Lelkem mostanában gyakran visszajár Székesfehérvárra. Csakúgy, mint egykor, magányosan bolyongok a meghitt, barokk stílusú belvárosban. A depresszió kerülget, de egy kép, egy hang, egy arc mindig meggyőz az élet vitathatatlan szépségéről.

Néhány igaz barátra szert tettem a hosszú évek alatt. Olyanokra, akikkel önfeledten játszadozhattam, eljárhattam focimeccsekre, megihattam olykor-olykor egy korsó sört valahol. Anélkül, hogy kényszernek éreztem volna.

Lelkem felnéz a Szent István Bazilika tornyára, és elgondolkozik, vajon miféle kegyetlen sors választott el attól, hogy én betérjek oda, akár csak körülnézni. Soha nem éreztem késztetést templomba menni, most mégis áhítattal gondolok vissza az épületre, melyet egykor annyiszor megcsodáltam kívülről.

Távolabb az Országalma ontja letűnt emlékképeit. Itt tartották annak idején a bolondballagásunkat, sőt, később a központit is. És nem messze innen tartottunk a szalagavató után egy felejthetetlen iszogatós estet.

Lelkem elé kerülnek még könyvesboltok, melyeket vagy csak érdeklődésem miatt, vagy vásárlás céljából látogattam. Elég gyakran. A Vörösmarty Színház, ahol mindössze kétszer fordultam meg a huszonhárom év alatt. Egyszer még általános iskolában, egyszer pedig tizennyolc évesen. Miket tekintettem meg, már nem tudom. De tetszettek, arra emlékszem.

A szórakozás mellett fontos szerepet töltött be életemben a munka is. A Sóstói Ipari Park egyik gyárában több mint két évet dolgoztam. Jó volt. Igazság szerint valóban tetszett a munkásélet, a vele járó korai felkelésekkel, tömött buszon való utazásokkal, fagyos kerékpározásokkal, fáradtsággal, izzadságszaggal együtt. Szerettem az egyszerű munkásembereket is, akik ha szomorúak voltak, nem beszéltek, jókedvükben viszont feje tetejére állították környezetüket, olykor az egész gyárat. A gépek monoton lüktetése sem hiányozhatott, aminél idegesítőbb már csak a mérnökök állandó, szigorú jelenléte volt. Odaálltak mögénk, és stopperral mérték, mennyi idő alatt végezzük el az aktuális műveletet. Kiszámolták, az eredmények alapján mi az ideális teljesítmény, és onnantól kezdve az volt a szabvány. Aki pedig nem teljesített, mehetett más munkát keresni. Ha talált.

Lelkemnek most valahogy mégis hiányoznak azok a szidások, melyeket a főnöktől kaptunk, ha nem teljesítettünk elég jól. „A másik műszak meg tudja csinálni, ti miért nem?” – hangzott gyakran a kérdés, melyre a legtöbben csak elégedetlenül ráztuk a fejünket, a bátrabbak viszont megmondták véleményüket a művezetőnek, tudniillik, hogy a másik műszakban általában többen dolgoznak, mint nálunk.

Hiányzik a péntekenkénti takarítás. Úgy fel kellett pucolni a padlót, mintha legalábbis bálra készülnének a gyárépületen belül. De nem csak a padlót. Az összes gépnek ragyognia kellett, mert ha a főnökség koszt lát, azonnal jön a leminősítés, a művezető meg csak rohangál, idegesen kiabálva beosztottjaival. Senki sem tudja, mit kéne tennie, hol a helye, fejetlenség uralkodik. Ez is hozzátartozik a munkásélethez.

Sok régi emlék halmozódik fel lelkem teraszán. Lassan halványulnak. Érzem, el fogom veszteni őket, mégis ragaszkodom hozzájuk, hiszen a részemmé váltak. Nemsokára tovaszállnak, elfújja őket a szél, és már csak néhány ködös emlékképet látok a távolban repülni.

A változás akarva-akaratlan betört életembe. Nem hívtam, csak lelkem egy elrejtett része rajongott érte, mintha életbevágó lenne. Ma már belátom, az is volt.

Immár kijelenthetem, hogy a változás nem feltétlenül akkor jön, amikor akarjuk. Nem kér meghívót, sőt, még csak nem is mindig kopogtat. Ha nem vigyázol, könnyen ajtóstul ronthat a házadba. De nem kell tőle félned, hisz csak egy jó barát, aki, ha hagyod, segít bajba jutott lelkeden.

Itt, Veszprémben is vannak szobrok, közterek. Templomok is, ahová valószínűleg sohasem térek be. Könyvesboltok, ahol majd szétnézek, netán vásárolgatok is. Színházak, ahol talán sohasem fordulok meg a későbbiekben. És gyárak, egyszerű munkásemberek is vannak, akik, ha rossz a kedvük, szó nélkül dolgoznak, de ha vidámak, könnyen a feje tetejére állíthatják környezetüket, vagy az egész gyárat.

Négy hónapja lakom ebben a városban, mégis egyre inkább azt érzem, minden ugyanolyan, mint régen volt. Mintha mindig is itt éltem volna.

Azt hiszem, végre hazataláltam.