A reggel Petrost már a St. Vincent 3. előtt találta. Éjszaka valóban meglehetősen rosszul aludt, sokáig hallgatta a tenger morajlását. De az, hogy most először nem az elveszett kedvese, Isabelle járt az eszében, hanem egy másik nő, csak reggel tudatosult benne. Ő maga sem akarta elhinni, hogy egy hónapok óta tartó gyötrelmet, bánatot, hogy tesz semmivé egyetlen pillantás, egy szomorú szempár.

Lezuhanyozott, megborotválkozott, sűrű, sötét haját hátrafésülte, felvette sportcipőjét és futott néhány háztömböt. Utána leült a mólón, bámulta a halászokat, akik az éjszakai zsákmányt rakodták a partra. Friss halat, polipot kínáltak neki, de ő csak a fejét ingatta. Ugyan ki készítette volna el? A kis szállodai apartmanhoz tartozott ugyan egy egyszerűen berendezett konyha, de sem edények, sem fűszerek, sem tudomány a halak elkészítése terén.

Üldögélt egy darabig a mólón, élvezte a kora reggeli levegő frissességét, nézte a hullámokat, amint nekicsapódnak a hullámtörő gátnak és millió apró cseppé hullnak szét. Olykor a szél sós permetet fújt az arcába, bekúszott az inge alá, libabőrőssé téve a bőrét.

Mielőtt elindult a St. Vincent sétányt megkeresni, még bekapott egy gyors reggelit ugyanabban a tavernában, ahol előzőeste a kávét itta. A reggelit egy fiatal felszolgáló hozta, a vonásai nagyon hasonlítottak a tegnap esti idősebb férfiéra, valószínűleg a fia lehetett. Éppen olyan puhán, nesztelenül járt, éppen olyan kis meghajlással nyugtázta a leadott rendelést. Petros, miközben a kávéját kortyolgatta átbámult a szemközti tavernába, a tegnapi esküvői vigadalom helyszínére. Minden asztal a helyére került, példás rendben tiszta abrosszal leterítve, a székek a helyükön, semmi nem árulkodott az előző napi felfordulásról. Semmi nyoma nem volt, csupán az emlék a fejében. A lány szomorú tekintete, a bordó ruha, a fekete tüll rózsa a vállán. Petros azon tűnődött, vajon fel tudná-e idézni egyáltalán a lány arcát maga előtt. Hiszen csak egy villanásnyi időre látta, azután a figyelmét elterelte a szipirtyó.

Ahogy eszébe jutott a cigányasszony, egy pillanatra megfeledkezett Louisáról. Nem volt esküvő.Honnan tudta? Petros nem hitt a jóslatokban, nem hitt a babonákban és nem hitt a cigányasszonyokban. Valószínűleg ismerte őt valahonnan a nő.

Gondolatai visszatértek Louisához. Mikor kifizette a számláját, megkérdezte a fiatal pincért, hol találja a St. Vincent sétányt. A legény készséggel útbaigazította és az útmutatás alapján Petros hamarosan meg is találta a keresett utcát. Talán ha két kilométert kellett gyalogolnia a tengerparti sétányon dél felé. A szállodák és a tavernák elmaradtak mögötte, az üdülőövezetből családi házas környezetbe került. Egy-kétemeletes villaszerű épületek sorakoztak egymás mellett, takaros kis kertekkel a házak előtt. Leander bokrok ontották a virágokat, a jázmin illatától volt terhes a levegő, a szőlő indái felfutottak az emeleti erkélyekre, kényelmes szüretet téve lehetővé az ott lakóknak. Petros önkéntelenül elmosolyodott. „Csak a sült galamb hiányzik, ami egyenesen berepül az erkélyre kilépő szájába” gondolta. A St. Vincent sétány a tengerpartra merőlegesen futott meglehetősen meredeken felfelé. Az 3. számú ház, a saroktól a második épület, kétemeletes, elegáns, világoskék falakkal, sötétkék gipsz keretekkel az ablakok körül, igazán ízléses, kellemes lakóhelye lehetett az ott élőknek. A fehér zsalugáterek zárva voltak, igyekeztek kívül tartani a napfényt, amely már a délelőtti órákban is erős meleget adott.

Petros alaposan szemügyre vette a házat. Most, hogy itt állt előtte, nem tudta mitévőlegyen. Nem mert becsöngetni. A tegnapi furcsa beszélgetések után, amelyben a két férfi igyekezett őt távol tartani Louisától, szinte biztosra vette, hogy azonnal kipenderítenék. Meg kell várnia, amíg a lány előkerül, lehetőleg egyedül. De hogy ez mikor lesz?

Petros elhatározta, vár, bármeddig. A St. Vincent 3- tól nem messze, a szemközti oldalon, egy kis péküzlet volt, két pici asztallal az utcán és két székkel az asztalok mellett. Elsétált odáig, rendelt valami süteményt és egy üveg hideg narancslét. Nem volt éhes, a süteményre rá sem nézett, de a narancslé jólesett. Onnan, ahol ült, szemmel tarthatta a ház bejáratát. Hosszú ideig nem volt semmiféle mocorgás, amin nem is csodálkozott. A tegnapi lakodalom után biztos későn kerültek ágyba, ma pedig sokáig alszanak. Talán nem is kellett volna most idejönni, ilyenkor, elég lett volna délután.

A narancslé elfogyott, kért egy másikat, de tudta, hogy nem ülhet ott az asztal mellett napestig. A pékség csendes volt, rajta kívül még senki be sem tette a lábát. Éppen felállni készült, amikor kijött az eladó a pult mögül és kisétált az utcára, az ajtó elé. Szikár, őszülő hajú, idős férfi, markáns arcú, kis bajusszal a szája fölött. Rágyújtott egy cigarettára és a déli emberek közvetlenségével azonnal szóba is elegyedett vele, amit Petros egyáltalán nem bánt.

– Meleg lesz ma – kezdte a férfi a sablonos bevezetéssel. Az időjárásról való társalgás bárhol, bármikor jó kezdés.

– Igen – helyeselt Petros azonnal.

– Tegnap is nagyon meleg volt. Idegen errefelé?

– Igen.

– A szabadságát tölti itt?

– Igen – hagyta rá Petros. – Gyönyörű ez a hely. Szerintem, aki itt él, az nem is tudja igazán értékelni. Olyan, mint a földi paradicsom. Itt biztos mindenki boldog.

– Ugyan, ugyan– dünnyögte a férfi. – Ez csak díszlet fiatalember. Ha magának kellene például éjszakánként kint halászni a nyílt vízen, hogy megkeresse a betevő falatot, ha magának kellene a városhatáron túl túrnia a köves, szinte terméketlen talajt, ha magának kellene azon imádkoznia, hogy legyen elegendő turista, amiből fenntartja az üzletét, akkor azért nem látná a helyzetet ilyen rózsásnak. Nem könnyű az élet itt sem, hiába szép a természet. A természet mindenhol szép. Engem például a hegyek ejtenek ámulatba. Felhőkbe vesző hegycsúcsok, buja növényzet, erdők, tiszta hegyi patakok, tavak, legelésző birkanyáj. Hát nem csodás?

Petros meghökkent.Ő egy hegyek között megbúvó kisvárosban élt, de még tényleg nem gondolta így végig. Igazából soha nem csodálkozott rá a felhőbe vesző hegycsúcsokra. .

– Igen, azt hiszem, igaza van – mondta. – Legközelebb, amikor hazamegyek, megpróbálom én is az idegen szemével nézni a várost, a tájat, ahol lakom.

– Na, csak próbálja meg! Meg fog lepődni.

– Szép az a kék ház – váltott témát hirtelen Petros, és a ház felé bökött, ahol Louisa lakott.

– Igen. Van ízlésük, az kétségtelen.

–Boldogok lehetnek, akik ott élnek. – Petros még szinte ki sem mondta, máris rájött, hogy ez elég ostobán hangzott. Az öreg pékmester is így gondolhatta, mert rosszallóan csóválta a fejét.

– Már megint ez az idealizmus. Miből gondolja, hogy aki kék házban lakik, az felhőtlenül boldog?

– Nem is tudom. Miért? Nem azok?

– Én azt hiszem, sok mindent lehet rájuk mondani, de azt nem, hogy felhőtlenül boldogok. Legalábbis a második emeleten lakók nem.

Petros végre eljutott oda, ahová akart. Most már lehet kíváncsiskodni, ráterelni a szót Louisára.

– Úgy tudom, tegnap lakodalom volt ott. Nagy volt a lárma innen nem túl messze, a szállodánál, ahol szobát vettem ki.

– Igen. Én is ott voltam a vendégek között. A fiú, Manolis nősült meg.

– Több gyerek is van a családban?

– Van egy lány is, Louisa. Ő a fiatalabb.

– Férjnél van?

– Nincs. De én úgy tudom, nem is akar férjhez menni. Nagyon szép lány, de minden férfit elzavar, aki körülötte legyeskedik.

– Gyűlöli a férfiakat?

Az öreg megvonta a vállát.

– Nem tudom a részleteket. Beszélnek ezt-azt, de hogy mi az igazság?

Az egyik épületből egy idősebb, sötét ruhás nő jött ki és elindult a pékség felé. Hangosan köszönt, az öreg pedig bement, hogy kiszolgálja.

Petros magában a pokolba kívánta a nőt. Már éppen eljutott odáig, hogy Louisáról beszélt, és most félbe kellett hagynia. Tűkön ült, mintha hangyák szaladgáltak volna a nadrágjában, türelmetlenül izgett- mozgott. Alig várta, hogy a vevő végre elhagyja az üzletet, de annak szemmel láthatóan egyáltalán nem volt sürgős. Percek teltek el, Petrosnak egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy a nő hangja, mint valami végeérhetetlen folyam, áradt kifele az ajtón. Hallotta, amint az asszony a macskájáról tart kiselőadást. Dühös lett az értelmetlen locsogást hallván. Felállt, az ajtóhoz lépett és bebámult az üzletbe. A férfi a pult mögött unott képet vágott, időnként hümmentett egyet, a nőt már rég kiszolgálta.

– Megyek már fiatalember – mondta, amint Petrost meglátta az ajtóban. A nő hátrafordult és végignézett rajta.

– Na jól van Nikolas, nem tartom fel tovább. – mondta az eladónak, és felkapva a szatyrát szapora léptekkel kifelé indult. Petros félreállt, hogy utat adjon neki. Nikolas felsóhajtott, és megkerülve a pultot, újból kiment az üzlet elé.

– Szegény asszony – mondta. – Özvegy, teljesen egyedül él, gyereke nincs. Az egyetlen élőlény körülötte a macskája. Sajnálom őt, de sokszor halálra idegesít a fecsegésével. Legtöbbször csak azért jön be, hogy tudjon néhány mondatot váltani valami emberi lénnyel is. Hol is tartottunk? Ja! Louisa.

Petros kimondhatatlanul hálás volt Nikolasnak, hogy saját magától felvette a beszélgetés imént elejtett fonalát, és nem kellett valami fondorlatos módon visszaterelni őt a témához.

– Nem láttam még soha, egyetlen férfival sem. Pedig higgye el fiatalember, hogy ültek már itt egynéhányan, ugyanúgy, mint most maga. Látszólag ugyan közömbösen, de azért kíváncsiskodtak, éppen így.

Cinkos pillantást vetett Petrosra, és elmosolyodott. Petros érezte, hogy elpirul, de ugyanakkor örült is, hogy az öreg ugyancsak megkönnyíti a dolgát.

– Minden délelőtt, úgy tíz óra tájban sétálni indul az anyjával. Többnyire a tenger felé indulnak, olykor jobbra a sétányon, máskor balra. Ritkán, ha errefelé jönnek, leginkább akkor, amikor Louisa vásárolni akar egy- két apróságot, amit nem bíz másra.

Petros az órájára pillantott.

– Mindjárt tíz.

– Akkor már nem kell sokat várnia. Nem ette meg a süteményt. Nem ízlik? Óh, meg sem kóstolta.

– Nem vagyok éhes. Már reggeliztem.

– Kíváncsi vagyok, mire megy Louisával. Aztán jöjjön ám vissza és számoljon be!

– Úgy lesz! –mondta Petros és beleharapott a süteménybe, hogy ne sértse meg az öreget. Könnyű,sós, leveles tészta volt, fűszeres juhtúróval töltve.

– Nagyon finom– mondta, merthogy tényleg az volt. – Maga készíti a süteményeket?

– Többnyire. Bár az egész család a pékségben dolgozik, a feleségem és a két fiam. Nekik adom át a stafétabotot. Szállítunk más üzletekbe is, szeretik az emberek a termékeinket. Nem panaszkodhatok.

Nikolas ekkor a fejével a kék ház felé intett, hangját kicsit lehalkította, amint mondta:

– Ott van Louisa és az anyja.

Petros izgatottan fordult a megfelelő irányba. A kapun éppen akkor lépett ki a lány, aki kezét nyújtotta egy nőnek, aki Nikolas elmondása szerint az anyja volt. A két nő nagyjából egyforma magas volt. Louisa karcsú, arányos termetű, telt keblű. Petros elégedetten szemlélte. A lába is formás, kerek vádli, karcsú boka, hosszú comb. Fehér rövidnadrágot és fehér pamut trikót viselt, hosszú haját kis kontyba csavarta a feje búbján. Az anyja arcából Petros nem sokat látott, mert nagy, sötét napszemüvege eltakarta. De így, messziről nézve nem keltette idős nő benyomását. Karcsú volt ő is, szinte lányos alkatú, a haja ugyanolyan színű, mint a lányáé. Ő fekete ruhát viselt. A kapun kilépve megállt, megvárta, amíg Louisa bezárja a kaput, majd ismét a karját nyújtotta a lánynak. Louisa belékarolt, és lassan megindultak az utcán lefelé, a tenger irányába.

Petros szíve hevesebben kezdett verni, ahogy nézte a lányt.

– Szép dolog, hogy valaki még ennyi idős korában is így ragaszkodik az anyjához és minden nap vele megy sétálni. Az ennyi idős lányok már férjhez mennek, gyerekeket szülnek.

– Azt hiszem, itt nincs valami egészen rendben – mondta Nikolas. – Figyelje az asszonyt!

Petros a távozó két nő után bámult. Valóban, mintha az asszony járása bizonytalan lett volna, szorosan a lányba kapaszkodott, fejét kissé felfelé tartotta.

– Vak. –mondta Nikolas.

Petros megdöbbent. Hát ezért a sötét napszemüveg. Közben Louisa és az anyja az utca elején elfordultak, ezúttal balra. Továbbmentek a sétányon, abba az irányba, ahol Petros még nem járt, és ahol rövidesen véget ért a város. Miután eltűntek a szeme elől, Petros ismét Nikolas felé fordult.

– Vak? – kérdezte, mintha legalábbis nem hallotta volna jól.

– Igen. Azt beszélik, röviddel Louisa születése után kezdett el romlani a látása. Nagyon gyorsan megvakult, kevesebb, mint egy év alatt. Akkor halt meg a férje is, aki ugyan jóval idősebb volt mint ő, de akkortájt nem volt még negyven sem.

Nikolas hallgatott egy darabig, majd kisvártatva folytatta:

– Az ő anyja, Louisa nagyanyja is vak. És az ő férje is meglehetősen fiatalon, hirtelen halt meg. Azt suttogják, valami átok ül a családon.

–Nem hiszek az átkokban – mondta Petros, de mégis, valami összerándult benne, a gyomrát ideges görcs húzta össze. Eszébe jutott a tegnapi cigányasszony. – A nagymama sem születetten vak? – kérdezte.

–Úgy tudom nem. Őt nem ismerem igazán, csak messziről láttam egyszer-kétszer. Ő nem lakik itt. A család csak néhány évvel ezelőtt költözött ide. Nagyon zárkózottak, nem igazán beszélnek senkivel. Éppen ezért meglepett a tegnapi lakodalom, hogy ennyi embert összecsődítettek. Valószínűleg a menyasszony családja ragaszkodott hozzá.

Petros nem tudott mit mondani. Rövid ideig csend telepedett közéjük, majd a férfi felhajtotta a maradék narancslevet és felállt, hogy távozzon.

– Köszönöm. – mondta Nikolasnak.

– Mit köszön?

– Mindent. A finom süteményt, de főként az információt.

– Egészségére fiatalember. Jöjjön máskor is, ha egy kicsit beszélgetni akar. Meg hát, mondtam az előbb, várom a hírt, hogy mire jut Louisával.