Milyen érzés halottnak lenni? Leginkább semmilyen.

Élő, lélegző test nélkül megszűnik a fizikai lét minden nyűgje és öröme.

Az ember nem szívja be többé a nitrogén-oxigén keveréket, nem iszik, nem eszik, és természetesen nem adja ki magából ezeknek az éltető dolgoknak az elhasznált salakanyagait.

Nincs többé külső érzékelés. Látom, amit látnom kell és hallom ami fontos, de nem a szememmel és a fülemmel.

Inkább csak tudom a dolgokat.

Az a sérülékeny biológiai gépezet, amit a testemnek neveztem, ott maradt lógva félméternyi műanyag ruhaszárító kötél végén a padláson.

Kívülről nézve nem volt valami szép látvány.

Mennyire fájt? Egy cseppet sem.

Majd egy liternyi váliummal kevert skót whiskyvel a gyomromban ez egyáltalán nem meglepő.

Az utolsó időkben bevallom gyakran kiütöttem magam ezzel a koktéllal. Persze aznap a tetőgerendák alatt, a cserepek résein át beszűrődő fénysugarak között más volt a helyzet.

         Önpusztító életmódom olyan kínálkozó lehetőséget adott a gyilkosaimnak, amit bűn lett volna kihagyniuk.

Mindenki tudott a gyógyszerekről és a piáról. A családi veszekedések egyre jobban eldurvultak, és még az ittas vezetés miatti letartóztatás is bekerült a profilomba.

- Nem lesz ennek jó vége, egyszer még kárt tesz valakiben, vagy saját magában - beszélték az emberek a hátam mögött.

Idióta voltam, de azért nem ezt érdemeltem.

Amikor meghaltál, elkezdesz felejteni. Olyan, mint egy visszafelé működő polaroid kép, lassan halványulnak az emlékek. Az élet részletei megkopnak, mintha kísértetekre specializálódott alzheimer kór támadná meg a nem létező agyadat.

A nevemre sem emlékszem pontosan. Valami A-betűs keresztnév lehetett, talán Adam vagy Adrian esetleg Allan.

Az én kedves, szerető feleségem neve is homályos akárcsak a legjobb barátomé, de azt tudom mit csináltak.

Igen, ők voltak.

Zseniálisan megoldották a problémát.

Tudom, hogy a kedves nejem rakta bele a piámba a kelleténél több nyugtatót. Remekül eltervezték.

Az egyik pillanatban még a dolgozószobámban iszogattam, dühösen az aznapi balhénk után, a következőben meg ott álltam a tetőtérben és értetlenül néztem a kötél végén csüngő elkékült arcú hullát, ami gyanúsan hasonlított a tükörképemre.

Mielőtt felfoghattam volna a helyzetet történt valami, aminek az ateisták kurvára nem fognak örülni. Egy örökkévaló másodpercre betekintést nyerhettem a lehetőségekbe.

Közhely ide vagy oda, tényleg ott volt az a bizonyos fényes alagút a fejem fölött.

Rossz hír a rosszaknak, hogy alattam meg a sötét ösvény ásítozott feneketlenül. Mindkét úton emberek tömege haladt fel és le végtelen sorokban. Annyit elárulok, hogy lefelé jóval nagyobb volt a tülekedés.

         Én azonban egyik irányba sem éreztem a hívóerőt. Még nem mehettem. Tudtam, éreztem, van valami dolgom, ami ideköt.

Így hát miután bezárultak a túlvilág átjárói: itt maradtam.

Csendben, láthatatlan lélekként figyeltem a padlástér eseményeit.

Az asszony (valami E-betűs neve lehetett, talán Ellie vagy Emmy esetleg Elizabeth, nem tudom pontosan) megkönnyebbülten kifújta a levegőt és ránézett a bűntársára, aki himbálózó holttestem zsebében kotorászott.

Igaz barátom és üzlettársam (azt hiszem M-betűvel kezdődött a neve, vagy Matt esetleg Martin talán Mark, nem is tudom, túl sokat felejtek mostanában) elővette a mobilomat és búcsúüzenetet küldött „gyászoló” özvegyem számára a nevemben, halott ujjaimmal nyomkodva a telefon gombjait.

Miután végzett a karjába zárta a nőt, megcsókolta és mosolyogva megjegyezte: - Elvesztettük. A halál időpontja 16:32…

Miután meghaltál, az emlékeid úgy tűnnek el, mint amikor egy tál spagettiből tekerik a villára a tésztát. Lassan de biztosan, míg végül kiürülsz. Vannak viszont fontos tények az életedről, amikre fény derül.

         Tudtam, amit élőként nem is sejtettem. Az asszony és a barátom viszonya már évek óta tartott. Körülbelül akkor kezdődött, amikor a házasságunk fásult érdektelenségbe süllyedt és tehetetlenségemben a bogyókhoz és a jóféle skót whiskyhez menekültem (nem vagyok rá büszke).

Jó tanács az élőknek: óvatosan a túl szép, túl okos nőkkel. Főleg ha fiatalabb és kezdesz kiöregedni mellőle. Amikor kéznél van egy jó barát, aki dominánsabb hím, ne is reméld, hogy az évek számítanak és lojális lesz hozzád. Ez a való élet. Az erősebb kutya baszik.

Amint már mondtam, csodásan eltervezték. A nyomozás hamar lezárult. Tiszta sor. Egy problémás élet törvényszerű befejezése. Senkinek sem hiányoztam.

         Csakis halottként nézheted végig a saját temetésedet. Egy „életre” szóló élmény.

Ott bóklásztam a gyászolók között, figyeltem az előadást. A feleségem Oscart érdemlő alakítást produkált a legjobb női főszereplő kategóriában. Gyerekkori cimborám, a cinkosa simán megkapta volna a legjobb férfi mellékszereplő jelölést, ahogy a család igaz barátjaként pátyolgatta a könnyeiben fuldokló, rogyadozó térdű nőt.

Hányni tudtam volna, de gyomor nélkül nehézkes.

Nem tudom, mennyit éreztek a feléjük sugárzó gyűlöletemből.

Amikor rácsukták a koporsó nyitható részét élethűre kozmetikázott arcomra, leengedtek a gödörbe, megszólalt a Pearl jam Halhatatlanság című dala és az énekes melankólikus hangja összeszorította a szívem helyét, rohadtul sajnáltam magam.

Elcsesztem az életemet, de tényleg nem ezt érdemeltem.

         A halottak magányosak és szenvednek a hiánytól.

Tudtam, hogy vannak rajtam kívül más tévelygő lelkek, akik nem találják a helyüket, de soha nem találkoztam velük. Mindegyikünk a saját életének romjai között kószál.

 Nagy része ártatlan áldozat lezáratlan ügyekkel és állandóan a gyilkosa vagy gyilkosai után koslat.

 Temetés után visszamentem a házunkba és onnantól kezdve nem tágítottam az ifjú pár közeléből.

Eleinte adtak a látszatra nehogy gyanút keltsenek, azután egy idő múlva már nyíltan felvállalták összetartozásukat és a jó barát odaköltözött az özvegyhez.

Sokszor végignéztem a szeretkezéseiket. Azt a szenvedélyt, ami nálunk talán sohasem volt. A csókokat, amik engem illettek.

Hallgattam a sóhajokat, amiket az én fülembe kellett volna suttogni.

Féltékeny haragomban számtalanszor nekik támadtam, de persze eredménytelenül. Hangtalan üvöltésem céltalanul visszhangzott a semmiben.

Eleinte friss halottként ha végignéztem magamon, még láttam a halovány kivetülését egykori önmagamnak.

Ugyanabban a ruhában voltam, amiben fellógattak.

Később már az is eltűnt. Néha-néha valami visszatükröződő felületen megláttam azt az alaktalan, sötét szemüregű formát, amivé váltam.

Lehet, hogy ők is éreztek olykor. Mintha lenne még valaki a szobában.

Talán egy pillanat ezredrészéig észrevettek a szemük sarkából, de mire odanéztek már eltűntem. Ki tudja? Lehet.

Én mindenesetre kitartó voltam és velük maradtam a nap minden órájában unos-untalan.

Aztán már nem is tudom. Minden olyan zavaros.

Mondtam már, hogy ha halott vagy felejteni kezdesz?

Nem emlékszem.

Ki is vagyok én? Nem tudom már.

Szép ez a ház, valahonnan ismerős, és ez a házaspár…

Kedves embereknek tűnnek. Az asszony hasa szépen kerekedik. Úgy a nyolcadik hónap tájékán lehet. Látszik rajtuk, hogy oda vannak egymásért. Boldogok.

Amikor csak egy lélek vagy és készen állsz az életre, tudsz dolgokat, mielőtt megszületnél. Kapsz egy rövid kis előzetest abból, ami rád vár.

Már tudom, hogy mit keresek itt. A nőt Elizabethnek hívják, a férjét Marknak.

Ők lesznek a szüleim és nemsokára megszületek. Mindennél jobban fognak szeretni és én is őket egészen hat éves koromig, amikor belefulladok a kert végében ásott kútba.

Sajnálom szerencsétleneket, mert soha sem fogják túltenni magukat a halálomon.

Szomorú, de ilyen az élet.

Valaki így akarta…