Augusztus elején végleg, és visszavonhatatlanul elhatároztam magam. Megteszem azt, amit meg kell tennem, amire már olyan régóta készülök, már annyit gondolkodtam rajta, hogy hogy is lenne jó. Mindent elterveztem, kitaláltam a legapróbb részletekig, szóval nincs más dolgom, csak kimenni a vasúti hídhoz és végrehajtani a nagy tervemet.
Esteledett, lassan hűlt le a levegő a forró, nyári nap után. Várnom kell még, tudtam jól, sok ember mászkál ilyenkor mindenfelé, boltba mennek, meg ki tudja, hogy hová, mindenesetre előmerészkednek házaikból, mikor a levegő már kellemesnek mondható odakint.
Fájt a gyomrom, rendesen szúrt, alig ettem ma valamit. A hűtő elé léptem, de semmi kedvem sem volt enni, amúgy is, már minek. Azért, hogy enyhüljön mégis a fájdalom, öntöttem egy kis hideg tejet a pohárba, azt megittam, egész jólesett.
Pár óra múlva már sötét volt kint, gondolom az emberek is eltűntek az utcákról, most már lehet indulni. Egy pillanatig hezitáltam, maradjak mégis, vagy menjek, de ha nem megyek, akkor a holnapi napom is olyan lesz, mint ez a mai, várhatom, hogy este lesz, és görcsölhet egész nap a gyomrom az idegeskedés miatt. Döntöttem újra, becsuktam az ajtót, és nekivágtam az éjszakának.
A vasúti híd körülbelül félórányira volt, de most bele telt egy órába is, mire odaértem. Lassan lépkedtem a sötét utcákon, figyeltem a házakat, van-e még ébren valaki, vagy van-e kint valaki, mintha ezek az emberek befolyással lehettek volna a nagy tervemre, mindenesetre nem akartam, hogy bárki is lásson aznap éjszaka. Minden úgy alakult, ahogy elgondoltam, senki sehol, azért ez valamennyire megnyugtatott. Úgy éreztem, hogy ha most találkoznék valakivel, megfutamodnék, és nem tenném meg azt, amire úgy vágyom. Gyáván hazaszaladnék, és egész éjjel sírnék, hogy még erre sem vagyok képes, sőt, semmire se vagyok képes.
Lassan odaértem a hídhoz, felmentem a lépcsőkön, és az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha jönne a vonat is, úgy aztán tényleg minden jól sikerülne. A híd közepén aztán óvatosan átmásztam a korláton, és belekapaszkodtam, hogy akkor és úgy történjen meg minden, ahogy azt én akarom.
Érdekes módon csökkent bennem a feszültség, kijönni ide sokkal nehezebb volt, mint itt lenni. Tudtam, hogy már nincs visszaút, vettem egy mély lélegzetet a friss levegőből. Milyen csodálatos érzés ez! Ez a levegő egyszerűen fantasztikusan finom! Kapaszkodtam a korlátba, közben helyezkedtem, lépkedtem ide-oda, még nem akartam elengedni, még nem, szorítottam a vascsövet. Egyáltalán nem féltem, csak valami miatt úgy éreztem, hogy jobb, ha várok még egy kicsit. Beszívtam a friss levegőt, és hirtelen elárasztott valami különös érzés, egy könnycsepp szökött ki a szememből, végigfolyt az arcomon. Remek. Eddig két kézzel tudtam kapaszkodni, most majd muszáj lesz egy kézzel, hogy megtöröljem az arcomat.
Ugrani kellene. Most, azonnal, és nem gondolkodni! Ennek így kell lennie, már itt vagyok, ezt nem akarom megváltoztatni! Minden eldőlt!
Már nem szorítottam úgy a korlátot, lassan engedett a kezem, nem is bírtam volna tovább úgy kapaszkodni, ahogy eddig, fájt így tartani magam. Éreztem, hogy megkönnyebbül a kezem, lassan csökken benne a fájdalom, kitisztult a fejem is egy pillanatra, ez az! Már éppen el akartam engedni a korlátot, mikor megszólalt valaki mögöttem.
– Mit csinálsz? Ugye nem akarsz leugrani? – kérdezte a hang.
 Hirtelen magamhoz tértem, ez nem lehet igaz! Nem akartam hátra nézni, látni az arcát annak, aki észrevette, hogy mire készülök. Mégis mit gondol? Micsoda kérdések ezek? Pontosan látja, hogy mire készülök, akkor meg mit akar? Az embert már nyugodtan meghalni se hagyják! Nem válaszoltam neki, de tudtam, hogy most aztán bele kell húznom, le kell ugrani hamarosan, vagy ez a barom kihívja a rendőrséget, meg a mentőket… kit tudja, kiket riaszt még. Hallottam, hogy beszél, mond valamiket, de nem érdekelt, mit. Nekem ne magyarázzon. Elegem van már ebből az egészből, magamból is. Rég le kellett volna ugrani, akkor, mikor megérkeztem! Most aztán hallgathatom a rizsát, bár erre az emberre se figyelek, csak azt hallom, hogy egy férfi hangja, mintha teljesen más nyelven beszélne, mint én. Mondja, mondja, és már rohadtul idegesít, miért nem fogja be a száját? Azt hiszi, hogy majd meggyőz? Izzadni kezd a kezem, ez nem jó jel. Elengedem a korlátot az egyikkel és megtörlöm a ruhámba, majd a másikkal is ugyanígy. Potyognak a könnyeim, gyorsan pislogok, hogy lássak is valamit a könnyfüggöny mögül. Hallom, hogy szirénázva jön a rendőrség, meg talán a mentő is, több sziréna hangja zúg a fejemben. Na tessék, tudtam, hogy ez a barom fel fogja hívni őket. Úgy utálok most itt lenni! Le kéne ugrani gyorsan, most! Sajnos az a helyzet, hogy már megint gyáva vagyok. Halogatok, így aztán tényleg az lesz a vége, hogy hallgathatom a profi szöveget, hogy minden bajra van megoldás és, hogy hű, de szép az élet. Elegem van. Nekem ne mondja azt senki, hogy szép az élet! Nekem egyáltalán nem az! Soha nem is volt az. Gyerekkoromban is utáltam élni, nap, mint nap hallgattam az alkoholista szüleim szövegét, és mostam, meg főztem rájuk, takarítottam… helyettük. Ez így nem fair, nem nekem kellett volna! Bezavartak a szobámba, hogy nyugodtan piáljanak… Egyszer meg is szöktem tőlük. Pechemre rám talált egy rendőr a pályaudvaron, aztán jó sokáig hallgattam egy rendőrnő fejmosását, hogy micsoda dolog így megszökni a drága szüleimtől. Ő nem tudta, hogy milyenek. Az is kiderült akkor, hogy az eltűnésem után két nappal jelentették be, hogy nem vagyok meg. Gondolom addigra fogyott el a kaja otthonról. Nem értettem, mi baja volt annak a rendőrnőnek? Semmi köze nem volt az életemhez, akkor miért szólt bele? Utáltam a szüleimmel lakni. Persze másoknak tudtak jópofizni, mi voltunk a tökéletes, boldog család, ahol nincsen semmi baj. Rettentően utáltam az egyik osztálytársamat azért, mert mindig az anyukája hozta be az iskolába, és mindig megölelte, adott neki egy puszit, úgy köszöntek el egymástól. Mindig anyámasszony katonájának csúfoltam, meg pisisnek, mikor otthon felejtette a tízóraiját, és az anyukája utána hozta az iskolába. Igazából nagyon irigykedtem erre, hogy ilyen anyja van, hogy őt megölelik és megpuszilják, azért csúfoltam, de persze ezt senki sem tudta.
Közben megérkeztek azok az emberek, akik az életemet akarják megmenteni. Egy férfi jön hozzám egyre közelebb, kihajol a korláton, a szemem sarkából figyelem, hogy mit csinál. Ez is beszél. Itt mindenki csak beszélni tud, de biztos vagyok benne, hogy le fogok ugrani. Folyik az orrom, könnyes a szemem, és a hajam persze szépen rátapad az arcomra tőle. A férfi közben megállt, nem jön közelebb. Jól is teszi, mert ha csak egy lépéssel közelebb jön, én leugrok! Remek. Most egy csomó ember idesereglett, biztos azt gondolják, hogy megint valami elmebeteg áll itt, akinek feltűnési viszketegsége van. Felébreszthették ezt a szerencsétlent is itt, mellettem, aki magyaráz. Végülis, ő választotta ezt a szakmát magának, hivatásos bolondmentő lett. Csakhogy én nem vagyok az! Ne gondolja senki rólam, hogy az vagyok! Nekem minden okom meg van rá! Ott vannak az osztálytársaim, mindnek szép családja van, jó állása, és látszólag tökéletes élete. Még annak is jobb élete van most, aki a legrosszabb tanuló volt az osztályunkban! Lehetett volna az én életem is más… ha tanulhattam volna, de nem tehettem. Utálom, hogy így megszabták a szüleim a sorsomat. Minek jöttem én a világra egyáltalán? Ezért? Semmi kedvem sincs ehhez. Minden nap eljátszani, hogy minden rendben van, közben meg romokban az életem. Nincs senki ezen a világon, akiben megbízhatok, nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol biztonságban érezném magam.
A fickó, akit a megmentésemre küldtek, közben közelebb jön hozzám. Mekkora szemétség! Nem akarok beszélni, egy szót se akarok hozzá szólni! Inkább megyek én, lassan elindulok a híd külső peremén, fogom a korlátot, nehogy leessek… Nehogy leessek. Érdekes, hogy most meg ezen aggódom, hogy leesek, mikor pont ezért jöttem ide. A pasi utánam szól, hogy álljak meg, inkább nem jön közelebb. Látom, hogy ki-kihajol, hogy próbálja elkapni a tekintetemet, de nem nézek rá. El vagyok keseredve, semmi értelme sincs annak, hogy itt legyek. Le kéne már ugrani végre. Jobb lesz az úgy, mindenkinek. Ha most mégsem ugrom, még a végén bedugnak egy diliházba, na azt aztán végképp nem akarom. Begyógyszerezve feküdni az ágyban nap, mint nap csak azért, hogy éljek. Olyan nehéz már itt állni. Fáj a lábam, remeg, alig tudom tartani magam. Bárcsak kapnék valami jelet… Mit tegyek?
Annyiszor végiggondoltam már, nem tudok kilépni abból a helyzetből, amibe keveredtem. Sehogy sem megy. Nem akarok az utcán lakni, nem akarok hajléktalanná válni.
Mások az én koromban az esküvőjüket tervezgetik, és azt, hogy egy gyereket vagy kettőt, esetleg hármat vállaljanak-e a párjukkal. Van otthonuk, társuk.
Az utóbbi időben igyekeztem láthatatlanná válni, nem akartam, hogy tudja bárki is, hogy mi van velem. Mit mondtam volna nekik, ha kérdezősködnek felőlem?
Ez a hivatásos már megint itt van a nyakamon, még a végén megfogja a kezemet, aztán visszaránt innen. Tele van a fejem minden hülyeséggel megint. Újragondolom azokat a dolgokat, amiket már annyiszor átgondoltam, de minek?
 Itt van mellettem ez a férfi, meg akar menteni… csak az a baj, hogy nem fog, mármint nem nekem baj, hanem neki. Leugrom, ő meg majd a saját kudarcaként éli meg a halálomat. Hát szabad ilyet? Az ő baja, minek jött ide. 
Úgy szeretnék már túl lenni ezen, bárcsak történne valami! Becsukom a szemem és várok. Hallom, hogy jön egy vonat, kinyitom a szemem, hogy lássam a fényeit. Jön, megállíthatatlanul robog felém, végre! Nem akarom, hogy fájjon tovább ez az egész, úgyhogy megyek. Senkinek sem hiányzom majd, ebben biztos vagyok. Furcsa, de most, ebben a pillanatban látni szeretném annak az embernek az arcát, aki meg akart menteni. Felé fordulok. Ő volt az egyetlen az életemben, aki, ha csak rövid ideig is, de igazán figyelt rám, és érdekelte a sorsom. Legalábbis ezt hiszem, jobb ezt gondolni, mint azt, hogy csak azért van itt, mert fizetést kap érte. Látom a szemét, azt mondja, hogy bízzak benne. Érdekes, hogy most értem, mit mond. Jön a vonat, egyre közelebb ér, hallom, ahogy csattognak a kerekei, mindjárt itt van. Mennem kell. Még mielőtt megfogná a kezem ez az ember, leugrom, megyek oda, ahol nincs fájdalom és szenvedés.