Megváltás

Elmúlt ez a nap is. Hála Istennek! Fáradtan szállok le a vonatról és vágyakozva nézek a sarki kocsma felé. Sietnem kellene haza, mert megígértem az asszonynak, hogy vigyázok a gyerekekre, míg ő elmegy az anyjához. Na, de, mi lenne, ha beugranék csak egy ici-pici fröccsre? Észre sem venné. Majd azt mondom, késett a vonat. A Koccintós tele van ismerősökkel, Józsi a szomszéd is ott ül és épp egy kupa sört húz fel, majd hangosan böffent egyet.

- Egészségedre! – veregetem vállon, melléülök és rendelek egy fröccsöt. – Itt voltál egész nap?

- Ja – válaszolja kelletlenül.  – Hát, te? Melóbul gyüssz haza?

- Aha – sóhajtom és belekortyolok a borba. - El ne árulj ám az asszonynak, Józsi! Úgy tudja, késik a vonat!

Miközben valamit magyarázni kezd, amire már nem is figyelek, megakad a szemem egy újsághirdetésen.

„ Váltsa valóra álmait! Mi segítünk ebben! Megunta kisstílű életét? Jobbat, többet akar? Akkor Ön a mi emberünk! Külföldi partnerünk számára keresünk tehetséges munkavállalókat pénzügyi területre! Ne habozzon, hívja a 40/6982564-as számot bővebb felvilágosításért! Nálunk mindenki eséllyel indul! Semmi sem lehetetlen!”

Érdekes. Ki dől be ennek? –csóválom a fejem. Aztán elgondolkozok… csak egyetlen pillanatra tegyük fel, hogy nem átverés és egy nyomorultnak valóra váltaná az álmait, kiemelné a szürkeségből? Felhívjam? Az még nem jelent elköteleződést. Meg merjem tenni ezt a lépést, amire már évek óta készülök? Nem is értem, mi ütött belém! Belefásultam már az örökös koránkelésbe, a gyárban hallgatni a sok aluliskolázott böfögő disznót. A gépek zajától már félig megsüketültem. Nem így képzeltem el az életem fiatalon, diplomával a kezemben. Aztán megismertem Julcsit, a feleségemet. Terhes lett, összeházasodtunk, és muszáj volt elvállalnom a családomért, ami itt a közelben adódott. Majd telt az idő, elveszett a lelkesedés, a motiváció és elsüllyedtem a hétköznapok mocsarában. A szokásos történet. Bárkivel előfordulhat.

Kiléptem a kocsmából, a hirdetést nézegettem és azon kaptam magam, hogy már kicseng a telefon.

- Halló? – szólt bele egy női hang. – Steward Holding.

- Jó napot – mondtam rövid csend után. – A hirdetéssel kapcsolatban érdeklődnék.

- Jelentkezni szeretne az állásra?  - kérdezte, amire helyeslően válaszoltam.  – Holnap kezdődnek a meghallgatások. 10 óra megfelelne önnek?

Pélyézat nélkül rögtön interjúra hívnak? Így van ez a mai modern világban? Furcsa… Elsorolta, miket kell vinnem, hova kell mennem, majd elköszöntünk egymástól. Elmondta, hogy a cég amerikai és Budapesten lenne a munkavégzés helye. Olyan érzések támadtak fel bennem, melyekről már rég elfeledkeztem. Fiatalnak, erősnek, férfinak éreztem magam annyi év óta először. Megpróbálom, döntöttem el. Nem veszíthetek vele semmit. Felhívtam a főnökömet és másnapra szabadságot kértem. Az asszonynak nem kell tudnia persze. Úgysem támogatna benne. Kinéztem a megfelelő vonatot, amivel időben Pestre érek. Előszedtem a szükséges iratokat és elrejtettem őket a táskám aljába egy inggel és nyakkendővel egyetemben. Nem én irányítottam többé. Csak történtek velem a dolgok, mielőtt pislantani tudtam volna. Olyan volt, mint egy forgószél, ami felkapott és Óz birodalmába repített.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam és hagytam, hogy a képzeletem magával ragadjon. Ha csak egyetlen napig is tart mindez, akkor is kizökkenhetek a mindennapok fásultságából és újra önmagam lehetek.

Leszálltam a Keletinél. Nem messze onnan volt az interjú, ezért úgy döntöttem, hogy tömegközlekedés helyett sétálok. Volt még időm. Egy parkon vágtam át. Szép tavaszi nap volt. Körülöttem madarak csicseregtek, a fák virágba borulva pompáztak és én annyira szabadnak éreztem magam. Megálltam egy szökőkútnál, figyeltem, ahogy a vízcseppek lehullnak, majd eggyéolvadva eltűnnek. Az élet apró szépségei, amit egy melósnak nincs ideje észrevenni. Egy férfinek meg pláne nincs, akinek el kell tartania a családját.

Odaértem a hatalmas irodaház elé. A bejárat felett egy aranyozott háromszög, benne a cég neve: Steward Holding. Fellifteztem a második emeletre, majd a váróban leültem. Meglepetésemre csupán egy másik jelölt üldögélt ott. Hamarosan szólítottak.

Beléptem az irodába, ahol két, öltönyös úriember várt.

-  Jó napot kívánok! – üdvözöltem őket és odaadom a papírjaim. – Varga János – kezet fogtunk, ők is bemutatkoztak, majd hellyel kínáltak.

- Nos, Varga úr, mesélne magáról? – kezdte az idősebbik, mialatt az iratokba mélyedt.

- Varga János vagyok, Mucsaröcsögén élek jelenleg a feleségemmel és a gyerekeimmel. 40 éves vagyok és egy közeli gyárban dolgozom.

- Az önéletrajzában az áll, hogy főiskolát végzett – vág közbe a fiatalabb.

- Igen. Gazdasági szakon végeztem, de sajnos nem sikerült a szakmámban elhelyezkedni, így, hogy el tudjam tartani a családomat, egy autógyárban helyezkedtem el.  Ott dolgozom tizenöt éve.

- Miért jelentkezett akkor erre az állásra?

- Megragadott a hirdetésük és úgy gondoltam, hogy ez lehet a nagy kitörési lehetőség számomra. Végre megvalósíthatom a feledésbemerült álmaimat. Meg kellett legalább próbálnom. Mindig is arról ábrándoztam, hogy egy nemzetközi vállalatnál fogok dolgozni. Bármire hajlandó vagyok, új dolgokat tanulni, késő estig túlórázni… – elragadott a hév és végig sem gondoltam, miket ígérek.

- Az általunk kínált álláshoz nem kell szakmai gyakorlat. Amit ajánlunk versenyképes jövedelem, céges autó, szolgálati lakás. Viszont a betanulás időszakára ki kell utazni New Yorkba.

- Mennyi időre? – kérdezem és hangom megremeg. Erről nem volt szó a hirdetésben.

- Fél évre – vágja rá az idősödő úr. – Az angollal hogy áll?

- Nyelvvizsgáztam, de már rég használtam – vallom be őszintén.

- Egy nyelvtanfolyam is megoldható, mielőtt kiutazik. Hajlandó lenne így vállalni?

Elgondolkozom. Ezek tényleg felvennének engem? Mi alapján? Alkalmaznák Varga Jánost a gyári munkást, aki életében még az országból sem utazott el? Aki egyetlen percet sem dolgozott a szakmájában és majdnem tizenöt éve még az általa tanult idegen nyelvet sem gyakorolta? Itt valami nem stimmel!

- Ne haragudjanak, hogy ezt kérdezem, de ez a kandi kamera műsora? – ezek ketten először az interjú során összenéznek, majd elnevetik magukat.

- Nem, Varga úr. Nekünk egy olyan ember kell, aki hajlandó a nulláról építkezni, de mégsem pályakezdő, van élettapasztalata. Bátran állíthatjuk, hogy Ön a nekünk megfelelő ember.

Nem térek magamhoz. Ez túl szép, hogy igaz legyen. De mit fog szólni az asszony? – ötlik az eszembe. Örülnie kell, hogy ennyi pénzt fogok keresni, úgyis mindig azon siránkozik, hogy nincs elég, a fizetésem semmire sem jó. Ha megbeszélés nélkül elvállalom, lehet, leszedi a fejem… New York Mucsaröcsöge helyett, igaz más időzóna, de a technika vívmányainak köszönhetően bármikor csetelhetek az itthoniakkal…minden nap öltönyben mehetek dolgozni a büdös melósruha helyett. Drága borok a tablettás fröccs helyett…

- Rendben – nyújtom a kezem. – Próbáljuk meg!

A vonaton hazafele liftezik a gyomrom. Kínomban elhajlítottam a ceruzámat is. Az asszony a fejemet veszi! Mégis legbelül a diadal érzése kerít hatalmába. Megcsináltam! Valóra váltottam az álmomat! Érzem, hogy elnehezedik a fejem a vonat egyenletes zötykölődésétől.

Valami megnyalja a talpam. Morzsi néz velem farkasszemet. Kótyagosan nyitom ki a szemem és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. A gyűrött, fakó pólón hatalmas nyálfolt éktelenkedik. Ez a nappalink. Hogy kerültem ide a vonatról?

- Hogy néz ki a konyha? – rivall rám az asszony. – Nem megmondtam, hogy ne hagyjatok elöl semmit? – korhol- Nem igaz, hogy nem tehetem ki a lában fél órára sem…

Végiggondolom, ami történt. Vagy nem történt? Álmodtam csak az egészet? Nem kellett volna Józsira hallgatnom. A harmadik fröccs eléggé fejbe vágott. Ahogy felállok, valami a lábam elé esik. Egy újság. A közepén nyílik ki a hirdetéseknél:

„ Váltsa valóra álmait! Mi segítünk ebben! Megunta kisstílű életét? Jobbat, többet akar? Akkor Ön a mi emberünk! Külföldi partnerünk számára keresünk tehetséges munkavállalókat építési területre! Ne habozzon, hívja a 40/6982564-as számot! Semmi sem lehetetlen!”