Úgy gondolta, lerövidíti az utat. Átvág a játszótéren, a murvával szórt kisösvényen keresztül, de kénytelen volt az első, út menti padra leülni és megpihenni inkább. Nem volt túl jó passzban már pár napja. Gyengének érezte magát ezektől az egymást követő frontátvonulásoktól, a vérnyomása sem volt teljesen rendben, ráadásul még a balkarja is fájt, mert tegnap meghúzta, amikor a gyerekkel edzett, hogy felhozza őt egy kicsit a hétvégi kézilabdameccsére.

 - El kell mennem az orvoshoz… nem halogathatom tovább. – Gondolta, miközben végigsimította verejtékező homlokát. – Adjon egy gyógyszert legalább, amitől beáll végre ez a francos vérnyomás!

   Egyszerűen kivégez engem ez a változékony idő…

Mélyen felsóhajtott, hátát nekivetette a pad támlájának. Inge felső zsebéből elővette a cigarettáját, kipöckölt a dobozból egy szálat és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, majd lassan fújta ki, miközben elgondolkodva figyelte rajta keresztül a fehérruhás kislányt, aki a mászóka felső keresztvasáról kitartó csimpaszkodás után, a homok puha talajára huppant. Bájos arcocskáján látszott, nagyon elégedett a mutatvány kivitelezésével. Hosszú, fekete tincseit félresimítva, büszkén pillantott körbe csillogó, égszínű szemeivel az ámuló nézők sorai közt, de csalódottan látta, hogy azon a távoli padon ülő bácsin kívül, senki sincs a téren. Szomorúan hajtotta le a fejét. Annyit gyakorolta ezt az ugrást és végre, amikor először sikerül hibátlanul, pont nem látja senki!

Lassú ütemű, távoli taps hallatszott a padon ülő bácsi felől, amitől újra visszalopakodott a boldog mosoly a gyerek arcára.

 - Gratulálok! Kiváló ugrás volt! – Dicsérte meg a bácsi.

A kislány meghajolt, aztán futva megkerülte a mászókát és elkezdett újra felkapaszkodni a csúcsa felé, hogy megismételhesse a világraszóló halálugrást.

Ekkor fordult be a szirénázó mentőautó a játszótérrel határos utcába. Kéken villogó fényei szemet bántóan hasítottak bele a párás, koraesti szürkületbe, amitől mindketten hunyorogni kényszerültek. Pár méter után az autó megállt, kinyíltak az ajtók, és egy orvos szállt ki sietősen két ápoló kíséretében.

A padon ülő férfi aggódva nézte az egyre sokasodó kíváncsiskodókat, akik egy koncentrikus kört alkotva álltak körül valamit a járdán.

 - Vajon mi történhetett? Pár perce még egészen biztosan nem volt ott semmi, hisz abból az irányból jöttem! – Gondolta rosszat sejtve.

Az orvos utat tört magának az embergyűrűn át, az ápolók követték őt és megpróbálták a szájtátókat távolabb terelni egy kicsit, így egy pillanatra láthatóvá vált, hogy egy ember fekszik a földön.

A kislány szaladt el a pad mellett.

 - Várj! Ne menj oda! – Kiáltott utána, de a gyerek nem figyelt rá, csak futott tovább.

 - Állj meg! Nem neked való látvány!

A kislány rá sem hederített, ezért felpattant és utána iramodott, de annak már akkora előnye volt, hogy mire utolérte volna, már eltűnt az emberek gyűrűjében.

 - Hé! Gyere ide te lány! – Halkította le a hangját, amikor a kör külső szélén álló, lábujjhegyen toporgó bámészkodók mögé ért. Gyengéden megpróbált ő is közéjük furakodni, de mintha csak egy falba ütközne, úgy állta útját a tömeg.

 - Bocsánat… megengedik… Csak a kislányt keresem.

Senki sem figyelt rá. Miért is figyeltek volna, hisz a földön fekvő ember szerencsétlenségének látványa sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint ő, aki szerette volna megkímélni a gyereket attól, aminek a visszavonhatatlanságával még bőven lesz ideje szembesülnie.

Egy idősebb hölgy lépett közvetlenül mögé:

 - Elnézést, mi történt? – Kérdezte.

 - Nem tudom biztosan… valaki rosszul lett. – Válaszolta neki kényszeredetten. – Én csak azt a kislányt szeretném elvinni innen, aki az előbb ott játszott a téren. Segítene Őt megkeresni? Nem neki való dolog ez még…

Az asszony átnézett rajta, és mintha nem is hallotta volna a kérését, továbblépett, hogy egy másik férfit kérdezzen:

 - Mondja, mi történt?

 - Egy pasas rosszul lett. – Vonta meg flegmán a vállát a férfi.

 - Dehogyis van rosszul! – Javította ki a mellette álló öregasszony és feljebb tolta orra hegyére csúszott, szódásüvegalj vastagságú szemüvegét. – Tök részeg, mint mindig! Ismerem őt, évek óta itt csavarog a környéken!

Meglátta a fehér ruhácskát elsuhanni a sötét alakok gyűrűjében, ezért otthagyva a tudálékos öregasszonyt a lány után eredt.

 - Hé! Pici lány! Gyere ide, de rögtön! – Suttogta.

Fiatal gimnazistafiúk csoportjába ütközött, ezért ismét szem elől tévesztette a gyereket.

 - Kicsit túllőhette magát a krapek Mi? – Szólt oda a többieknek az egyik fiú.

 - Ja! – Bólintott a másik. – Nézd, milyen rózsaszínű vigyor van a képén! Tuti, hogy bekrepált a muksó!

Hangos röhögés kísérte őt tovább, ahogy folytatta a kutatást a lány után.

Egy magas, ősz hajú embert megkerülve tudott csak tovább haladni.

 - Mindannyian így döglünk meg egyszer… – Dünnyögte maga elé meredve a férfi.

 - Vagy igen, vagy nem. – Tette hozzá csendesen a mellette álló középkorú nő. – Minden tőlünk függ. Az életünk is, és a halálunk is.

 - Lehet… – Vonta meg a vállát a magas. – Legalább is, úgy ötven százalékban…

 - Mindenki megérdemli a sorsát! – Csatlakozott hozzájuk egy közelükben álló kopasz férfi. – Ez is megtette érte a magáét, hogy így végezze!

Ingerülten ment tovább, maga mögött hagyva őket mély gondolataikkal együtt. Valahogy elege lett az itt álló emberekből és a bújócskából is. Szeretett volna minél távolabb lenni ettől a helytől, de eltökélte, hogy a gyereket is kimenti innen, kerül, amibe kerül. Minden figyelmét a kislányra koncentrálva lépett ki a tömegből, talán ezért nem vette észre az ápolót, aki a defibrillátorral a kezében sietett a kör középpontja felé. Épp az utolsó pillanatban tudott csak félreugrani az útjából.

 - Anya, Mi van a kezében? – Kérdezte egy vékonyka hang a tömegből.

 - Megpróbálják felébreszteni vele a bácsit. – Válaszolta egy halk női hang.

 - Miért nem simogatják meg az arcát, ahogyan Te szoktál engem ébresztgetni?

 - Túl mélyen alszik szegény…

A semmiből került elé a fehérruhás kislány. Kíváncsian kukucskált ki az előtte álló felnőttek mögül, a földön fekvő ember felé.

 - Végre megvagy! – Fogta meg a kezét a férfi. – Gyere innen, mutasd meg nekem inkább újra a mutatványodat!

 - Nézd! Ugyanolyan az alvó bácsi cipője, mint a Tiéd! – Mutatott a mentősök takarásából kilógó lábra a lány. – Hogy lehet ez?

 - Biztos Ő is a sarki kínai áruházban vette, mint ahogy én is. – Vonta meg a vállát. – Na, gyere innen, nincs itt semmi keresni valónk…

A defibrillátor éles, sípoló hangja csapódott ide-oda a kétszáz éves házak homlokzatán, riadtan kutatva a kiutat a zsúfolt utcából. A kislány elengedve a férfi kezét, átfurakodott az első sorban álló felnőttek között és közelebb lépett az alvó bácsi életéért küzdő mentősökhöz, akik észre sem vették a gyerek közelségét.

 - Hová mész?! Azonnal gyere vissza! – Parancsolt rá a férfi.

A lány gyönyörű szemei elkerekedtek a csodálkozástól, amikor az alvó bácsi arcát meglátta.

 - Nem hallod?! Gyere vissza onnan!

A gyerek lassan felé fordult. Arcán döbbent értetlenség ült.

 - Gyere már! – Intett türelmetlenül felé a férfi.

 - Hogyan tudsz egyszerre… két helyen lenni…? – Kérdezte remegő hangon a kislány.

 - Mi…? Ne beszélj butaságokat! Gyere, menjünk vissza a játszótérre!

 - De hát… ott fekszel…

 - Miről beszélsz?

 - Ott fekszel… és a doktor bácsi ébresztget…

 - Miért lennék ott, amikor itt állok?! Rossz a szemed talán?!

 - Higgy nekem… bácsi…

A defibrillátor bántóan éles sípolása hangzott fel ismét. Mérges volt a kislány mindent felülíró gyermeki pajkosságára, ami most egyáltalán nem illett ide, de jobban odafigyelve, az égszínű szemek nem az önfeledt játékról beszéltek most. Kiolvasta belőlük, hogy valami valóban nincs rendben ezzel a nappal.

Tétován odalépett a lány mellé és merev tekintettel a haldokló férfi arcába nézett.

Hideg borzongás futott végig a hátán, amikor meglátta saját vonásait. Sem szólni, sem mozdulni nem tudott a rémülettől. Nem értette mi történik, és nem értette azt sem, hogy mindez hogyan lehetséges.

 - Álom! Nem lehet más, csak egy rossz álom! – Nyugtatta magát, és már csak abban reménykedett, mindjárt megszólal az óra, ami kiszakítja majd ebből a különös és félelmetes világból.

A defibrillátor még sokszor sípolt, és ők ugyanolyan szótlanul és tehetetlenül bámulták az élet küzdelmét a halállal, akárcsak a körülöttük álló tömeg.

 - Végre van szívhang! – Bólintott az orvos nagy sokára. – Azonnal a sürgősségi ügyeletre visszük, minden perc számít!

Már csak ketten álltak a járdán. Ő és a kislány. A sok ember, a mentőautó, az orvos, az ápolók mind, mintha soha ott sem jártak volna.

 - Mi volt ez bácsi? – Kérdezte a kislány és megfogta a férfi kezét, aki még mindig abba az irányba nézett elgondolkodva, amerre már egy jó ideje elszáguldott a mentő.

 - Csak… egy… álom… semmi több…

 - Akkor ez egy jó álom, mert rólad álmodom!

A férfi keserűen elmosolyodott, rápillantott, és megsimogatta a kislány fejét.

 - Gyere… mutasd meg azt a híres halálugrást, amit csak Te tudsz az egész világon…

A kislány sokszor kapaszkodott fel a mászóka tetejére és sokszor ugrott le onnan. A földre érkezés mindannyiszor tökéletesre sikerült, amit a bácsi tapssal jutalmazott. Majd az egyik ugrás után, elmaradt a taps. A bácsi eltűnt. A kislány hosszan kereste, szólongatta, de ő már nem volt sehol.

Elment. Vagy talán azzá a csillaggá változott, aminek a fénye az összes csillag fényétől ragyogóbb odafenn az égen?

Lehet. Hiszen egy álomban minden megtörténhet…