Az olajfesték és a hígító erős szaga az agyamig kúszik. A fejemet megrázva, szédelegve fókuszálok a falnak támasztott kettőször két méteres feszített vászonra.

Fogalmam sincs hogyan és mikor készült, de itt áll előttem, nyomasztóan sötéten, még nedvesen csillogón: a legújabb „alkotásom”.

Nevezhetném inkább (a számomra is kiismerhetetlen) elmém fájdalmas vajúdásával világra hozott teremtményének.

         Amikor festek, legtöbbször nem vagyok teljesen magamnál. Elveszek a vonalak a formák és az árnyalatok kavalkádjában. A képnek mindig csak egy kis részletét látom magam előtt.

Nem eszem, nem iszom, minden szükségletem másodlagossá válik. A láncban egymás után szívott cigarettákat is automatikusan, oda sem figyelve gyújtom meg és tolom a szám sarkába.

Régen lecserélésre érett, recsegve szóló cd-lejátszóm teljes hangerővel üvölti a zenéket. A dalok szövege nem jut el a tudatomig, egyedül a hangulatukat érzékelem. A ritmus dübörögve diktálja a tempót fáradhatatlan kezeimnek. A dallamok átszűrődnek rajtam, alapjaira lebontott mondanivalójuk inspirálja a tudatalattimat a munkára.

Minél elborultabb, minél durvább zene, annál jobb.

Agyszaggató dobok, sikoltva reszelő gitárok kifacsart akkordjai.

         Ecsetet nem használok. Kézzel és használhatatlanra kopott ruháimból tépett rongyokkal mázolom a festék rétegeit a vászonra.

Az egész folyamat jobban hasonlít egy szabad asszociációs kényszercselekvésre, mint tudatos munkára.

A vázlataim csupán kiindulási alapként funkcionálnak a végeredményhez képest. Ami végül megjelenik a hófehér, korlátlan lehetőségeket rejtő lenvásznon, nekem is új és meglepő.

Úgy érzem eszköz vagyok, nem alkotó.

Ahogyan most is, álmomban.

Lassan magamhoz térek a kábulatból. Végignézek a kezeimen. Könyékig feltűrt kockás flanelingemig festék borít.

Úgy nézek ki, mintha puszta kézzel felboncoltam volna egy szivárványt. Primer sárga, cinóber vörös, krapplakk, közép magenta, ultramarinkék, krómoxid zöld, cinkfehér, kékesfekete színek tarkítanak. Álmomban látom és meg tudom különböztetni őket.

A kész festményt tanulmányozva felmerül bennem a kérdés: ezt én csináltam?

Fura és idegen.

Nem tudom levenni róla a szemem. Magába húz.

         Három éve, apám halála óta lakom ebben a lakásban. Az örökségem maradékából vettem. Egy belvárosi tíz emeletes épület tetőtere. Tökéletes választás valakinek, aki a festészettel próbálkozik több-kevesebb sikerrel.

A keleti falat teljesen kitöltő tagolt üvegablakon beáradó fény megvilágítja a műterem-nappaliban felhalmozódott festményeket.

Egyéni értelmezésű szűrrealista próbálkozások.

Eladhatatlan mázolmányok, terápiás célzattal készülve, dr Demens tanácsára.

Kreativitáselmélete szerint az igazán nagy művészek mindegyike valami lelki defektusban szenvedett.

Így hát teret engedtem gyerekkorom óta tartó alkotói kísérleteimnek.

Először nem túl nagy lelkesedéssel, később függőséggé alakult szenvedéllyel pingálgattam.

És tényleg jót tett. Lefoglalt. Megnyugtatott.

Dr Demens-nek meg lehetősége volt kielemezni a műveimet, hogy ezáltal közelebb kerüljön problémáim megoldásához.

Kifestettem magamból ami nyomasztott, hogy ne belülről emésszen.

         Nézem a képet, és a képről visszanézek magamra.

A vászon közepén másfél méter átmérőjű, repedezett számlapú óra uralkodik. Mutatói négy óra tizenkettőt jeleznek. A római számok között arcok domborodnak a hatostól a tizenkettőig balról jobbra haladva.

Mindegyik én vagyok.

Legalul az újszülött Felix Damno tágra nyitott fogatlan szájjal sírja a világba érkezését némán, lilás arccal, résnyire szűkült szemekkel, nyálkás, véres mázzal borított bőrrel.

Belőle folyamatos átmenettel bontakozik ki tíz éves énem komoly, sötét rövid hajú, éjfekete szemű képe. Az elfehéredett, összeszorított ajkak és a koraérett tekintet megsebzett lélekről árulkodnak.

A fiatal Felix feje tetejéből a hármas szám mellett nő ki a mostani arcom tökéletes mása. Huszonegy éves, csontosan markáns, felnőttre érett arc. Elkalandozó, sokat látott szemei valahová a múltba révednek. Állán sűrű fekete borosta árnyékolja még borongósabbra az összhatást.

Balra hajolva, az óra ívét követve jelenik meg a következő ez idáig ismeretlen alteregóm. Ráncokkal szabdalt öreg, az életből kiábrándult arcából, fénytelen szemekkel lemondóan néz rám. Szája széléből lefelé tartó árkok keserűségbe kövült mélyedése.

A sorozatot sárgásfehér matt koponya koronázza meg, a homlokába vésett tizenkettes számmal feneketlen mélységű szemüregeiben a semmi ígéretével. Kicsorbult odvas fogai groteszk vigyorban sorakoznak elporladó foglalatukban.

Ez az önarckép többet elárul a modelljéről, mint kellene.

Túlságosan is sokat.

Az óramutató járásával ellenkező irányban, időben visszafelé haladó portrék.

Magam sem értem. Talán van valami mögöttes tartalma, vagy egyszerűen csak így sikerült.

Mielőtt megfejthetném a rejtélyt, az óra ketyegni kezd. A mutatók megindulnak. Először lassan, alig észrevehetően, majd egyre gyorsabban és határozottabban.

A zene hangjait fokozatosan elnyomja a kattogás-

tik-tak, tik-tak…

Minden egyes ütése súlyos kalapácsként csap le a tudatomra.

Festéktől ragacsos kezeimet rémülten a füleimre szorítom, s felordítva térdre rogyok az őrülten pörgő mutatók előtt.

A zaj és a látvány elviselhetetlenné fokozódik.

Az életre kelt vászon közepén elmosódott örvény jelenik meg, és egyenként magába rántja az arcokat, amik eltűnnek a sötét mélységben.

Erős gravitációjú fekete lyuk keletkezik a szemem láttára.

Ellenállhatatlan vonzása kiterjed a festményen kívülre és elkezdi magába szippantani a szobám tárgyait.

A fejem mellett festékes tubusok, koszos rongyok repülnek el.

Bele egyenesen a feketeség közepébe.

Megragadom a keret szélét és kétségbeesetten próbálom kitámasztani magam.

A karjaimban remegnek az izmok az erőlködéstől.

Azután már nem bírom tovább, és fejjel előre belezuhanok a sötétségbe. Mint Alice a nyúl üregébe, útban csoda ország felé.

Azt mondják, mikor az ember álmában zuhan, még a földet érés előtt felriad.

Ebben az álomban azonban mások a szabályok.

A nyelvembe harapok az érkezéstől.

Érzem a számban a vér fémes ízét.

Egyszer részt vettem egy barlangi túrán, ahol a kézi lámpákat lekapcsolva megmutatták, milyen is az igazi sötétség közel száz méterre a föld alatt. Ez a hely is olyan.

Mintha a világűr legtávolabbi végébe kerültem volna, ahová még a csillagok fénye sem jut el.

A zuhanáskor magam elé tartott kezeim alatt ragadós, bizonytalan állagú talajt érzek. Kábultan talpra állok. Nem tudom merre van fent és merre van lent. Émelyítően tömény festékszag vesz körül. Annyira sűrű, hogy minden lélegzetvétel kínnal teli erőlködés.

Vakon kimeredő szemeim előtt, nem messze előttem a semmiben halvány fénypont jelenik meg, majd vékony téglalap alakú, tompán fénylő vonalat rajzol a feketeségbe.

Tudom, hogy egy ajtó az.

A szag egyre erősebb, nem kapok levegőt.

Mielőtt megfulladnék, nekivetem magam a ragyogó peremű ajtó közepének, ami kinyílik és egy szobába vezet.

A tüdőmbe áramló párás nehéz levegőt beszívva megkönnyebbülten körülnézek. Az előbbi sötétséghez képest elvakít a vöröses, hússzínű világosság.

Pislogva próbálom hozzászoktatni magam a látványhoz.

         A helyiségnek nincsenek sarkai és élei. Olyan, mintha egy szabálytalan lüktető gömb belsejében lennék. Az íves rózsaszín falakat vastag erek hálózzák, kékes oldalukon átlátszik a bennük áramló folyadék. Trópusi fülledt meleg van, legalább negyven fok. Érzem, ahogy a ruháim nedvesen tapadnak a bőrömre.

Valahonnan a falakon túlról megnyugtató ütemes dobogás hallatszik.

Térdig állok valami vízszerű nyálkás tóban, aminek a felszínén nem messze előttem felbukkan egy csecsemő és sírni kezd.

Szapora pulzussal levegőért kapkodva, nehézkesen gázolok felé a vízben.

Hangos bömbölése görcsbe rántja a gyomromat. Apró kezei és lábai reszketve kapálóznak. Csak üvölt torkaszakadtából kivörösödött gyűrött arccal és én bármit megtennék, hogy abbahagyja kétségbeesett sírását.

Amikor a kezembe veszem, törékeny kis teste síkosan csúszkál az ujjaim között. Óvatosan magamhoz szorítom és ringatni kezdem, amitől rögtön lecsillapodik. Mosolyogva felnéz rám, s úgy érzem, mintha mondani akarna valamit.

Mielőtt megszólalhatna, a vízbe lógó köldökzsinórja megfeszül és egy rántással kitépi a kezemből, majd elnyeli a mélység.

Letérdelve, tapogatózva kutatok utána a meleg folyadékban, amikor kicsi de erős ujjak kulcsolódnak a csuklóm köré és durván húzni kezdenek lefelé.

Fuldokolva elmerülök. Pánikba esve rémülten keresem a gyermeket a víz alatt, de már nincs ott semmi. A kezek eltűnnek a kezeimről és én, mint egy lefolyóban pörögve sodródok egy szűk alagút felé.

A csatorna éhesen magába fogad és fájdalmasan összepréselve, csontropogtató erővel körülölel, azután kivet a tűző napsütésbe.

         Kemény aszfalton ülök sós vizet öklendezve a lábaim közé. A torkom ég és kapar, ahogy újabb és újabb rohamok törnek rám. Végül lenyugszom és talpra állva, könnybe lábadt szemekkel hunyorogva, egész testemben sajgó fájdalommal szétnézek. Az út fölött felhőtlen kék nyári égbolt. Kétoldalt mellette üdén zöldellő mezők vesznek bele a távoli horizontba.

A nap melege másodpercek alatt megszárítja átázott ruháimat.

Ismerős a hely és ismerős az ellőttem háttal álló alak is.

Érzékeli a jelenlétem és lassan felém fordul.

Én vagyok az, vagyis a tízéves énem. Kék színű pókemberes pólóban, abban, amit a baleset napján viseltem.

Aggódó tekintettel hozzám rohan és a kezemet megfogva lerángat az útról.

A fűben állva szótlanul várjuk, hogy újra bekövetkezzen az elkerülhetetlen esemény.

Már hallom is az autónk zúgását, és a kanyar túloldalán közelítő kamion dübörgését.

Megint megtörténik és mi az első sorból nézzük végig.

         Az ütközés, a leszakadt tetejű kocsink az árokban. A felborult tartályú kigyulladt kamion.

Odarohannék a roncsokhoz, de a gyerek Felix Damno erősen fog és amikor  ránézek, a fejét rázva türelemre int.

Így hát csendben nézzük a lángokat oltó tűzoltókat.

Látjuk, ahogy kiemelik ernyedt, vérző fejű testünket és az odaérkező mentőbe rakják. Anyánk és a húgunk holttestét a fekete hulla zsákba teszik.

Végig nézzük a helyszínelő rendőrök munkáját, ahogy beszélnek az arra járó autóssal, aki riasztotta őket, és ahogy elszállítják a maradványokat.

Nem sokra rá megint csak a kihalt, üres utat bámuljuk. Kéz a kézben, én és én.

Gombóccal a torkomban, a könnyeimmel küszködve látom, ahogy az út fölött megjelenik egy hasadék a valóság szövetén. Fényesen tükröződve ajtónyi nagyságúra tágul.

Lenézek magam mellé. A kis Felix most fehér kórházi köpenyben, vastag, a tarkójánál átvérzett kötéssel a fején sápadtan, karikás szemekkel néz föl rám.

Bőrének színe fakulni kezd, szürkévé válik és mintha egy fertőzést adna át a szürkeség átterjed az én kezemre is. Felfelé haladva a karomon fakóra szívja piros kockás ingemet.

Kirántom az ujjaimat a szorításából, de már késő, a színtelen kór megállíthatatlanul pusztít.

A tükrös ajtóra nézve látom magam, amint lassan fekete fehér figurává változom.

Tükörképem sürgetően magához int és én, mintha fénylő higanyba lépnék, átjutok egy másik világba.

         Szűkös üvegszobában találom magam. Ám ez a szűk tér, aminek a falait könnyedén elérem kinyújtott kezeimmel, mégis végtelennek látszik. Rosszul leszek a látványtól.

A falak, a padló, a plafon, minden tükörből van.

Akármerre nézek, mindenhol önmagamat látom a távolban számtalanszor ismétlődve.

Zavarba ejtő, szédítő érzés.

Nem bírom tovább, szorosan lehunyom a szemeimet, a szédülés mégsem múlik, sőt egyre fokozódik.

Visszhangzó kuncogást hallok ami őrült, több ezer torokból feltörő nevetéssé erősödik. Elviselhetetlen zajjá, és tudom, hogy minden hang az én hangom, pedig én hangtalanul üvöltök.

A következő pillanatban egy csapásra megszűnik a forgás és az eszelős lárma.

Félve nyitom ki a szemeimet.

A műtermemben állok, előttem magasodik a festmény mozdulatlanul, némán és vészjóslóan. Álmodom még? Vagy ébren vagyok?

         Aztán rájövök, hogy minden színes…

A képet nézve észreveszem, az öregkori énem helyén a csupasz vászon fehér foltja virít.

Fáradtnak és betegnek érzem magam, kimondhatatlanul elgyötörtnek.

Minden izületemből tompa fájdalom sugárzik, a légzésem nehézkes és gyengeség kerít hatalmába.

A festmény üres része felé nyúlok és meglátom ráncos összeaszott bütykös ujjaimat. Rémülten végigsimítom az arcomat és száraz, megereszkedett bőrt tapintok.

Reszkető kézzel cigarettára gyújtok.

Amikor beleszívok, a parázs viharos sebességgel végigszalad a szálon szürke hamut hagyva maga után.

Elszörnyedve látom, amikor a felizzó vörös tűz tovaterjed a kezemre.

Mintha én is emberbőrbe töltött dohány lennék, fájdalom nélkül hamvadok el.

Az egész szoba mindenestől sisteregve parázslik.

Mozdulni sem merek, érzéketlen zsibbadtságba dermedve nézem a kép közepén az órát, ami újra örvényleni kezd.

A fekete lyuk megnyílik és önmagába roskadva, vákumot képezve szippantja magába a szoba széthulló hamvait.

Akárcsak engem. Már nem létezem.

Kavargó por vagyok a sötétségben, és csak zuhanok a semmibe, miközben kihunyó tudatom nem létező szemei előtt felsejlik a halál csontos, vigyorgó koponyája.

Rajtam nevetve elkísér a birodalmába.