Én és az írás,

…hol is kezdjem?

Mióta írok? Talán, mióta az eszemet tudom. A gyerekkoromról nem sokra emlékszem, de néhány dolog tisztán megmaradt, és nem csak az elbeszélésekben. Például az, hogy egyenesen rajongtam a bátyámért. Ő 4 évvel idősebb nálam, és én mindenáron hasonlítani akartam rá. Még csak totyogó ovis lehettem, mikor már számolni és olvasni akartam, akárcsak ő. Lehet, hogy ennek is köszönhetem, hogy anyukám megtanított olvasni, mire első osztályba mentem. A suliban pedig elsajátítottam az írást. És kész, innentől kezdve nem volt megállás.

Mindent írásban fejeztem ki, amit kimondani nem mertem, vagy nem tudtam. Ha valakivel a családban „összevesztem”, ami általában csupán a szokottnál kicsivel erősebb hangszínt jelentett, a szobámba vonultam. Ott egy ideig pityeregtem, majd fogtam egy fehér lapot, és bőszen írni kezdtem. Ezek általában amolyan bocsánatkérő levelek voltak, melyek aljára, annak rendje és módja szerint, egy kis rajzot is biggyesztettem. Aztán személyesen átadtam, vagy az ajtó alatt becsúsztattam.

Mikor aztán 5. osztályos lettem, egy magyar órán csillant fel a szemem. A feladat egyszerű volt, írjunk mesét, a megadott szereplőkkel. Végre írhatok! Egy perc sem kellett, és az én történetem már készen is volt a fejemben. Mikor a következő alkalommal kiosztotta az írásokat, én külön dicséretet kaptam. Azt mondta, hogy ilyen jó írást, 5.-estől még nem olvasott soha! A szívem repült e szavak hallatán, kedves tanárnőmet és persze Burgonya urat, a főszereplőmet, máig az emlékeimben őrzöm! Hát kell ennél több egy 5.-esnek? Végre megtérült az a sok írás, a Mikulásnak írt mesék és mi egymás!

Aztán az élet cigánykereket vetett, és én más szemmel néztem mindent mi körbevett. Részleteit most nem taglalnám, a lényeg annyi, hogy változás. Egy napon anyukám egy zöld naplóval tért haza, hogy töltsem meg a gondolataimmal. Neki is estem minden este, amíg csak lustaságom nem diadalmaskodott felettem… Bizony a bejegyzések ritkultak, és gondolataim a fejemben maradtak.

Változást a középiskola hozott, illetve egy mára már elfelejtett, de akkor sokat firtatott és mások által szidott vámpírkönyv. Miután az imádatom csökkeni látszott, és rájöttem, hogy más könyv is létezik a világon, az unalom már nem létezett. Belekezdtem életem elő regényébe, mely természetesen még nem volt az igazi, de nekem nagyon tetszett! Varázslat és szerelem, hát mi más járna egy 16 éves lány agyában? Majd jöttek a kisebb történetek és sztorik, és lett a gépelésem egyre profibb. Aztán rátévedtem erre az oldalra, és bizakodva töltöttem fel a kis történeteimet. Pozitív visszajelzés jött elég, de azért a nevem még mindig rejtély!

Majd pedig jött a főiskola, és egyéb betegségek, melyek visszatartottak ismét. Tanulás, zh-k és vizsgák tömkelege, újabb és újabb hobbik, melyeket imádok, valamint a szerelem, mely megtölti a fejem! Mindezek ellenére, valahogy mégis a múlt hét vége felé, befejeztem életem első regényét. Kicsit több, mint három éve kezdtem én, a főiskola elején. Ahogy készen lett, egy teljes napig csak az oldalszámban gyönyörködtem, olyan szép, olyan nagy! Nirvána a javából!

Érdekes, hogy habár a történet végére pont került, a fejemben forog tovább. Magam előtt látom a szereplőim ezer lehetőségét, és izgatottam dörzsölöm a kezem, hogy „lesz még ebből valami!”.

És elnézést kérek a rossz rímekért, nem szándékosak! :D Csak megbabonáztak a versek, amiket az oldalon olvastam és nem hagytak nyugodni… Emiatt a rímek olyanok lettek, mint a mesék, hol van, hol nincs. :)