MENEKÜLÉS A VIHAR ELŐL  6

     Kellemes volt az újratalálkozás szüleimmel, a hazatérés. Legjobban Éva lepődött meg , amikor meglátta kezemben a nagyapja hegedűjét. Ugyanis Cicu azt mondta, hogy neki kellemes örökség, mert ha csak ránéz hallja, amint sírt a Király kezében. Hallja azokat a csodás cigány és magyar nótákat, az egetverő talp alá valót. A végén nem tudni mi okból, miután eljöttek Aradról Király befelé fordult lelkileg, zárkózott, hallgatag lett, s bizony a hegedűt is ritkán vette kezébe. Azt mondta nagyanyám, hogy bennem lát jövőt (valószínű a kártyája mutatta), és vagyok annyira értelmes, hogy a családi ereklyét én őrizzem tovább.

     Anyámnak tetszett, hogy egy szelet a múltjából beköltözik mindennapjainkba, de az igazi döntés, a legmélyebb elhatározás Olivér fejében született. Azt mondta, választhatok, az új tanévet kezdhetem már a Művészeti Szakközépiskolában, vagy biztonság kedvéért beiratkozhatok a Népművészetibe. Persze a kettő között van különbség, mert amíg a szakközépiskolában tökéletes zenekultúrát tanulok, a népművészetiben hetente kell órára járni és megtanítanak játszani a hegedűn. Mindenekelőtt iskolakezdésig kell keresni egy szaktanárt, aki apránként beavat a kezdetekbe.

       Szerettem Olivérnek a modorát, a higgadtságát. Annyira látszott rajta a finom lelkület, de engem a távolságtartása nyűgözött le. Sosem esett nekem, hogy öleljen, csókoljon és áradozzon nyálas közhelyekkel, hogy drága, egyetlen fiam! Éreztem, hogy szeret, hogy valóban szeretne büszke lenni rám, mindent elkövetne, hogy ne olyan legyek, mint ö. Én sosem tudtam ítélkezni felette, amikor a hányatottságairól is tudomást szereztem. Szerettem az apámat szívből, és ténylegesen felnéztem rá. Az én elképzeléseimben kimagasló volt, amiért hányatottságában is józanul gondolkodott és helyt állt.

        Az különösen tetszett, amilyen kapcsolat alakult köztünk. Felnőttként kezelt, úgy is tárgyalt velem, igyekezett egy titokzatos távoltartásra, vagy lehet csak én éreztem annak, hogy legyen bátorságom szégyen nélkül bármilyen dologban hozzáfordulni. Ne az a félelmetes, vagy tartózkodó érzés domináljon, amikor restellnék előhozakodni akár intim dolgokkal is, attól tartva, hogy jaj, Istenem mit szól ehhez apám? Mert a tinédzserek egymás közt mindennel előhozakodnak, és szégyenérzet nélkül megbeszélik, vagy eldicsekednek de attól kevésbé okul az ember. Más, amikor egy sokat tapasztalt, meglett férfi, mint Olivér, mérlegeli a kérdést, az eseményre váró feleletet.

         Azt külön meg kell említenem, annak ellenére, hogy a városban három cigánytelep is volt, mi távol laktunk mindeniktől. És semmi kapcsolat nem fűzött egyikhez sem. A leghíresebb a Hidegvölgy volt, eléggé rendezetlen, szertelen és továbbra is hosszú ideig az maradt. A Fűztelep, a város északi kijárata volt. Itt az volt az elrettentő, hogy bárki, ha bejött a városba a cigánytelepen kellett áthaladjon. Másabb volt, mint a Hidegvőlgy, mert itt putrik helyett takaros kis vályogházak, viskók voltak, de idővel a városrendezés eltüntette és ide épült a város egyik legszebb része, iskolák, egyetemi diákotthon, a megyei nagykórház, piac és csodálatos parkok, valamint különböző stílusú panel lakóházak

          Mi a Tisztviselő telepen laktunk. A kiadó lakrészt Évának sikerült találni. Egy idős hölgy, valamikori ügyvéd felesége volt a tulajdonos, aki eléggé elhanyagolt állapotban élt. Fizetni keveset kellett, inkább őt kellett kiszolgálni és ápolni. Hozzá volt szokva a valamikori jómódhoz, de az idő és a sok nehézség mely özvegysége után szakadt rá megtörte. Senkije nem volt, a rokonság nagy része vagy kihalt, vagy kitelepedett Izraelbe. Évában emberére talált, mert nagyon fogékony, receptív volt és könnyen megjegyezte hallásból is a zsidó ételek készítési módját. A matróna öregségére kitartott a szigorú kóser ételek mellett. Nem győzött eleget hálálkodni, hogy az Isten mellé rendeltre Évát. Később megígérte és szavának állt, hogy eltartás ellenében ránk íratja a házát. A legkihangsúlyozottabb feltétel az volt, ha meghal a zsidó egyházi törvények értelmében, a zsidó szertartás szerint helyezzék örök nyugalomra az izraelita temetőben. A hamvasztást tiltja a vallás. Virrasztás nincs. Miután meghal, beviszik a zsinagógába, kefével tisztára mossák, majd egy lepedőbe tekerve gyalulatlan ládába helyezik. Utána rögtön temetik. Ez a művelet nem haladhat meg egy napnál többet, mert az embert azért szólítja az ÚR, hogy eltemessék, és ne játszanak siratós, virrasztós színjátékot körülötte. A halottat megsiratni nem szabad.

      Olivér mindent aprólékosan átgondolt és végül úgy döntött, hogy a szakközépiskolába irat. Még azt azért el kell mondanom, hogy ez a harmonikus családi élet csak azután következett be, miután Miriam nénihez költöztünk. Apám korlátlan, zabolátlan életet élt fiatal korában és nehezen lehetett kordában tartani. Éva nagyon szerette, de igazi, önzetlen, szívből – lélekből szerelemmel. Türelmes volt vele, mindig kivárta, amíg túlkapásaiból alább hagy. .Kitől örökölte ezt a helytállást? Sosem rendezett jeleneteket. Az én szememben ő, a családi béke megtestesítője. Miután a bukaresti kiruccanása után apám hazajött, Éva mindent elkövetett, hogy jól érezze magát. Megérttette vele, hogy tanulnia kell. Ideje, felfogása mind arra vall, hogy tudását megalapozni, majd kamatoztatni kell. Így sikerült meggyőznie és felvételizett egy villamos technikai továbbképzőn és technikus lett. Persze annak is voltak előzményes buktatói. Olivér, a szemre való jóképű csődör nem csak a tudását igyekezett kamatoztatni, hanem az érzéseit is. Belegabalyodott egyik évfolyamtársába, valamilyen Mariananak hívták és moldvai volt. Apám ismerte a vidéket, sokat kóborolt arrafelé. Kezdődtek a kiadós trécselések és így melegedtek mindjobban össze, olyannyira, hogy végül a csaj ágyában ébredt. Annyira megbabonázta, lenyűgözte az idegen test, hogy gyakran kimaradt. Persze Évának nem látnoki adottsága volt, mint Cicunak, de idejében mindenre ráérzett. A valóság úgy derült ki, hogy apám nyugodtan sétált a barátnőjével, mit sem sejtve, hogy anyámnak arra felé van elintézni valója. Amikor összetalálkoztak Olivér megszeppent, és mint húgát mutatta be Évát. Nem lepődött meg, legalábbis külsőleg. Mosolyra húzódott a szája és derülten kérdezte, ez az új barátnőd? Hogy lelkében mi tombolt, sosem jött napvilágra. Olivér nem szólt, csak fejbiccentéssel jelezte, hogy igen. Aztán Éva kedvesen meghívta, hogy látogassák meg. Már ez betett volna apámnak, de azután következett a java. Haza kísérte a lányt és nem egyezkedtek, hogy estére visszatér. Moziba ment egyedül,és annyira felkavarta a film is meg az Évával történtek, csak visszatért. Kulcs volt, nem okozott nehézséget a bejutás. Mikor belépett a hitvány ringyó egy moldvai sráccal fetrengett pucéran

        Apám kétségek közt lehangoltan érkezett. Nem is a csalódás bántotta, hanem, hogy Éva leleplezte. Minden inkább szeretett volna lenni, légy, szúnyog, madár, csak ember nem és kiváltként Éva férje! De anyám másképp viszonyult mindenhez. Tudta, hogy Olivér az ő kreatúrája, ő hozta vissza a tévelygésből a való világba és érezte, hogy szíve mélyén, minden kaland ellenére kötődik, ragaszkodik hozzá.

         Az anyám életében is történtek nagy változások A klinikán rostálás volt, és a takarító személyzetből, mivel neki nem volt pártfogója és ö volt a legfrissebb alkalmazott, őt helyezték kilátásba. Dolgozott a klinikán egy idősebb zsidó szemorvos, dr. Szendrey úr, aki gyakran megfordult Éva után mikor elhaladt mellette. Vajon öregkori fellángolás? Nem valószínű, mert tiltja a vallása. Mindenesetre szimpatizált Évával és egy alkalommal megkérdezte, hogy segíthet-e rajta. A hallottak alapján, van egy kebel barátja, aki a környéken jó nevű optikus, bizonyos Grossmann úr. Tőle kért segítséget, hogy ha ismeretségi körében akadna megbízható, bejárónőre lenne szüksége, mert a Mezőségi román asszony a szó szoros értelmében kirabolta és lelépett.

-          Vállalná-e kedvesem, mert akkor műszak után elviszem, hogy bemutassam.

Ez lett volna a nagy öröm, amit Olivérrel meg kellett osztani, mert az öreg úr fizetési ajánlata is örömteljesen meglepő volt. Éva bevált. Odaadó volt, szorgalmas és következetes, mint mindig. És íme, a jótékonyságok láncolata, Grossmann úr szerezte be Évát Miriam asszonyhoz. Valahogy megnyugtató jövő elé nézett. Figyelte az optikus minden mozdulatát, amikor dolgozott, hogyan csiszolja a lencséket a keretbe. Hogyan állítja be a fókuszokat. Egyszóval minden érdekelte. És a jó öreg zsidó fogott az alkalmán és kezdte Évát tanítgatni, hogy közben segédkezzen a munkájában. Egyedüli volt, aki időnként meglátogatta Miriám asszonyt, akkor is, miután már mi is nála laktunk.

        Jó idő elteltével, amikor már minden simán ment, nálunk is helyreállt a végleges családi béke és harmónia, látogatóba jött Grossmann úr az öregasszonyhoz. Anyám épp rendezgetett a hölgy szobájában, de megkérte az öregúr, hogy hagyja magukra, és senki ne zavarja beszélgetésüket. Évát nem lepte meg, mert munka közben a műhelyben is voltak ilyen megnyilvánulásai, különösen, ha régi barát jött, elküldte Évát bevásárolni, hogy nyugodtan cseveghessenek. Most a tárgyalás nem volt hosszadalmas, amilyen hírtelen jött, távozott is, csupán Miriam néni szeme volt kissé árulkodó. Könnyes volt, de nagyon ragyogott.

-  Évike,két dolgot kell közöljek magával a Hoffmann úr látogatásával kapcsolatosan. A véleményemre volt kíváncsi. Ő végleg távozik, ami eléggé szomorú számomra, mert már csak egyetlen barát és hittárs volt, aki gondolt rám. Azt latolgatta, hogy mivel mindent le kellene adjon az államnak, mielőtt véglegesítené kivándorlási kérelmét,a kis üzletét inkább a maga nevére íratja át. Ehhez egy formális adás-vételi szerződés szükséges és engem kért fel mint egyik tanút, hogy kézjegyemmel lássam el.

      Ez is megtörtént. Ezek által biztosított minden jóléti körülmény. Most már olajozott kereken gördülhet az életünk tovább. Az iskolában nem találtam különösebb furcsaságot. Kijelölték a csoportokat hangszerek alapján. A mi osztályunkban három féle hangszer volt, hegedű, zongora és cselló. Senkit sem ismertem és engem sem ismert senki. Nem tudták cigány eredetem. Sem nevem, sem viselkedésem nem engedett erre következtetni. Később összebarátkoztam egy belevaló, mókás, víg kedélyű sráccal, Mondik Zoltánnak, hívták és valahol a Királykút utcában lakott. Ő zongorán tanult és meg volt a jellegzetes úri megjelenése, mint általában a zongoraművészeknek De hol vagyunk mi még a művészettől? Gyakran felhívtam hozzánk, mert közel laktam a tanintézethez, és mind jobban mélyült barátságunk. Ő sosem hívott hozzájuk. Aztán nagy későre, kétségek között, elgondolkozva csak kibökte, hogy ha van időm, délután menjek haza vele. Elindultunk és beszélgetve bandukoltunk. Már rég elhagytuk a Királykútat és kanyarodtunk a Hidegvölgy felé.

-  Zoli, hova megyünk? Már rég elkerültük az utcátokat. -  megállt, láttam, hogy zavarban van és nem tud szóhoz jutni.

-  Őszinte leszek Kriszti, nem a Királykúton lakom. Az csak álca, hogy ne tudja senki, én cigány vagyok és a Hidegvölgyön lakunk. De megkérlek erről senkinek, ne szólj.

  Dermedten álltunk és néztük egymást. Két cigány, aki egymásról sem tudja, hogy az.

-  Ne aggódj, Zoli,azt nincs miért szégyelld. Én is cigány vagyok, muzsikus családból. Ez a mi titkunk és összetartozásunk záloga

Egymás vállát átölelve mentünk tovább és én árgus szemekkel figyeltem, hogy összehasonlíthassam a Cicuék telepével. Nagyon változatos volt és nagy összevisszaság. Putrik és vályogházak sorakoztak siralmas tákolmányú kerítésekkel. A kutyák szabadon szaladgáltak, itt-ott kacsák és libák zajongtak és legelésztek az útszéli sáncban. Félig meztelen purdék kergetőztek és nem messze, az utca közepe táján, mint egy mini főtér, egymással szemben két négyemeletes panelház volt, majd közvetlen szomszédságukban egy négy tantermes iskola és egy kápolna nagyságú katolikus templom. Zoli megjegyzése szerint ezeket a németországi cigány szövetség építtette, de nagy hasznát nem veszik. Pap ide nem jön s különben is az itteni cigányok mind adventisták, helyesebben a Hetedik napot ünneplő adventista gyülekezethez tartóznak és bejárnak a városi gyülekezetbe.

        A Zoliék háza takaros tiszta és rendezett kis vályogház volt. A szegényes berendezésből kitűnt egy kopott harmónium. Az eredete után nem érdeklődtem, de bizonyára ezen gyakorol. Kimentünk a kert végébe és a hatalmas diófáról el lehetett látni Koronkáig. Amíg a fán üldögéltünk két történetet mesélt olyan beállítottsággal mintha a Hidegvölgyi cigányokkal történt volna, de inkább vicc íze volt.

        Szotyori a tyúktolvaj jön hazafelé az asszonyával Koronkáról. A járőrt az ottani őrsről már értesítették, hogy megfuttattak egy cigány házaspárt, nem tudták elkapni, de tyúklopással vádolják. A rendőr ott álldogált a busz végállomásnál, mintha járműre várna. Szotyoriék messziről észrevették és a baromfikat elrejtették a ruhájuk alá. Mikor közelebb értek rájuk szól a rendőr.

-  Honnan atyafiak?

-  Hát, csak idefelé biztos úr a komámtól, Koronkáról

-  Onnan értesítettek, hogy hiány van a tyúkállományban!

-  Vakuljak meg biztos úr! Földönfutó bolond legyek s hulljon el a hajam s a körmeim, ha közöm van hozzá! – s ekkor a nadrágja sliccén megjelenik két jérce fej.

-  Hát az mi?!

-  Tyűű, a Máriáját! Jettemben kikeltek a tojásaim!

-  És te? – fordult a cigányasszonyhoz.

-  Én, mi?

-  Emeld fel a pendelyed!- felemeli és a rendőr bámulva nézi, hogy ott a tyúk.

-  Mi van biztos úr, nem látott még szárnyas betétet?

A másik a templomban történt Nagypénteken. Elmegy a cigány a misére, hallgatja az Igét és a prédikációt, hogy Jézust elárulták, és vacsora közben jöttek a katonák,elfogták,jól elverték és megfeszítették. Meghatódott a cigány, patakokban folyt a könnye. Rá egy évre ugyanaz az Ige és prédikáció. Idegesen felugrik, és fennhangon mondja: „Tisztelendő úr! Hát az a Kirisztus hogy olyan balfasz. Jól tudta, hogy a tavaly pont ott basztak ki vele, most miért ment ismét oda?