-Jól vagy kicsim?-Erősen füleltem, de a hátsó ülésről csak nem jött válasz.
Gondoltam nem erőltetem a dolgot, hiszen így is olyan nehéz szegénynek. Inkább csak a vezetésre koncentráltam és arra, hogy a másnapi tárgyaláson minden gördülékenyen menjen. Muszáj volt megszereznem azt a pénzt. Szükségünk volt rá. Az utolsó esély arra, hogy továbbra is fizetni tudjuk a kezeléseket.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe és feltűnés mentesen vizslattam végig Noémi arcát. Csak úgy mint húsz perccel azelőtt, még mindig ugyanabban a pózban és ugyanazzal a semmitmondó tekintettel nézett ki az ablakon. Istenem mennyit változott. Nem csak külsőleg, hanem belül is. Meggyengült, megtört és reményvesztett. Persze Ő próbálja elhitetni a családdal, hogy jól van és teljes mértékben kézben tartja a dolgokat. Az igazságot megvallva, ha nem én lennék az édesanyja, nyilván én is rég bedőltem volna Neki, mint mindenki más a környezetünkben, annyira jól csinálja. Hát igen... Mindig, minden körülmények között erősnek lenni. Eszerint az elv szerint él immár hat éve. Ezt mutatják az arcán újdonsült megjelent ráncocskák is. Pedig tizenhét évesen ezeknek még nem kéne ott lenniük.
Így, a gondolataimba merülve vezettem tovább az országúton, míg egyszer csak be nem következett az, amitől minden ilyen hazaúton rettegek.
-Anya, meg tudnál állni egy pillanatra? Nem érzem jól magam.
-Ó, igen. Persze Kicsim, már is!
Amilyen gyorsan csak tudtam, húzódtam le a leállósávba és tettem ki az elakadásjelzőt.
Az összes szervem görcsbe rándult, ahogy Noémi egy heves mozdulattal kitépte a furgon ajtaját és elvánszorgott a legközelebb eső bokorhoz. Szemeimmel egy ideig még követtem, majd miután sikerült valamelyest összeszednem a gondolataimat és egy csöppnyi bátorságot magamra erőltetni, kiszálltam én is.
-Kicsim tudok valamiben segíteni?
-Nem!
-De biztos tudnék vala...
-Anya menj már el! Nem akarom, hogy lásd!
Ekkor egy pillanatra úgy éreztem, mintha a szívem megszűnt volna működni mint szerv. Egy pár másodpercig csak álltam ott és meredtem bele a semmibe. Majd mikor úgy éreztem nem bírom tovább, kinyitottam a kocsi ajtaját, beültem és a fejem a kormányra hajtottam. Egy ideig észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor már a szemfesték kellő képen kicsípte a szemeimet. A gondolatok villámsebesen cikáztak a fejemben. Abban a pillanatban bárki másnak szívesebben lettem volna az anyukája, aki szegény, buta, csúnya. Bárkinek, aki egészséges...
-Hogy lehetsz ilyen önző?- belenéztem a tükörbe és undorodtam magamtól.

2004.07.17
Ennek is vége van. Ezen is túl vagyunk. A tárgyalás lezajlott és végérvényesen bezárta a reménység kapuit előttünk. A pénzt, a támogatást, egy tizennégy éves kislány kapta meg, akire még számos komoly műtét vár a lábamputáción kívül.
Kifelé menet még leültem meginni egy jó, erős kávét. Talán még fel sem fogtam, hogy ma valaki egy új esélyt kapott az életre. Talán még fel sem fogtam, hogy a lányomnak ma mondták ki a halálos ítéletét.
Nekidőltem az elhagyatott kávéautomatának és bámultam a recepciónál kiaggatott hirdetéseket, amik még mindig büszkén vágták az arcomba: "Hogyha segítség kell..."