...a félelemről.


   Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én bizony félek. Félek attól, hogy megint elfelejtek valamit, aztán húzhatok elő egy újabb "ne haragudj" kártyát a bocsánatkérő paklimból. Előbb-utóbb elfogynak. Azoktól a dolgoktól is félek, amiket nem ismerek: az atom-, neutron- vagy hidrogénbombáktól, a valódi éhezéstől, az olyan hidegtől, ami egyetlen lélegzetvétellel megfagyasztja az ember tüdejét, valamint attól a lompos, fekete kutyától a szomszéd utcában. Ha jobban belegondolok, minden napra jut valami félnivaló.El ne aludjak, ha mégis, azért ne késsünk el, ne hagyjon itthon semmit a gyerek, én se hagyjam itthon a gyereket, s ha el is sózom az ételt, legalább ne égessem oda. Ne fogyjon el a pénz, a tüzelő, a szeretet, a szürke hétköznapokat megszínesítő meghitt pillanat.

   Az a baj, hogy a rossz dolgok sosem jelentkeznek be előre, így szólva: "kéremszépen, holnap négykor érkezem, ilyen vagy olyan alakban", hanem egyszerűen csak ránkzuhannak. Akkor bezzeg jön a szokásos nagymonológ ( tudtam, annyira tudtam..., én megmondtam előre..., így nyerjek a lottón...stb. ), de természetesen már késő. Megtörtént.Ezért jó a félelem. Könnyű, sűrű szövésű hálóként magunk köré terítve felfogja a kemény, hirtelen ütéseket, enyhítve némileg a rémületen, amit egy meglepetésszerű csapás okoz.  Persze ettől nem fáj kevésbé, de mivel lesz időnk összeszorítani a fogunkat, legalább a nyelvünket nem harapjuk el. Így a későbbiekben lesz mit kiölteni a Sorsra, ha packázik velünk. Kivéve, ha lenyeljük, de ilyesmi elég ritkán fordul elő, én legalábbis még nem hallottam olyanról, hogy valaki bánatában lenyelte a nyelvét. Ostoba dolognak tűnik, arról nem beszélve, mennyire veszélyes.

   Azért is jó a félelem, mert óvatossá tesz. Például, ha félünk a fájdalomtól, akkor nem verjük az ujjunkat egy ötkilós kalapáccsal, nem szedjük csokorba a kaktuszt, és fejjel sem megyünk a falnak. Jobban belegondolva ezek igen bölcs dolgok is, így megállapíthatjuk, hogy a félelem bölcsebbé tesz. Innen már csak néhány lépés és akár Konfuciusznak is hívhatjuk magunkat, már ha akarjuk. Személy szerint nekem semmi bajom a nevemmel, bár egy kicsit félni szoktam bemutatkozásnál, ugyanis senki nem érti meg elsőre. Volt már, hogy elbetűztem. Így utólag vicces, de akkor nagyon idegesítő, talán azért vihogtam végig. Sebaj, legalább kiderült egy törvényszerűség, amolyan Murphy-féle: az idétlen nevű embereknek idétlen a gazdájuk is. Ahogy Titus Maccius Plautus mondaná: "Nomen est omen" - A név kötelez. Hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek egy rómaival?

    Attól is félek, hogy meghalok. A fizikai haláltól is természetesen, de ami ettől még rosszabb: belül. Hogy egyszer azon kapom magam, nincsenek szavaim, érzéseim, nincs mosolyom. Csak totyorgok a világban üveges tekintettel, fapofával, és majd nem értem, mi a fenét keresek itt tulajdonképpen. Meghalok, mint ember. Úgy döntöttem, ha ez bekövetkezik, én leszek az első, aki bánatában lenyeli a nyelvét. Aztán ezt majd megírhatja valaki más, bár én félnék elolvasni. Szerintem senki nem olvasna magáról szívesen ilyesmit.

   S mitől félek igazán? Attól, hogy nem marad senki, akit szerethetek, hogy engem nem szeret már senki, és hogy Isten sem szereti már az embereket. A többi csak apróság, zizegő falevél amit felfog a háló, én pedig nyugodtan nyújtogathatom a nyelvem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Sorsnak van humorérzéke, csak kevesen értik, ezért sértésnek veszik a vicceit. Azért gondolom így, mert néha én is megsértődöm.Olyankor félek.                                                                    

                                     Aki nem él, nem is fél,                              

                                     ott már tényleg nincs miért.                                                                                Nyomorunkon nevetgél                                                                                      onnan mind, ki egyszer élt.