Mindenki azt hitte, hogy márciusban már nem lesz ilyen nagy tél, legalábbis mindenki remélte, hogy így lesz, de aztán, valahogy az időjárás meggondolta magát.
Havazni kezdett, sűrűn hullott a hó, olyan nagy iramban, mintha sose akarna elállni.
Nyíregyházán, az autóbusz pályaudvaron, a tizenhetes számmal ellátott buszmegállóban gyülekeztek az emberek, ki a munkából jött, ki a munkaügyi központból, ki az orvostól, vagy éppen a piacról. Beszélgettek, mindig így tettek, elmesélték egymásnak ki, mit intézett, dolgozott aznap.
Itt volt Éva is, nyolc hónapos terhesen, ultrahangos vizsgálatról jött a kórházból. János a munkából jött, éppen fizetésnap volt, dühösen mesélte, hogy a bérét nemhogy nem emelték, de ebben a hónapban még kevesebbet kapott, mint szokott. Nem csodálkozott ezen senki, a gyár a csőd szélén állt, a dolgozókat épp, hogy ki tudták fizetni. János halkan jegyezte meg, hogy ha ebből a pénzből még törleszti az adósságát Károly bácsinak, akkor megint alig marad valami ennivalóra, na meg a számlákra. Ahogy így beszélgettek, egyszer csak megjelent Károly bácsi is, mikor odaért az ácsorgókhoz, azok elcsitultak. Károly bácsi nagytekintélyű ember volt Vasmegyeren, a falubeliek tisztelték, nagy háza volt, földje, de olyan zsugori vénember lett belőle, amilyet még nem látott a világ. Pénzt adott kölcsön, majd kamatos kamattal kérte vissza, s ezt eljátszotta a faluban már szinte mindenkivel. János is tőle kért pénzt, mikor nagy bajban volt. A malacait megtámadta valami kórság, mind elpusztultak. Évről évre neki voltak a faluban a legszebb malacai, de most így alakult. Pénzt kért hát kölcsön Károly bácsitól, hogy újakat vegyen, felhizlalja, majd eladja őket. A befolyt pénzből gondolta megadni a kölcsönt, úgy számolta, hogy vissza tud mindent fizetni, és enni is lesz mit a családjának. Csakhogy valami oknál fogva ezek a malacok is megbetegedtek és elpusztultak. János a gyárban is dolgozott, már évek óta. A malacokat távollétében a felesége felügyelte, etette. Most azonban malacok nélkül, ki tudja, hogy fognak megélni. Adósságuk is van, enni se lesz mit.
Károly bácsi pöffeszkedve állt a megállóban, kihúzta magát, mint egy katonatiszt. A többiek némán figyelték őt.

A busz megérkezett, az ajtó kinyílt. Józsi, aki most éppen munkanélküli segélyből élt, karon fogta Évát, s úgy próbált volna segíteni neki felszállni a buszra, amikor Károly bácsi odébb lökte őket.

– Micsoda tiszteletlen népség! Az időseket engedjétek előre!

Persze csak ő volt ott akkor idősnek számító ember, a maga hetven évével. Számolni azonban most is úgy tudott, mint fiatalkorában. Józsi mormolt valamit az orra alatt, talán azt, hogy inkább a terhes nőket kellene előre engedni, de szerencsére ebből Károly bácsi nem hallott semmit, mert ha hallotta volna, biztos jól leszidta volna Józsit, hogy micsoda ember, munkanélküli segélyből él, ő bezzeg, sose igényelt ilyesmit az államtól.

Károly bácsi elől ült, két ülést is elfoglalva. Mikor mindenki felszállt és leült, intett a sofőrnek, hogy induljon, de ő csitította.

– Van még két perc, Károly bácsi, majd, ha kigyullad a lámpa ott, akkor mehetünk! – mutatott a buszsofőr a lámpára.

– Ej, az a két perc! Nem látod, Gézukám, hogy havazik! Még a végén itt ragadunk!

Ebben bizony volt valami, a hó egyre sűrűbben esett, a szél is feltámadt.

– Azon a két percen már nem múlik semmi, a busz pontban négy órakor indul! – jegyezte meg a buszsofőr.

Az a két perc nagyon lassan akart eltelni. Így van ez, mikor menne az ember, de várnia kell. A busz már éppen elindult volna, amikor kinyílt az ajtó, egy csapat fiatal fiú szállt fel. Károly bácsinak persze nem tetszett az utolsó pillanatban való érkezés.

– Hát ezt meg, hogy képzelitek? Lusta népség, mér’ nem lehet időben jönni? Itt kellett volna hagynunk őket, akkor tanulnának rendet!

– Csókolom Károly bácsi! Hogy tetszik lenni? – szólt oda az egyik fiatal fiú, mintha nem is hallotta volna, mit fortyogott az előtt az öreg.

Károly bácsi nem válaszolt neki, még a fejét is elfordította.

Lassan elindult a busz Nyíregyházáról, Vasmegyer felé. Az utak kezdtek járhatatlanná válni, ilyen havazás már rég nem volt errefelé, ráadásul márciusban…
 

– Ha itt ilyen nagy hó van, mi lesz odahaza?! – szólt hátra a sofőr.

Sóstón egy nagy hókotró mögé álltak be, így tudott a kis csapat eljutni a kótaji hármas elágazásig. Balra Kótaj, jobbra Vasmegyer Kemecse után, egyenesen pedig Nagyhalász. A busz megállt egy pillanatra, a hókotró egyenesen ment tovább, ők azonban sehogy sem tudtak bekanyarodni jobbra. Akkora volt a hó, hogy nem tudtak rajta átjutni. Így hát Géza, a sofőr felállt, és beszélni kezdett.

– Emberek! Úgy tűnik, hogy nem tudunk a megszokott úton tovább menni, akkora a hó, hogy már azt sem látom, hol van az út! Javasolnám, hogy menjünk a hókotró után Nagyhalászba, onnan pedig valahogy majd csak eljutunk Tiszarádra, onnan Vasmegyerre. Hátha arrafelé jobban takarítják az utakat, itt, mi most biztosan nem tudunk befordulni!

Az emberek csodálkozva néztek, felszisszentek, kétségbeesetten néztek ki az ablakon, hogy szemügyre vegyék ők is, hogy mi a helyzet, de mivel sötétedett is, a hó és a szél pedig nem akart elállni, nem lehetett látni semmit. Végül abban maradtak, hogy elindulnak a hókotró után, mást úgyse tehettek volna, ha ott maradnak, egy idő után már ez az út is járhatatlan lett volna. A busz lassan elindult újra, az emberek közben azon tanakodtak, hogy vajon hogyan fognak hazaérni Nagyhalászból. Sokan gondolták úgy, hogy a hókotró biztos elkanyarodik majd Tiszarád felé és akkor simán haza tudnak jutni.

– Meg kellett volna várni, hogy eltakarítsák az utat! – szólt Károly bácsi egy idő után.

– Károly bácsi, ez az egy hókotró járt itt, ki tudja, mikor küldtek volna egy másikat! – mondta Józsi.

– Jó ötlet volt erre jönni, egyébként, másfelé úgyse tudtunk volna! – szólalt meg János is.

– Na! De aztán azt tudjátok-e, hogy Nagyhalászból hogyan jutunk haza?

Néma csend támadt. Reménykedtek benne, hogy a hókotró elfordul majd Tiszarád felé, de annak is meg volt az esélye, hogy nem.

– Nagyhalászból még gyalog is hamarabb hazajutunk, mint a kótaji elágazástól! – mondta Éva.

– A nagy hasaddal? – mutatott Károly bácsi Éva gömbölyű hasára.

– Hazajutunk! Hazajutunk! – szólt Géza, bíztatva a többieket.

Megérkeztek Nagyhalászba, a hókotró azonban nem fordult el Tiszarád felé, hanem ment tovább, egyenesen. Hiába, neki is meg volt adva, merre kell az utat takarítania. Az utolsó reményük is, hogy hazajussanak, elszállt, illetve, elhajtott.

– Én megmondtam, hogy várjuk meg a hókotrót! Most itt ragadtunk Nagyhalászban! Hogy fogunk hazamenni?! – horkant fel Károly bácsi.

– Én elindulok gyalog! Úgy látom, hogy lassan kezd alábbhagyni a havazás, talán a szél is eláll, Vasmegyer innen már nincs annyira messze! – mondta az egyik fiatal, a többiek is bólogattak, ők úgy gondolták, hogy hazamennek gyalog.

Végül mindenki úgy döntött, hogy inkább elindulnak gyalog, ki tudja, mikor érnének haza egyébként. Még Éva is azt mondta magában, hogy inkább nekivág, csak lenne már otthon. Az ötlet egyedül Károly bácsinak nem tetszett, de a végén ő is ráállt, sőt, mint egy hadvezér, aki éppen csatába küldi a seregét, nézte, méregette az utat. Megszabta, hogy ki, hol menjen majd, ő persze legelöl akart menni. A busz visszafordult Nyíregyháza felé, az emberek pedig lassan, botorkálva indultak hazafelé, a hatalmas hóban.
Károly bácsi ment elől, utána pár fiatal fiú, majd Évát közrefogva János és Józsi, hátul pedig a többiek, többnyire férfiak. A hóvihar csak nem akart elállni, a kis csapatot sokszor megállásra kényszerítette a jeges szél, és az, hogy alig láttak a sötétben, a tiszarádi templom tornyához igazodva próbáltak meg tájékozódni. Csendben, egy hang nélkül haladtak, csupán Károly bácsi káromkodott nagyokat, és utasítgatta a többieket, hogy menjenek már gyorsabban, mert sosem érnek ilyen tempóban haza. Tiszrádra beérve sem volt jobb helyzet, az utak egyáltalán nem voltak eltakarítva, ugyanolyan nagy hóban kellett folytatniuk a menetelést, mint amilyenben eddig jöttek. Ekkor már Károly bácsi sem kiabált és parancsolgatott, némán, szótlanul ment elől. Időnként meg-megállt, hátranézett, hogy mindenki meg van-e, nem maradt-e le esetleg valaki, legalábbis így tett. Az igazság azonban az volt, hogy már alig bírt menni, de persze erről senkinek sem szólhatott, annál azért nagyobb büszkeség volt benne.
Tiszarádról kiérve, a két falut összekötő úton alig volt közvilágítás. Sötét volt és hideg, az emberek teljesen elfáradtak, mindenük átfagyott.

– Már nincs sok hátra emberek! Nemsokára otthon vagyunk! – próbált meg János lelket önteni a többiekbe, de ő nagyon jól tudta, hogy ez a „nemsokára”, valójában akár több, mint egy óra is lehet, látva az útviszonyokat.

Károly bácsi előreengedte a fiatalokat, mondván, eddig ő taposta ki az utat mindenkinek, hát most tapossák a fiatalok az utat nekik, ő már a munka nagy részét elvégezte.
A hó szakadt tovább, de a szél végre elcsendesedett. Néha-néha hallani lehetett, amint valaki kiabál egy nagyot, hogy bíztassa a többieket, ám ezen kívül senki sem szólt semmit, túl fáradtak voltak már a beszédhez is. Éva is teljesen kimerült, alig bírt menni, a kezeit, a lábait szinte már nem is érezte. Nagyobb baj volt az, hogy a hasában lévő gyermekét sem érezte. Az addig izgő-mozgó kis magzat meg sem mozdult. Éva mindennél jobban szeretett volna már otthon lenni, pihenni végre, esetleg orvost hívni, ha a baba továbbra sem mozogna.
János egy ideig még azon gondolkodott, hogy hogyan fog ebben a hónapban törleszteni, de aztán eszébe jutott a felesége, hogy biztosan aggódik már érte.
Ekkor, Károly bácsi teljesen váratlanul leült, belesüppedt a nagy hóba. Mindenki döbbenten nézte az öreget, aki nagyokat lélegzett, egész testében remegett.

– Károly bácsi! Károly bácsi! Rosszul van? – kérdezgették az emberek, de ő nem szólt, meg sem mozdult.

Próbáltak volna segíteni neki felállni, először a fiatalok, utána János és Józsi is, de mindegyiküket ellökte magától.

– Menjetek! Menjetek csak! Én itt megvárom a hókotrót! – csak ennyit mondott, se azt, hogy fáradt, se azt, hogy fáj a lába, hogy már régóta rosszul van.

– Nem hagyjuk itt Károly bácsit! A végén még megfagy! Jöjjön, majd mi hazavisszük! – szólt János.

Rövid hezitálás után, Károly bácsi engedett, János és Józsi felemelték őt, úgy vitték tovább.
Őt, aki mindenkivel olyan mogorva volt és kiállhatatlan. Most hallgatott. Szégyellte magát. Nem csak azért, mert még a nyolc hónapos terhes Éva is jobban bírta az utat, mint ő, hanem mindenért, amit életében elkövetett. Az a János emeli most őt, akinek kölcsönt adott, s akitől, a kölcsön adott pénz dupláját kéri vissza. Abba a Józsiba kapaszkodik most, akit ő elmondott a faluban mindennek, naplopónak, ingyenélőnek, csak azért, mert a gyári létszámleépítésnél ő is az elsők között volt, akit kirúgtak.

Hazaértek végre Vasmegyerre, s ez a hazaérkezés volt a legjobb érzés, amit valaha éreztek. Otthon voltak. A havazás elállt, de a falut teljesen elzárta a külvilágtól. Napokba fog telni, mire kiássák őket, de ez most valahogy senkit sem érdekelt. A családjukhoz akartak végre hazamenni.
Mindenkinek volt valakije, aki várta haza őket, ki tudja, miket gondoltak, mennyire aggódhattak, most végre megnyugodhat mindenki. Egyedül Károly bácsinak nem volt senkije, őt Józsi és János végül hazáig cipelte.

Éva a falu szélén lakott, ő ért haza a leghamarabb. A gyermeke a hasában még napokig nem mozgott, úgyhogy orvost hívtak, aki azt mondta, hogy csak pihenjen, a baba jól van, csak ő is nagyon elfáradt a hosszú és fárasztó gyaloglásban. Március végén csodaszép, egészséges kislánya született.

Károly bácsi végül úgy döntött, hogy nem kér kamatot Jánostól, az adósságot már rég megadta. Az addig kifizetett kamatot visszaadta, amiből ő gyönyörű, egészséges malackákat vett. Ezek a malackák gyorsan megerősödtek, megnőttek, híztak. Károly bácsi nem adott többé kölcsönt kamatra, sőt, sokszor még magát a kölcsönt sem kérte vissza, segített a körülötte élő embereken úgy, ahogy tudott. Rájött, hogy az életben sokszor kényszerülhet olyan emberek segítségére, akik szegények ugyan, de tisztességes, becsületes emberek.