Rózsavihar

   A reggeli ébresztőóra, Rent Eriket, az egyik pillanatról a másikra felverte az álmaiból.

  A hosszú, fekete kócos hajú fiú, még behunyt szemekkel is pontosan tudta, hogy az éjjeli szekrény tetejének melyik részére kell csapni ahhoz, hogy elhallgattassa az ébresztőóra idegesítően sípoló hangját.   Amint ezzel meg volt, hanyatt fordult az ágyon és megpróbálta kinyitni a szemeit.  Ez reggelente mindig nehéz feladatot jelentett neki.    Még ha álmából is kelti fel őt valaki, teste azonnal rugalmas és friss, még akár egyszerre öt kört is le tudott volna futni a ház körül, ám a szemeit még akkor sem tudná kinyitni.  Azok a láthatatlan ólomsúlyok, amelyek még az éjszaka folyamán nehezedtek rá, még most sem akartak lecsúszni szemeiről.
    Végül sikerült erőt vennie magán és erősen megdörgölte mindkét szemét.   Így soha nem leszek válogatott focista!   Jól tudta, hogy a nehéz tanév végét jelentő június, a kőkemény, korai fociedzések bekövetkeztét fogja jelenteni.   Az edzések át lesznek téve délutánról, délelőttre, hosszabbak lesznek az edzés progarmok és kezdetét veszik a balatoni edzőtáborozások is.
   Felült az ágyon és körülnézett szobájában. 

 A vitrines ruhásszekrényén egy ajándék magyar, meggypiros válogatott mez gyönyörködtette magát.  Ahogy az ablakredőny vékony résein beszűrődő napfény rávilágított a mezen látható tízes számra, Erik szívében hatalmas bizonyítási vágy gyulladt meg.  Azt a mezet, még maga, Gera Zoltán ajándékozta neki, a születésnapjára.   Erik legfőbb vágya az volt, hogy egyszer ő is szerepelni fog a magyar válogatottban és sokak példaképe lesz úgy, mint a mágikus magyar.
   Amikor felöltözött, a fürdőszobába indult, hogy hosszan megnőtt frizuráját megfésülhesse.   Persze a fésülködés sosem segített hajtincseinek kiegyengetésén.   Volt, hogy Erik többször is a zuhany alá hajtotta fejét, méghozzá korán reggel, s a rá zúduló vízfolyamtól, még azok a nevetségesnek tűnő kócok is lesimultak, melyeket akár fél évig is fésülhetne.   Szerencsére, erre az alkalomra, ma reggel nem került sor. Fogat mosott, megfésülte a haját, majd mindezek után, örömmel nyugtázta, hogy tizenhat évesen, még a borotválkozással nem kell foglalkoznia.
  Lesietett a konyhába, ahol az asztalon egy papír cetlit talált, mellette pedig egy ezer forintost.   Kivett a hűtőből egy doboz energia italt, majd azt hangosan felnyitva, belekortyolt s a papír celti fölé hajolva, olvasni kezdett.
                                          
                                                        Erik!
      Ildikóval a városba mentünk, az étterem ügyét intézni. Délre otthon leszünk. Tettem ki     neked reggeli pénzt! Vigyázz magadra nagyon, legyen szép napod!
                                                                Roland

 Rolandnak és Ildikónak nagyon sokat köszönhetett.

 Unoka báttyja és annak élettársa, már kisgyermekkora óta a saját gyerekükként nevelték fel Eriket.   Rengeteg szeretetet és törődést kapott tőlük.   Hét éves korában, egy tragikus autóbaleset következtében elveszítette az édesanyját, s onnantól kezdve Eriket, Roland vette magához, így később ő lett a fiú gyámja.   Nem voltak testvérei, édesapját sajnos nem is ismerte, a közelebbi családtagokkal pedig már régóta nem tartják a kapcsolatot.    Eriknek csupán Roland és Ildikó volt a családja, akikre mindig számíthatott. 
    Még volt két órája, a délelőtt tizenegy órakor kezdődő foci edzéséig. Megreggelizett, utána pedig elhatározta, hogy elmegy abba az üzletbe, ahol nemrég egy csodálatos foci cipőt látott és a spórolt pénzén, megveszi. Amióta az eszét tudja, ő neki a stoplis foci cipők voltak a gyengéi.  Már vagy hatvan pár cipő ékeskedett a szobája cipős szekrényében, melyek még alig voltak a lábán.   A reggeli után, felvette kedvenc ingét, melynek sötétkék alapját, tűzcsíkok mintázták.  Majd ki itta bögréjének hátralévő tartalmát, utána pedig kerékpárra pattant és elindult Kecskemét, viszonylag csendes utcáján.   A keskeny kis utcán elhaladva, némán nézegette az egymással szemközt álló házakat, melyeknek lakóit már jól ismerte, legfőként, az utca sarkánál álló, vékony vaskerítéses, emeletes házat, ahová mindig könnyedén be lehetett látni.

   Az utca végéhez érve, Erik bepillantott a kerítés csövei közötti széles résein, s azt látta, hogy osztálytársa, a kissé duci ám annál is ügyetlenebb Endre, a fejre állított kerékpárját bütykölte.   Erik leszállt a kerékpárjáról és egy pillanatig érdeklődve figyelte a vörös, göndör hajfürtös, szemüveges fiút, aki már a saját ajkát harapdálta, a hátsó kerék anya csavarainak, csavarhúzóval való letekerése közben.  Majd végül, amikor sikerrel járt, a nagy lendülettől kicsúszott a szerszám a kezeiből s egy kapkodó mozdulatnak köszönhetően, saját magát verte orrba.   Ekkor fájdalmasan a sérült testrészéhez kapott, majd könnybe lábadt szemeivel a hangos nevetés irányába tekintett.
 - Szervusz, Erik, én is örülök hogy látlak, örülök neki hogy ilyen jól szórakozol a balesetemen! - emelte a magasba hurkás karját Endre, miközben az utca közepén álló Erik, nagy erőt vett magán s a nevetőgörcsét próbálta megszűntetni.
 -Szia Endre! - intett neki, ám hangjában még észlelhető volt a nevetés. - Ne haragudj, nem szándékosan nevettelek ki! Mi újság?

Endre alaposan megdörgölte az orrát, aztán felpillantva, nagy barna boci szemeit, a kerítés túloldalán álló, most már csak vigyorgó Erikre meresztette.
 - Látod, szenvedek ezzel az ócska gebével, mert persze, hogy pont a mi utcánkba kellett ültetni ezeket az átkozott akácokat, am nyáron előszeretettel hullajtja a tüskéit, én meg ész nélkül ragasztgatom be a bicikligumikat! Már a külsőt is úgy kiszúrta, hogy még akár a fejem is átférne rajta!
Kelletlenül a földre ejtette a szerszámot, majd a kerítéshez sétált s beengedte Eriket.
- Az igen, akkor az tényleg elismerésre méltó nagy lyuk lehet, szinte kedvem lenne megnézni! - felelte nevetgélve Erik, majd arcáról abban a pillanatban, hogy Endre, bosszús arccal hátranézett, nyomban leolvadt a vigyor.
 - Tudod, sokszor az az érzésem, hogy a szerencse, engem szándékosan kerül el! - csapott a saját combjára Endre, majd felvette a földről a szerszámot és a néhány méterre odébb lévő, szerszámos ládába hajította. - Vagy a nagymamám betegszik le és nekem kell ápolnom, miközben a legtöbben már a Balaton parton lógatják a lábukat, vagy a konzolom adja be az unalmast, végül láss csodát, a dagadék megpróbálna biciklizni a szabadban, erre meg kilyukad a bringám! Tudod, hogy honnan kellett hazatolnom? A benzinkúttól! Tudod, hogy az hol van? Nem itt!
Endre mérges szitkozódására, Erik sajnálkozva hajtotta le a fejét.
 - Nézd, cimbora, ez sajnos mindenkivel megesik! - magyarázta, mire osztálytársa csak a levegőbe legyintett egyet és a fejre állított biciklije felé fordult. - Ha akarod, segítek beragasztani!
-Áh, ugyan, hagyd a francba, nehogy már a saját idődet pocsékold az én szerencsétlenségem miatt! - nézett rá szemrehányóan a szemüvege mögül Endre. - Rendes srác vagy, kedves tőled, de én majd megoldom!
Amikor Endre ismét a fontos kezelés alatt álló kerékpárja felé fordult, Erik mélyen a gondolataiba burkolózott.   Endrét már kisgyermek kora óta ismerte.   Együtt járt vele általános, majd újonnan középiskolába is.   Mint ahogy mindenki látja és láthatta, ez a fiú soha senkinek nem akart ártani, soha nem kereste a bajt, nem balhézott és nem is járt iskola mellé, csak próbálta volna a saját életét élni.  Ám abban, sajnálatos módon igaza volt, hogy a szerencse, java részt, nem állt mindig mellé.   Erik, szinte mind a tíz ujján meg tudta számolni, hogy osztálytársát hányszor érték mind olyan szerencsétlen esetek, melyeket csak egy vígjátékban láthatni.   Sorra következtek be Endre életében a balszerencsés esetek, amelyek egyre jobban rombolták le abban a kezdetekben életrevaló, most már csak eltunyult fiúban az önbizalmat.   S mindezt, Eriknek, aki hosszú évek óta tartja vele a kapcsolatot, fájdalmas érzés ezt látnia.   Most hogy belegondolt, az előbbi kacaját tekintve, legszívesebben képen vágta volna saját magát.
- Tudod, haver, arra gondoltam, hogy ha lenne kedved, eltekerhetnénk együtt a városba! - szólalt meg hirtelen Erik, aki később észrevette, hogy az udvaron jelen volt, Endre kishúga is, Viki.  A tíz éves kislány, minden alkalomkor, amikor meglátta Eriket, mindig ijedten hátat fordítva, elrohant és jó néhány méterrel odébb, elbújva valami mögé, óvatosan kifelé kukucskált, azokkal az ennivaló, tengerkék szemecskéivel.
 - Ne ijedezz már, ő csak Erik! - kiabálta oda neki Endre, majd ugyanazzal a fanyar képpel fordult Erik felé. - Ne haragudj, de nincs kedvem! Minek? Lehet, hogy az első utcára való léptemkor elcsap egy autó, vagy leszedi a fejemet egy sárkányrepülő, ki tudja, de az biztos hogy érne engem még valami kellemetlen dolog, az biztos!
Erik ekkor hangosan kinevette, persze ezt csak megjátszotta, annak kedvéért, hogy Endre felbőszítse saját magát s végül beleegyezhessen.
 - Endre! - kiáltotta távolról Viki. A lányt egyikük sem látta, csak azt a cérnavékony hangját lehetett hallani, melynek hallatán Erik, mindig mosolygott. - Endre! Endre!
 - Mi van? - kiáltott vissza neki Endre, aki szándékosan elvékonyította magának a saját hangját. - Mi van? Mi van?
Amikor Erik közelebb sétált a teraszhoz, látta, hogy az egyik vastag tartóoszlop mögül, kilátszott Viki csodaszép hosszú szőke haja.   A lány az oszlop mögött guggolt s Erik, közelebb érve, még azt is látta, hogy a kislány még a saját szemeit is eltakarta, így reménykedve abban, hogy jobban elbújtathatja magát bátyja elől.
 - Ne törődje vele, be van sózva mindig, ha van itt valaki! - szólt oda neki flegmán Endre, de Erik egyáltalán nem foglalkozott a fiúval, hanem szépen óvatosan a lány mögé osont, majd amikor egész közel ért hozzá, hirtelen megcsiklandozta a derekát.   Erre Viki hangosan felsikoltott, amelyet hosszú nevetés kísérte és elszaladt Erik elől, a fiú pedig utána.   A heves kergetőzés közben, Viki egyre hangosabban nevetett, látszólag nagyon élvezte, hogy Erik önfeledten játszott vele.    A kis kerten keresztül, egészen a teraszon át, az autógarázsig kergette Vikit, aki a futása közben még bátyja fejre állított kerékpárját is fellökte.   Endre kelletlenül felkiáltott s újból a földhöz vágta az éppen kezében lévő szerszámot, am hangosan koppant a betonon.
   A hosszas kergetőzés után, Viki ismét a kis kert felé vette az irányt, majd mikor a paprika és a paradicsom ültetvény sorait elhagyta, gyorsan leguggolt s a földre tapasztotta kis kezeit és megvárta, míg Erik is eléri a kis kertet.   Amint a fiú lábai érintették volna az ültetvény sorait, Viki hirtelen egy kötelet rántott ki a növények közül.  Erre Erik nyomban megbotlott s olyan látványosan bukott orra, hogy szinte talpait, a saját hátán érezte.  Nem tudta hogyan, de szinte a nagy semmiből, Viki egy vastag kötelet rántott a lábai elé melyek nagyon csúnyán orra buktatták. Az esése közben, szinte beleharapott a vizes homokba.

   Amikor feltápászkodott és köpködni kezdte a homokot a szájából, egyszerre hallotta Endre és Viki torka szakadtából eredő nevetését.  Nem volt mérges, még csak zokon sem esett neki hogy egy tíz éves kislány, ilyen csúnyán elbánt vele, hiszen számára öröm volt azt látni, hogy ezzel meg tudta nevettetni a testvérpárt. Később, már ő is nevetett velük együtt, majd Endre a kis kert melletti csaphoz hívta, ahol megengedte a slagot vízzel és lemosta Erik arcáról a rátapadt homokot.   Közben többször is megemlítette, hogy most így koszos arccal, úgy néz ki, mint a Rambo, csak éppen, a lenge öltözékét tekintve, Hawai kiszerelésben.   Miután Endre letisztította az arcát, visszasétáltak a garázs elé, ahol segített a kerékpár felállításában és a szerszámok összeszedésében.
 -Hihi, megleckéztettelek! - ugrándozott előtte Viki, aki látszólag még mindig remekül elszórakozott Erik elhasalásán.
 - Megállj csak, megkeserülöd még ezt! - emelte a magasba az ujját Erik, miközben eljátszotta, hogy többször is elindul a kislány felé.
 - Homokevő Erik! Homokevő Erik!
 - Akkor most megkapod! - rugaszkodott el Erik, majd felkapta Vikit és forogni kezdett vele. A kislány olyan hangosan sikított, hogy a környező házak ablakaiból, néhányan felhúzták a redőnyöket és késtégbe esetten kitekintve forgatták szemüket a fülsüketítő hang felé.   Végül Erik letette Vikit, aki mintha mi sem történt volna, tovább folytatta a fiú cukkolását.
 - Homokevő, kacsalábú Erik! Homokevő, kacsalábú Erik!
 - Jól van, libanyakú Viki, most már higgadj le és menj a szobádba, mielőtt elárullak anyának hogy megint összetiportad a kis kertet! - szólt rá Endre.
 - Figyelj, hagyd már azt az átkozott biciklit és menjünk el fagyizni - győzködte Erik a szemüveges fiút. -Majd, megjavítod máskor, úgy is itt az év vége, lesz rá bőven időd! Elvisszük Vikit is fagyizni, biztos nagyon örülne neki!
A kislány, aki eddig a kis kertben ácsorgott, nyomban nagyra nyílt szemekkel rohant oda hozzájuk és hangosan kiabálta.
 - Fagyizunk? Tényeg, Endre?
Bátyja, idegesen felé fordult, de mielőtt szólhatott volna bármit is, Erik szándékosan megelőzte.
 - Igen, Viki, megyünk fagyizni!
A kislány hangosan felkiáltott örömében és berohant a házba.
 - Öregem, az addig oké, hogy te ezt így eldöntötted, de nekem szerinted, honnan lenne rá pénzem? - meredt rá tétlenül Endre, miközben Erik, furcsálkodva meredt a szerszámos ládára.
 - Figyelj már, Endre, az a ládában, ami benne van, az az, amire gondolok? - mutatott a lábuknál lévő, piros ládára Erik, melynek lehajtható teteje alól, mintha egy világoskék bankjegy széle látszott volna ki.   Endre, először remegő kézzel nyúlt hozzá, majd szépen óvatosan kihúzta, majd mindkét kezébe fogva, dülledt szemekkel nézte a rejtélyes módon előkerült ezer forintost.
 - Apám! - hüledezett Endre, aki először ledermedt, majd utána, a saját bőréből kiugorva örvendezett a véletlen pénznek. - Találtam egy ezrest! Találtam egy ezrest! Ezt nem hiszem el! Végre történt valami jó is az életemben! Méghozzá nem szerencsétlenség, hanem szerencse! Csak mellém állt, Erik, látod? Ez egy jel! Többé nem leszek szerencsétlen! Én vagyok, a szerencse fia! Készülj, megyünk fagyizni!
     Azzal Endre is berohant a házba, ahol még kintről is lehetett hallani, hogy húgának ujjong a talált pénzről.   Erik, aki mindeddig az udvaron ácsorgott, könnyű lélekkel vágta zsebre a kezeit s boldogan mozgatta ujjait azon a részen, ahol nemrég,  még egy ezer forintos lapult.