Nemkívántka

Anneli sokáig nem találkozott a szerencsével a maga kis életében. Anyja nem élte túl a szülést, és az apja, a nagy, zord, fekete ember megmondta abban a pillanatban: Vigyétek innen ezt a kis taknyost, látni sem akarom többé! Igaz, mit is kezdett volna egy rívó csecsemővel? Távoli rokonok adták kézről-kézre a kis Nemkívántkát, aki már pusztán azzal nagy bűnt követett el, hogy megszületett. Tudja azt a Mindenható, hogy ki milyen sorsot érdemel! Valahogy mégis felnőtt a lányka, és ekkor került szembe az első jó dologgal: fölvették konyhai szolgálónak a schönaui vendégfogadóba.

Schönau már régen híres a kénes forrásáról. A forrást egy villámcsapás fakasztotta, vagyis a Károly nevű rablólovag, aki olyan gonosz életet élt, hogy kihívta az égiek haragját. A villámcsapás a derült égből érkezett, porrá égette a lovagot, és előcsalogatta a forrás vizét. Előbb nem örültek neki, mert hát kénes volt a pokolbeli víz, és mindannyian tudjuk, hogy mit csinál a vízzel a kén. De aztán kiderítették, hogy mindenfajta betegséget gyógyít, egymás után érkeztek a csodára várók, kezdték itt hagyogatni a pénzüket – az emberek átengedték a legszebb szobájukat a vendégeknek, egy okos ember megépítette a fogadót, és máris olyan nagy becsben tartották azt a meleg, büdös vizet, mintha legalábbis arannyá tudná változtatni a vasat.

Nemkívántka még olyan fiatal volt, hogy a konyhán se vették sok hasznát, de az árvát ki ne szánta volna? Bízzátok csak rám, mondta a szakácsné, majd én kinevelem. Olyan háziasszonyt nevelek belőle, akiért sorban állnak a legények. Szerette is azt a kislányt, és úgy bánt vele, hogy az anyja se tette volna különben.

Persze, igyekezett a lány is. Az egyik feladata az volt, hogy elővarázsolja az éléskamrából mindazt, amit a szakácsné megálmodott. Ehhez igen nagy rendet kellett tartani, a ládákban és a polcokon egyaránt. Nemcsak azt kellett tudni, hogy mi hol van, hanem azt is, hogy mennyi – szólni időben, ha kifogyóban van a liszt, vagy akár az olyan ritka fűszer, mint a máciszvirág. Nincs annál nagyobb bosszúság, mintha teszem azt, káposztás ételt kellene készíteni, és hiányzik hozzá a borsikafű.

Ekkora csúfság nem eshetett meg, erre nagyon ügyelt Anneli. Elképzelni se tudott volna jobb helyet magának, ha nincsen az az egy dolog.

Az éléskamra lent volt a pincében, ahol mindig kellemesen hűvös van, és az ételek se romlanak meg. Két ajtó nyílt a lépcsővel szemközt, az egyik a kamrába vezetett, a másik mindig zárva volt. És nagyon sokszor itt, a bezárt ajtó körül sertepertélt a fekete asszony – fiatal még, de látszott rajta, hogy nagy gyász érte, és ez a boldogtalanság már sosem múlik el.

Anneli nagyon szerette volna megtudni, hogy ki ez a fekete asszony, de a többi lány azt mondta, nem tudják, miről beszél – még furcsán is néztek Annelire. Nem kellene kitalálni effajta fekete személyeket, mert végül tényleg megjelennek! Annyi biztos, hogy a pincébe nem járnak idegen asszonyok, sem feketék, sem más színűek. A zárt ajtó rejtélye viszonylag gyorsan megoldódott. Egy kereskedő bérelte ki a raktárt, itt helyezte el az olajos hordóit. Meg is fizette a bérleti díjat, aztán eltűnt, mint a kámfor. Az olajos hordók azóta is várják a gazdájukat, a fogadós meg nem tudja, mit kezdjen velük. Eladni nem akarja, felhasználni még annyira sem, mert mi van, ha egyszer mégis beállít az a kereskedő? A fekete asszonyt pedig Anneli, legyen olyan szíves, és felejtse el, mert nincs az a gyászos dáma, akit elfogadnának zálogba egy utazó kereskedőtől.

Sajnos annak a boldogtalannak nem szólt senki, hogy nem szabad megjelenni, és Anneliben mindig ott volt a félelem, valahányszor leküldték az éléskamrába: Ott lesz-e megint? És ha igen, vajon mit akar?

Voltak közben nagyobb szenzációk is, és a fekete asszony átmenetileg a háttérbe szorult. Egy semmirekellő csavargó rendszeresen bejárt az uraság erdejébe, és ott lövöldözött. Egyszer egy nagy szarvast vett célba, el is találta, de a szarvas nem sebesült meg, sőt megfenyegette a vadorzót. Hogyan tud fenyegetni egy szarvas? Hát úgy, hogy egyre közelebb jön, ahelyett, hogy elszaladna! Végül az lett, hogy a csavargó menekült a szarvas elől, még a puskáját is eldobta, ami elég nagy felzúdulást keltett Schönauban. Mert a jó vadászpuska érték, amire vigyázni kell, és ha történetesen lopott holmi, akkor kétszeresen. A csavargót lefülelték és bezárták, pedig nem is orzott szegény, sőt még a lopott puskáját is elvesztette; a szarvastól pedig senki nem kérte számon, hogy is gondolta ezt a fenyegetést. A nagy izgalmak megosztották a fogadó személyzetét: ki a csavargót sajnálta, ki a puskát, mert az tényleg kapitális darab volt, elefántcsont berakással köröskörül.

Még meg sem nyugodtak a kedélyek, amikor Anneli ismét látta a fekete asszonyt. A bezárt ajtó előtt kuporgott, és mintha gödröt próbált volna ásni a kísérteties ujjaival.

Anneli nem bírta tovább, és egyenesen a nagyhatalmú szakácsnéhoz fordult: Ezt meg ezt láttam, mi az?

A szakácsné gondolkodás nélkül válaszolt: Volt annak a kereskedőnek, tudod már, melyik! Volt vele egy asszony, hogy a felesége vagy sem, én azt bizony nem tudom. Szegény feje mindenórás volt, és itt jött el az ideje, a fogadóban. Túlesett rajta szerencsésen, de addigra az a kereskedő már túl járt hetedhét határon. Ez az asszony meg nem tudta, mitévő legyen, és egy rossz órában elásta a kölyköt. Ha annyira akarod tudni, a pincében ásta el.

Aztán még ezt is hozzátette, de igazán meggondolatlanul:

Vannak ilyen gyerekek, nem törődnek semmivel, amikor helyet keresnek maguknak, ilyen volt ez is, egy nemkívántka –

Anneli szívet tépően zokogott, és többé nem látták Schönauban.