A városközpontban nagy volt a nyüzsgés. Minden épület a haguri stílus nyomait viselte magán, mégis, az állandó szmog és a kopár táj miatt, valahogy nyomasztó érzés telepedett rájuk. Érdeklődtek, puhatolóztak, de a kibérelhető hajók nagyon sokba kerültek, pénzük pedig nem volt. Megpróbáltak felkérezkedni néhány hajóra, de nem tudtak hihető történettel előállni, így mindenhol csavargóknak nézték, és elkergették őket. Nem volt más hátra, hajót kellett lopni. Figyelték a kikötőket, a leszállópályákat, de mindenhol nagy volt a nyüzsgés, nem lehetett megközelíteni egyetlen siklót sem észrevétlenül. Nagyon fáztak már, és sürgősen véghez akarták vinni a tervüket. Akkor megpillantottak egy épületet, és a hozzá tartozó kicsi leszállópályát. Közelebb lopakodtak, és kinéztek egy erős, jól felfegyverzett harci jugrát. Senki nem volt ott, így hamar beleugrottak, és megpróbálták beindítani. De a hajtóművek meg sem nyekkentek.

– A csuda vigye el – dühöngött Karsal – indítókulccsal megy. Így nem fogunk tudni felszállni.

Karra oldalba bökte Karsalt és elképedve mutatott az épület homlokzatára. A Hamu Szeméhez fogadó parkolójában voltak. Mindketten megdermedtek és ijedten néztek körbe. Parázsnok emberei itt voltak valahol a közelben, és nagyon óvatosnak kellett lenni. Kiszálltak a hajóból és Karsal megnézte magának a parkolóhely számát. Hármas volt, tehát ez lesz a tulajdonos szobájának száma is.

– Figyelj Karra, bemegyünk, ellopjuk a kulcsot, és eltűnünk innen. Ne maradj le tőlem.

Az oldalsó bejáraton mentek be, megkeresték a szobát. Füleltek, de nem hallottak hangokat. Kivonták a kardokat, és beléptek. Senki nem volt ott és fellélegeztek. Feltúrtak mindent, összeborogatták a berendezést, kihúzták a fiókokat, de kulcsnak nyomát sem találták. Csalódottan és dühösen mentek ki. Karsalnak eszébe jutott, hogy megkérdezi a fogadóst, hol van a vendég a hármasból, mert arra gondolt, talán magával vihette a kulcsot.

– A barlangfürdőben, itt a fogadó mellett – hangzott a válasz.

Az épület mellett sziklás táj meredezett, a föld alól feltörő forró víz gőze azonnal elárulta a barlang bejáratát. Csendben belopóztak és észrevették az egyik szikla mellé támasztott hatalmas kardot. Széles medencék voltak a barlangban, látványos kis vízesésekkel, és az egyik csorgó alatt megpillantották a harcost. Egyedül volt és meztelenül állt a meleg vízsugár alatt. A két fiú elbújt és éppen azon tanakodtak, hogyan juthatnának közelebb a kupac ruhához, mely minden bizonnyal az indítókulcsot rejti, mikor a férfi megindult egyenesen a part felé. Felvette a nadrágját, és már nem volt több idő gondolkozni. Karsal hangtalanul mögé került és kardjának élét egyenesen a hátába nyomta, még mielőtt amaz elérhette volna saját fegyverét.

– Nem akarunk bántani, csak add ide a jugrád indítókulcsát. Gyorsan!

A férfi lassan megfordult, és haragos szemet meresztett rájuk. A döbbenettől elfehéredtek, mert a harcos bal arcán egy hosszú, mély, félkör alakú sebhely húzódott, a nyakától egészen a füléig. Legalább kétszer olyan magas volt, mint Karsal. Koromfekete haja két varkocsba fonva, göndör szakállából kivillantak vicsorgó fogai. Bőre alatt fenyegetően táncoltak izmai, de két kivont kard ellen nem volt túl sok esélye. Nem szólt egy szót sem, csak szemrehányó tekintetével ostorozta őket. Látszott, hogy olyasféle harcos, akinek hamar eljár a keze, és nincs hozzászokva, hogy mások parancsoljanak neki. Karra fürgén átkutatta a ruhákat, és hamar megtalálta, amit keresett.

– Tűnjünk el – súgta Karsalnak, aki még mindig megbabonázva állta az óriás tekintetét. Összeszedte magát, és így szólt a férfihoz:

– Sajnálom, hogy ezt kellett tennünk, de nincs más választásunk. És mert Emésztő vagy te is, vér a véremből, figyelmeztetlek: Parázsnok és harcosai itt ólálkodnak valahol, és ma éjszaka meg akarnak téged ölni, Aggor parancsára. Egy sebhelyesről beszéltek, gondolom te vagy az.

Hátrálni kezdtek, de a férfi nem vette le róluk a tekintetét, csak az arckifejezése változott haragosról döbbentté. Karra éppen meg akarta kérdezni Karsalt, hogy a fekték miképpen ismerik fel, ha valaki a saját törzsükből való, mikor hangokra lettek figyelmesek, amelyek a barlang szája felől jöttek. Egy pillanatra elbizonytalanodtak, megzavarodtak. Akkor a sebhelyes odaugrott, kicsavarta kezükből a fegyvereket és ugyanazzal a mozdulattal, arcul vágta őket a kardok markolatával. A földre zuhantak a fiúk, és már csak annyit éreztek, hogy a nagy férfi felemeli és behajítja őket egy sziklahasadékba. Megtelt a szájuk is vérrel, és hallották, ahogy a hangok kiabálássá erősödnek, majd pengék csengése és kézitusa zaja ért el a fülükig. Kikukucskáltak és látták, hogy a férfi valami hihetetlen kiváló technikával küzdött Parázsnokkal és harcosaival. Öten mentek egy ellen, de a sebhelyes őrjítő sebességgel forgatta mind a két kardot, és remekül védekezett, majd visszavágott. A támadók fekete tűzpászmákat bocsátottak rá, de ő hatástalanította ezeket, és közben egyszer sem csiholt tüzet.

Karra és Karsal bedühösödtek az igazságtalan harc láttán, és felforrt a vérük egy kis csetepatéra. Előugrottak, és nekirontottak az ellenségnek. Parázsnok teljesen megdöbbent, és magánkívül ordította:

– Most megöllek, Karsal! Azt is megbánod, hogy megszülettél!

Megkettőzött energiával vetette magát a harcba, rúgta, ütötte Karsalt, ahol csak érte. Karra nagyokat villantott, elvakította őket, így Karsal két támadót is le tudott fegyverezni, elvette a kardjaikat. A harc most sokkal kiegyenlítettebb lett, és Parázsnok már látta, hogy veszélybe került az egész küldetés. Végzetes döntésre szánta el magát: felszabadította összes belső tüzét. Saját emberei is rémülten menekültek a közeléből. A hatalmas, sűrű fekete tűz fenyegetően áramlott ki a fiú tenyeréből, egyenesen a nagy férfi felé. Karra ijedtében megdermedt, és arra gondolt, hogy itt a vég. Ezt nem élhetik túl. Karsal arca is hamuszürkére váltott. A sebhelyes viszont odaugrott, tenyeréből egy furcsa, ernyőszerű tűzképződményt csiholt, amibe felfogta a feléje száguldó tűznyalábokat, és ugyanazzal az erővel visszaverte őket. Parázsnok fekete tüze megállíthatatlanul iramodott visszafelé, és mikor elérte gazdáját, porrá hamvasztotta. Mintha egy tükör visszaverte volna saját gonoszságát és abba halt volna bele. Mindenkin jeges rémület lett úrrá. Igazából még egyikük sem látott hagurit meghalni egy másik haguri kezétől, és a támadók fejvesztve menekültek. Karra rosszul lett, de Karsal nagyot rántott rajta, és ők is futni kezdtek, igaz, ők a barlang belseje felé. Hallották a pánikhangulatot, a rémült kiáltásokat, a kardok csörgését, ahogy a sebhelyes még üldözte és elpáholta a fiatal harcosokat. Aztán minden elcsendesedett, és már csak saját kapkodó lihegésüket hallották, ahogy próbáltak minél messzebb kerülni a történtektől. Hirtelen megérezték, hogy a férfi követi őket. Egyfolytában zsákutcákba jutottak, rájöttek, hogy nincs kijárat, csak az, amelyiken bejöttek. Elbújtak egy szűk hasadékban, és lélegzetvisszafojtva vártak. Tudták, oda nem tud majd utánuk mászni, túl szűk volt a hely.

– Kifüstölhet minket – suttogta Karra.

– Meglátjuk. Hátha csak a kulcs kell neki. – De Karsal hangja bizonytalanul csengett, és ott volt már a szemében a rémület. Az a bozontos óriás nem úgy festett, mint aki bosszú nélkül odébbáll.

Már ott volt a hasadék előtt. Hallották a légzését, érezték a tenyeréből szivárgó füstöt. Rájuk szakadt egy rettenetes csönd. Akkor a férfi halkan megszólalt:

– Gyertek ki onnan. Nem bántalak benneteket.

Karsal mozdult elsőnek. Összeszorította a fogát és kimászott. Karra utána. Ott álltak a férfi előtt véresen, rongyosan, reszketve. Az rájuk mordult:

– Ide a kulcsot!

Karra odaadta. Aztán várták a verést. De a férfi csak Karsal arcát fürkészte és hirtelen rászólt:

– Csak nem te vagy Karsal, akit néhány éve száműztek?

– De igen én vagyok.

– Akkor te vezetted ide az új Isét?

– Igen, én.

Azzal Karsal elmondta a küldetésüket, Bartos tervét a szövetségről, és a kumla veszélyt. A férfi csendben végighallgatta, aztán így szólt:

– Bartos örülhet, ha életben marad. Aggor ki fogja hajítani a birodalomból, vagy titokban megöli.

– Azt nem mi nem hagyjuk! – kiáltotta Karra – Kérlek, vigyél minket Aggor városába, muszáj segítenünk neki. Hát nem érted, hogy a kumlák legyőzése közös érdek?

A sebhelyes nem szólt, csak elgondolkodva nézte a kölyköket. Karsal megkérdezte:

– És te ki vagy? Hogyhogy nem láttalak soha az Emésztők között?

– Azért nem láttál, mert engem már sok sok évvel a te születésed előtt száműztek. Kormos vagyok.

– Úgy érted, hogy… az a Kormos? Kilkil vére, aki megbecstelenítette Harcok Tudóját, és aki a legenda szerint kalóznak állt?

– Arra a kis karcolásra gondolsz a Maia szívén? Nos, igen, csak meg akartam mutatni, hogy egy érzéketlen kőhöz beszélnek, de nem hittek nekem. És igen, a büszke Kilkil unokája most úgy él, mint egy kutya, lop és rabol, és addig nem nyugszik, míg le nem győzi Aggort.

– Akkor meg segíts nekünk, Kilkil és Gulan barátságának emlékére!

Karsal hangja szinte könyörgő volt. Kormos arca furcsa kis grimaszba rándult és így szólt:

– Jól van, elviszlek benneteket. De én nem teszem be a lábam Aggor székhelyére, túl kockázatos. De ha ti meg akartok halni, a ti dolgotok. És most ugorjatok a medencébe, mert ilyen koszos, büdös kölykök nem léphetnek az én tiszta jugrámra.

A fiúk azonnal engedelmeskedtek, és közben vidáman összenéztek. Mégiscsak jó irányba fordult az ügyük, talán sikerül Bartost is megmenteni. Egy jó fél óra múlva már Kormos mellett ültek a hajóban, tiszta, új ruhákban, egy-egy nagy karéj kenyérrel a kezükben. A hajtóművek felbőgtek, a gép meglódult alattuk. Aggor Onta-Maiáia felé indultak.