Rémálom (Játékon kívül)

Fáradtan dobtam a táskám a sarokba és lerogytam a legközelebbi székre. Mélyeket próbáltam lélegezni, szerettem volna, ha a bensőmet tépázó szorítás enyhül. Kemény edzés volt ez a mai is és még messze a vége! Egy szemtelen hajtincs az arcomba hullott, miközben előredöntöttem a fejem.

- Még csak most értél haza? – kérdezte anyám hangja a hátam mögül.

- Elhúzódott az edzés – válaszoltam megfordulás nélkül.

- Egyél vacsorát és irány lefeküdni, holnap suli! – parancsolt rám.

- Nem vagyok éhes – sóhajtottam. Utáltam, ha gyerekként kezelt.

- Liza, egy sportolónak megfelelően kell táplálkoznia, különben semmire sem viszi.

Erről szólt az egész életem, amióta az eszemet tudom. Kislányként balettra jártam, majd az iskolában tornászni kezdtem és azután nem volt megállás. A sport lett az életem.

Gyorsan bekaptam pár falatot, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. Olvasni akartam még, de éreztem, ahogyan a szemei ólomnehézségűvé válnak és elsötétült minden.

A nap sugarai bekukucskáltak az ablakon és megcirógatták az orromat. Szerettem erre ébredni. A hatásukra csiklandós érzés kerített hatalmába, tüsszenteni akartam, ám e helyett csak viszketést éreztem. Fel akartam emelni a kezem, de nem tudtam.  Mi történik itt? Olyan volt, mintha nem lenne kezem. Aztán próbáltam a lábam mozdítani, de ez sem sikerült. Kinyitottam a szemem és a saját szobám helyett egy rideg kórházi szobában ébredtem. Nem bírtam mozdulni, sem a fejem, sem a kezeim, sem a lábaim nem engedelmeskedtek. Valami pityegést hallottam mellettem. A páni rémület hulláma söpört rajtam végig, mikor kezdtem felfogni, hol lehetek, csak arra nem emlékeztem, mi történt velem. Az utolsó emlékem az az este volt, mikor hazamentem az edzésről és álomba zuhantam. Balesetem volt? Lebénultam? Valaki jöjjön már ide és mondja el, mi történt velem! A legnagyobb sokk csak ekkor ért. Kinyitottam a szám, beszédre formáltam az ajkaimat, ám hang nem jött ki rajta. Ez csak valami gonosz tréfa lehet! Ez nem lehet valóság!

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg végre egy nővér jött be hozzám.

- Jó reggelt Johnny! – üdvözölt, mint régi ismerőst. – Milyen volt az éjszaka?

Johnny? Az meg ki? Én Liza vagyok. Összekever valakivel és még csak ki sem kérhetem magamnak.

- Kicserélem a branült, aztán bekötöm az újabb infúziót – magyarázta.

Hozzám ne érjen! – tiltakoztam, de természetesen nem hallotta. Rémült ábrázatomra csupán ennyivel reagált:

- Ugyan már Johnny! De hisz ezt gyakran elvégeztük már az elmúlt négy hónapban, mióta nálunk vagy. Egy ici-pici szúrás és kész is.

Négy hónap? – miket zagyvál ez össze?

Legnagyobb meglepetésemre semmit sem vettem észre az egészből. Se szúrás, se fájdalom, semmi. Csak feküdtem ott, mint egy darab bot, amivel azt csinálnak, amit akarnak. Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz!

- A doktorúr nemsokára jön vizitelni – mondta, majd eltűnt a szobából. Újabb homokszemek peregtek le a homokórán, lassan, komótosan, miközben én csak vártam, vártam. Remélem, bejön valaki, akinek van esze és rájön, én nem Johnny vagyok!

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mikor egy idősödő fehér köpenyes alak megjelent. Megnézte a kórlapot az ágy lábánál, majd mellém lépett.

- Hogyan vagyunk ma? – kérdezte, mintha régi ismerősök lennénk.

Hiába próbáltam, nem tudtam válaszolni.

- Johnny – kezdte ő is. Ezt nem hiszem el! – megjöttek a leletek és úgy tűnik, az állapota állandó, ennél többet már a gyógytornász sem tehet. A balesetnél annyira roncsolódott a gerincvelő, emiatt többé nem fog tudni mozogni. A lélegeztető csövét sem tudjuk máshova helyezni, ezért beszélni sem fog tudni. Nagyon sajnálom! – sóhajtotta.

Szemeim kétségbeesetten nyúltak a tekintete után, próbáltam üzenni neki, itt tévedés történt, de nem értette.

- Holnap átszállítják egy ilyen betegeket ápoló speciális intézménybe. Ne aggódjon, ott is jó kezekben lesz, közel a szüleihez, így majd meg tudják látogatni.

Azzal megfordult és kiment. Éreztem, ahogy egy könnycsepp buggyant ki a szemem sarkán, végigpergett az arcomon. Ez csak valami rossz tréfa lehet! Egy lehetséges, jövőbeli olimpiai bajnok így élje le hátralevő életét? De mit tehetek? Beszélni, mozdulni nem tudok, ki vagyok szolgáltatva nekik. Bárcsak meg tudnám magam ölni! Bárcsak… reményvesztettnek éreztem magam, mint egy csapdába zárt kis madár.

Csurom víz volt a ruhám, mikor újra kinyitottam a szemem. Hol vagyok? Mi történt? Sötét volt a szobában. Legnagyobb megkönnyebbülésemre felültem az ágyban. Mozgott mindenem. Ez csak egy rémálom volt! – gondoltam megkönnyebbülten. Annyira boldog voltam, mert egészséges vagyok! Hihetetlen hálát éreztem sorsom iránt.

Néhány hét múlva…

- Hívjanak azonnal mentőt! – hallottam a szavakat valahonnan a messzeségből. Ismeretlen emberek arca jelent meg fölém hajolva.

- Elütötték! – szörnyülködött egy hang.

- Itt futott az út mentén, jött az az őrült, és bumm! – mondta egy másik.

A félelem hulláma söpört át rajtam pár héttel ezelőtti rémálmomra gondolva… lehet, nem is álom volt? Vagy ami még rosszabb, lehet, az álmok valóra válnak? Próbáltam mozdulni, de nem éreztem a végtagjaim. Elsötétült minden.