Láttam már amolyan igazán pocsék szöveget de minden képzeletemet jócskán felülmúlta az amit tegnap olvastam. Idézem:

„Józsi karba tett kézzel állt a tanteremben. Várta, hogy a harsányan vihogó osztálytársai végre elcsituljanak, és ő elkezdhesse beszámolóját az amerikai esőerdők csodálatos élővilágáról. A hangzavar nemhogy csillapodott volna, de erősödött. Az ötvenes éveiben járó tanárnő szemüvege mögül szigorúan pislogott a gyerekekre, ám ezúttal nem bizonyult elegendőnek a máskor hatásos módszer. Ezért az asszony – bár szemmel láthatóan nehezére esett –, feltápászkodott, és egy hangos kiáltással megfagyasztotta a levegőt az osztályteremben.”

Nem is fojtatom. Az igazság az hogy el sem olvastam tovább. Röktön kezembe vettem az irányitást és elkeztem hozzászóltam.

Hogy aszongya:

„Kedves Kisfiú! Beleolvastam ebbe az izgalmasnak nem mondható sztoriba. Megkérdezném egyáltalán szerinted jól-e van ez megírva? Egyáltalán te érted amit leírsz? Mert én öt mondat után úgy látom hogy nem. Egy tanácsot tudok csak adni. Ne írj soha többé! Üdvözlettel: Karmester”

Még eznap érkezett a válasz:

„Kedves Karmester! Igazság szerint fogalmam sincs, mit nem értesz a történeten. Úgy gondolom, a magyar nyelv szabályainak megfelelően, a képességeimhez mérten viszonylag érthetően adtam elő, amit mondani akartam. Majd ha más is ezen a véleményen lesz, elgondolkozom rajta, érdemes-e a továbbiakban is írással foglalkoznom. Tisztelettel: Kisfiú”

Hát még ilyet! Mijen kis pimasz! Ideállit ezzel a rakás szerencsétlenséggel aztán elvárja azt hogy ujjongva tapsikoljanak a többiek. Na majd én megmondom neki.

Meg is montam:

„Kisfiú! Szerintem érdemes elgondolkoznod azon. Nem hülyeséget irtam. POCSÉKUL írsz és ezt te is tudod csak nem akarod elismerni. Javits rajta. Üdv: Karmester”

Nem váratott magára sokáig a felelet.

„Kedves Karmester! Hilda néni szerint, mint azt te is láthatod, igenis jó a történet. Ezek szerint talán neked kellene elgondolkoznod, hogy amit írtál, valós probléma-e. Maradok tisztelettel: Kisfiú”

Ezen már vékképp felhúztam magam. Még hogy Hilda néni! Azt sem tudja mi fán terem az írás. Ezt irta ugyanis:

„Kedves, drága Kisfiú! Ne hallgass Karmesterre, mert ez az írás igenis jóóó! Néhány vesszőhiba meg elütés ugyan akad benne, de hogy pocsékul írnál, az egyszerűen nem igaz! Kikérem magamnak! J Szeretettel: Hilda néni”

Mit tud ő? Semmirekelő analfabéta. Na de én majd rendre utasitom. Meg is tettem.

„Nem tudom hilda néni mit lát de semmit. Ostoba az ha jónak tartya ezt.”

Erre nem válaszolt senki. Szemét banda. De majd én megmondom nekik.

„Kedves mindenki! Aki azt állitja jó téved. Mert nem jó. Messze van.”

Még mindig semmi. Kezdek dübe menni.

„Mér nem irtok? Féltek hogy igazam van?”

Erre sem válaszoltak. Erre nagyon mérges lettem. Gyorsan irtam egy történetet hogy megmutassam milyen egy jó történet.

Íme:

„A lány magányosan sétált az elhagyatott pályaudvaron. Fejében köröztek a gondolatok, akár egy autós verseny pilótái a pályán. Nyugtalan szemét a poros peronon tartotta, miközben fejtartása mit sem változott. Az őrt álló oszlopokat valamilyen megérzés alapján ügyesen kikerülte.
Éjszaka volt. Csak az állomás gyenge fényei adták a homályos világosságot…”