Feladni bármit, szerelmet, életet, jobblétet, embereket a barátságért a szeretet csodájáért. Én meg tettem. Érezni azt, hogy a kiváltságosok közt vagy, olyan gyémánt birtokában, mit kevesen kapnak meg. Ez talán több a szerelemnél, több a minden vagyonnál és ezernyi ismeretségnél.

Milyen könnyen segít átvészelni a hirtelen kötött ismeretségek csalódását, szinte sírni sem kell egy újabb szerelmi próbálkozás után. Hisz ott van Ő, akiért bármit eldobsz, akivel ugyanazt a világot látod. Beszélgethettek nyilvánosság előtt a legmélyebb titkokról, legvadabb álmokról, mert senki nem érti, senki nem beszéli azt a nyelvet, amely titeket összeköt.

Eltelt lassan egy évtized, s a barátságot egyszer, csak egy szerelem, rezgette meg. Nagy tüske volt szívemnek, de a szivárvány is csak esőben létezhet. Mi ez a csalódás, az élet többi leckéjéhez képest, az elfogadás, a felnőtté válás gyakorlásához képest. Hisz attól még ott volt ő, s eltudtunk bújni szívünkben, a nagy világ, a felszínesség  elől. Kinyitva, féltve őrzött dobozkánk, melyben ott lapul a hatalmas kincs, a gyermeki ártatlanság, az emberi jóságba, csodákba vetet hit. Ez táplált, ez adott új erőt, minden bajban, ez tartotta össze a mindenséget.

Akárhogy üvölt a szívünk, akárhogy védjük kis ládánk kincsét, felnövünk. Csupaszok lesznek álmaink, katicabogár pöttyeinek számlálása helyet, skorpiókat tartunk a kezünkben. A szerelmet átveszi a megalkuvás, menekülés a retteget magánytól. Az eszmék, a nézetek, az alkohol mámorában kimerülnek, és a másnaposságban teljesen feloldódnak.

Miért tetted ezt? Miért alkudtál meg? Miért nem hagyod, hogy segítsek? Látod én kitartottam, mindenkit ellöktem magamtól, ki csak csúnyán nézet rád. Vertem, megverődtem, a véremmel is szembeszegültem, csak te, ártatlan, csodálatos tünemény boldog légy. S most feladod, eltolsz magadtól, de közbe- közbe visszatérsz, hogy elpanaszold milyen rossz mellette.

Megdöbbenve látom mi közénk furakodott, szívemet forró kátrányba mártogatja, s teljes létezésemet megingatja ez, az irigység. Nem érzed, mit teszel?  Lelépsz a közös ösvényünkről, s közben rám féltékenyen nézel, ahogy  most már egyedül, megsebzetten, agyonvert lelkemmel próbálok tovább kúszni.

Megállok és hallgatom, családom jó szándékú tanácsait, szavaik keserű kenőcsként marják sebeim. Miért nem mondtátok előbb? Miért nem szoltatok, hogy a mostani és majdani családom az, ki mellettem van és nem hagy el. Miért most mondtátok, hogy először magad nézd, és utána a barátot, mert ő sem tesz mást?

Hiszek nektek, de nem tudom elfogadni. Még nem. Ha elfogadom, összeroppanok tévedésem súlya alatt. Mindent fordítva tettem, mint ahogy kellett volna.