, Mátyás, akihez a legutoljára ért, egyszer csak így szólott.
 - Teszel, az eddig történtekre? - kérdezte, miközben minden erejével azon volt, hogy a lelke mélyről feltörni készülő mérgét lefojtsa.
 - Nem így akartam fogalmazni! - emelte fel a tenyereit bocsánatkérően Roland.
 - Teszel a családunk pusztulására? - folytatta Mátyás, akinek az indulattól már akadoztak a szavai. - Teszel a szeretteid biztonságára?
 - Csak tudd, háború van, Roland!  - vette át a szót Niké, ezúttal sokkal nyugodtabban ám annál szemrehányóbban. - Csak éppen nem látsz ki egy ócska mesekönyv mögül, mert az eltakarja az arcodat! Egy napon, pedig le kell majd tenni azt a könyvet és fegyvert ragadni helyette!
 - Ne aggódjatok! Készen fogok állni!