[Törölt felhasználó] üzente 12 éve
Igó Krisztián üzente 12 éve
Jómagam is gyárban dolgozom, itt Cegléden, egy nagy nyomású alumínium öntödében. Megjegyzem, én nekem bőven van részem leszidásokban, főként amióta 4 hónappal ezelőtt, előléptettek kis főnöknek-- onnantól kezdve a főnökség szemében, céltábla vagyok. Remélem, én is ilyen szépen fogom leírni a munkás éveimet majd később, mint ahogy te.
Tetszett!
makra árpád üzente 12 éve
[Törölt felhasználó] üzente 12 éve
G. P. Smith üzente 12 éve
Én soha nem szerettem városban lakni.... először 6 év Sopron, utána 5 év Szombathely... engem mindig is visszahúzott a szívem a kis falumba, ahova aztán haza is tértem diploma után. Székesfehérváron kétszer voltam csupán, éppen most ősszel, és az osztálykirándulást is oda tervezzük kolléganőmmel. Szép város. Veszprémhez már több közöm volt, ott csináltam a mester:s én azonban egyik várost sem éreztem soha az otthonomnak. Remélem, te megtaláltad! Az írásról pedig annyit, hogy nem volt rossz, de én inkább a verseid szeretem:)
[Törölt felhasználó] üzente 12 éve
Köszönöm mindenkinek!
Béla, biztos vagyok benne, hogy sokat jelentett számodra Székesfehérvár. Sajnos azonban előbb-utóbb mindannyian csak a sírkövek előtt állva emlékezhetünk. Ez elkerülhetetlen, és ahogy írod, nagyon szomorú. De mit lehet tenni? Menni kell tovább, és törekedni arra, hogy az ember megtalálja a lelki egyensúlyát, hogy otthonosan érezhesse magát, bárhol legyen a világon.
Kate Pilloy üzente 12 éve
Béla ez nagyon szép volt, amit a kommentbe írtál! Elnézést Tibi, de ez volt az elsö gondolatom. Termeszetesen az emlekezes is erdekes volt. Nekem semmi kötödésem a vàroshoz, csak egyszer ott jartam, beleszerettem az óváros részébe és Kati nénibe, azóta minden évben visszamegyek. Olyan az a vàros nekem, mintha már éltem volna ott.
Gráma Béla üzente 12 éve
Az érzések nem egyformán hatnak és ez a csodálatos benne.Te megismerted és ragaszkodtál a mindennapok városához,nekem Székesfehérvár piros betűs ünnep.Szinte végig nosztalgiáztam veled,de bennem más emlékek élnek.Ezerkilencszáz hatvanban,talán e tájt alakult az állandó színház,még arról álmodtam,hogy én is tagja leszek.Akkor egyetlen mozi működött,abban láttam a Francia nő és a szerelem című filmet.Imádtam az állomást,hiszen mindig oda érkeztem,és voltak barátok,ismerősök akikkel csak ott találkoztam.Kimeríthetetlen és ellenállhatatlan volt a koronázó templom,a belváros, a gyártelepek és a piacok,de legnagyobb lelki megnyugvást a Bory vár nyújtott és az az élmény,hogy ezerkilencszázhatvanban Boryné volt az idegenvezető.Aztán később alábbhagyott a nosztalgia,az új lakótelepek szupermarketek,már elidegenítettek, és mostanra nem maradt már csak a Bory-vár és a temető.mely őrzi szeretteim emlékét.És ez a borzalmas,amikor csak a sírkő mellett éled át a csodás múltat
[Törölt felhasználó] üzente 12 éve
Jó, ha az ember megtalálja a helyét a világban, de az a hely, ahol felnőttünk, mindig különleges marad. Szép ez a visszaemlékezés, tetszett.
Balogh Zoltan üzente 12 éve
Hát szépen elnosztalgiáztál, de végeredményt még ne hirdess, hisz nem tudhatod,még hány város esetleg országot mondhatsz magadénak , az elkövetkező évtizedekben. Én drukkolok , hogy minél többet , mert mindig tanulhat az ember -- és ami a legfontosabb valahova mindig hazamehet!
Tövisi Eszter üzente 12 éve
Nagyon szép kis memoár, és az otthonra találás biztosan felemelő és megnyugtató érzés! :) Kellemes volt, bár kissé melankolikus. Pont jó a lelkiállapotomhoz. :)
Ócsai Norbert üzente 12 éve
Érdekes, hisz én is itt élek Székesfehérváron, mégis Veszprém a kedvenc városom. Elbűvölő hely, egész nap csak barangolnák a változatos tájon, dombtetőről völgy mélyébe, s onnan vissza. Persze Fehérvárnak is megvan a maga varázsa, az emlékek mindig ide fognak kötni bennünket.
A gyökerek itt vannak, mélyen a földben, még akkor is, ha a fa már magasan a talaj fölött él.
törlés