Lelkünk bugyrai : egy perc a boldogság!

Az öreg otthonban sosem áll meg az élet, nincsennek hosszú magányos éjszakák csak lassú folytonos egyhangúság. Ismétlődő egyhangú cselekmények sorozata, kör körösen haladva várva az utolsó vonatra, amely killendíti az embereket az agyi útvesztők fogságából, felszabadítja a régen túlhasznált testet kínjaitól.

Itt senki sem siet sehova, még a madarak is lassan szállnak, unalmasan csipegetnek a madáretetőből, mintha tudnák, hogy a tólószékből őket bámuló idősek nem tudják követni ha sietnek. Százéves bölcsek ülnek, kényelmes fotelben meleg takaróval teát szürcsölgetve, szemük a semmibe réved, közben beszélnek. Gyönyörű látvány szinte idillikus, de sajnos a szavak folyton ismétlődnek a szemek néhány emléktöredéket fürkésznek, a teához meg szivószál jár, azt is csak egy segítő kézzel tudják tartani már.

Néha megborul a rend egy -egy új ideges ápoló futkározik körbe, gyorsan pakol, sietetteti az ottlakókat, be akarja fejezni a munkát, mintha egy gyárban dolgozna ahol a terméknek kész kell lennie időben, de aztán lassan megtanulja, megismeri a demenciát a lassú gyilkost ki nem enged semmit csak elvesz, mindent elvesz.

Mégis zajlik az élet, egyik nénike készül egy régen elmaradt randira, gondosan kiválsztjuk a ruhákat, felcsavarjuk haját ezüstcsatot tűzve bele, még egy kis rúzs és máris a régi hölggyé vált. Miközben utoljára belenéz a tükörbe halkan odasúgja, hogy ha lehet hagyjuk itt a járókát, majd én elkisérem és segítek neki a járással. Én mindenben egyetértek hisz boldog és annyira izgatott, mindegy, hogy úgy is elfelejti, hogy holnap előről kezdjük, hisz tudom, hogy neki biztos a mindennapi röpke boldogság.

A rádióból operett szól és a nyugdijazott kapitány ismét az öröm perceit éli meg, képzeletben feleségével lassan indulnak a színházba és ő ráhangolódik míg a hölgy készülődik.,, a nyakkendőm jól van bekötve, remélem az öltönyöm nem lett gyürött” aggódik néha egy picit.

A TV szóbában ismét nyugtalanság tör ki, a hajdani balerina alpárinak tartja ahogyan szórakoztatja az egyik gondozó az ottlakókat.Táncra hív mindenkit ,miközben esetlenül próbál keringőzni, elesik megint újra próbálkozik, mindenki kacag könnycsordulásig. Csak a balerina ideges, egésszen addig, míg meg nem dicsérjük milyen csodás a még most is kiengedve hordott hosszú ősz haja, és a ruhája egyenesen elbüvölő, a bókok hallatán kihúzza magát, kecsesen ölébe engedi kezeit és szerény sugárzó mosollyal megköszöni.

Aztán minden kezdődik elülről, a pillanatnyi varázsok megtörnek a fájdalom a betegségek a szomorúság előtör és mindenki zsörtölődik. Lassan este lesz a műszaknak mindjárt vége, várjuk az éjszakai váltást néha meg a megváltást. A ház még nyugodtabb, szunyókálások halk horkolása hallatszik a fotelekből, vagy motyogás a hazamenetelről. Az ápolók is elvegyülnek az ottlakókkal fáradt arcuk kimerült türelmük beleolvasztja őket a környeztbe.

Elgondolkodva a napjainkon apró mosoly huzódik az arcomon, mert hiába nehezedik a házra az elmúlás, a boldogság mindennap belopakodik és egy két perccel megajándékoz mindenkit.