Melengető lánggal ropogtak a tábortüzek a halicsi ég alatt, az Úr 1211. esztendejében; nehéz csata előestéjén. A hűvös, csillagtalan éjben a mennyboltot nehéz felhők burkolták; s csak ezek a földi fények adtak valamelyes világosságot.

Az egyiknél borzongva vonta maga köré köpenyét egy ifjú nemes; Zoltán. Nem is oly régen még boldog volt; s hitte: fényes jövő vár rá. Sokat tanult; arról álmodott: egyszer majd a királyi kancellárián szolgálhatja hazáját…

És a szerelmet is meglelte: egy hegyi faluban találkozott Milievával, s gondolatai minduntalan visszatértek a lányhoz. Így aztán gyakran meglátogatta; s végül eljött az a pillanat, amikor a lány már annyira megbízott benne, hogy felfedte övéi titkát: üldözött eretnekek, bogumilok lakták a falut… Megadta a fiatalembernek a lehetőséget: menjen, ha akar. Hisz’ mindenki tudta, mi vár az eretnek hírbe keveredőkre! Zoltán megesküdött: megőrzi titkát; s még gyakrabban látogatta meg őt. Szerelem lobbant köztük; mindkettejük számára éppannyi keserűséget hozva, mint örömet. Olyan fájdalmas volt hitük s rangjuk közt a távolság! Azonban őszintén szerették egymást; s mindezekre a kétségekre csak ritkán gondoltak.

Egészen addig a vértüzes hajnalig. Akadt egy áruló a falusiak között; aki jó pénzért kiadta társait a közeli földesúrnak. A felfegyverzett csapatok ellen a bogumilok, köztük Milieva is, felvették a reménytelen küzdelmet... Zoltán sosem feledheti azt a csatát. Akkor harcolt először; s rettegett a haláltól; de felhorgadó kételyei még félelménél is dermesztőbbek voltak.

„Ha meghalok; eretnekekért essek el? Olyan tanokért, melyekben nem is hiszek? Saját meggyőződésünkért meghalni hősiesség; de másokéiért? Vagy a legnagyobb bolondság; vagy a legnagyobb hősiesség. De ha ez az oldal nem igaz; akkor szükségszerűképpen a másik helyes. De az sem lehet! A vallás semmit nem jelent a ránk támadó földesúrnak! Ő fog fegyvert a hit nevében?! Csak a saját előmenetele érdekli! Jutalmat vár majd ezért a közönséges gyilkosságért!”

Abban az iszonyú csatában halt meg Milieva. Amikor a fiatalember felismerte őt a holtak közt; tovább harcolt; most már átkozódó bosszúból; s mintegy keresve a halált.

Súlyos sebesülten maradt a falu romjai közt. Egy erdőjáró talált rá, s kunyhójába vitte; azonban ő nem volt hálás az ápolásért… Mintha nem akart volna felépülni.

Akkortájt toboroztak a halicsi hadjáratra; s Zoltán csatlakozott a sereghez. Nem lelte halálát; bár mindvégig vakmerően harcolt; s Przemysl ostrománál mutatott hősiességéért hadnaggyá tették. Alárendeltjei is becsülték, tudták: számíthatnak rá; Zoltán nem hagyná cserben őket.

Emlékek…

Tört fények játéka a durva köpenyen.

A kihunyó parázs már alig pislákolt; s a felvirradó halicsi nap éltető sugara aranyozta be a vidéket. Zoltán mélyet sóhajtott, s megdörzsölte homlokát. „Mindegy már. Így végeztek felőlem Odafenn; fiat voluntas tua… Nincs erőm bármin is változtatni.”

Az a reggel más volt, mint a többi.

Mintha már túljutott volna érzelmei forrpontján; mintha már megélt volna mindent, amit csatában lehetett; s túl a fájdalmon és az elért, de ki nem élvezett dicsőségen csak két út állna előtte: egy békés élet, ha feladja a katonaságot; de erre nem is gondolt. Az új élethez változnia kell, s ez nem történt meg; az új élethez társ is kellene; ő magányos.

A másik a lefelé-út volt; rohanás a lelke legmélyéről felvetülő rémek viharába. A halálba.

Képtelenség volt nem tudomást venni a harc izgalmáról, amikor a két sereg egymásba roppant; de az ő izgatottsága csupán felszínes volt. Nem tudta, mennyi ideje folyhatott már a csata; csak egyre növekvő kimerültségét érezte. Mégis, ösztönösen félreütötte a rátámadó halicsi kardját. Az felkiáltott, s talán ez volt az oka, hogy Zoltán ránézett.

Ősz férfi volt; s azért kiáltott, mert kardja kettétört s ő fegyvertelen maradt. A fiatalember nem értette, mit mond; talán káromkodhatott, de nem kegyelmet kért.

Zoltán kardja megállt a levegőben.

„Talán van felesége, gyerekei, akik hazavárják”- futott át az agyán -„Bolondság” –felelt a józanság– „Háborúban törvényszerű a halál. Vagy te ölsz, vagy téged ölnek. Keserű törvény; de így van. Felesleges az érzelgés.” „Józan ész?” –támadt fel ismét jobbik énje –„Hát nem vesztetted el azt már régen, a bogumilok mellett vívott harcban?”

Szorosabban markolta meg kardját; de rövid tőrét átadta a halicsinak.

- Ne maradj fegyvertelen –szólalt meg a halicsiak nyelvén.

Az ősz férfi értetlenül meredt rá; a szavakat értette, csak a szándékot nem. Aztán lassanként felfogta azt is.

- Köszönöm –felelte. A fiatalember akkor már gyors léptekkel hátrált; még mielőtt bárki megláthatta volna: mit tett; mielőtt ő maga megbánhatta volna.

A harc messze sodorta őket.

Egyszerre Zoltán forró nedvességet érzett.

Vér. A kín mindent elborított; s ő földre rogyott. Minden lélegzetvétele szúrt, mintha másodpercenként tüzes kést döftek volna az oldalába.

Órák is eltelhettek, mikor léptek zajára neszelt felt. Halicsiak érkeztek; egy ősz ember s kettő fiatalabb. Érezte: megállnak mellette; s szorosan lehunyta szemeit, aléltnak tettetve magát. Csak a hangjukat hallotta.

- Ez magyar. A mieink nem öltöznek így.

Csend. Egy érdes kéz érintését érezte a nyakán. Résnyire nyitott szemmel látta: az ősz férfi térdelt mellé, hogy megtapintsa az ütőerét… Megismerte: neki adta oda tőrét eltört kardja helyébe.

- Életben van. Emeljétek fel, s vigyétek a házamba.

- Ellenség!

- Súlyos sebesült. A mieinken már segítettünk, akin lehetett.

Hangja határozott volt; a másik kettő hallgatott rá. Zoltán érezte: alányúlnak, hordágyra fektetik; s elindulnak vele a hegyi úton.

A faluban már a nők a sebesültek körül sürgölődtek. A fiatalember továbbra is eszméletlennek tettette magát; de egyre kevésbé esett nehezére: mindegyre kevesebbet érzékelt a körülötte lévő világból; s lassanként, ahogy a halicsiak beszéde, a többi sebesült s az asszonyok alakja egyetlen zavaros képpé olvadt össze, lázas kábulatba süllyedt.

Egy lány megállt mellette. Egy pillanatra megdermedt; majd az ősz halicsira nézett.

Az bólintott.

- Magyar katona; de nem volt lelkem otthagyni. Majd egyszer talán elmondom; miért.

A lány úgy tett, mintha meg sem hallotta volna szavait. Ebben a pillanatban nem tekintette, hogy a katona ellenséges haza fia; nem tekintett ő most semmit, csupán dermedten nézte-nézte a fiatalembert. És csak a sebesültet, csak a szenvedőt látta benne.

- Segítsek?

- Fáradságos ennyi sebesültet ellátni.

- Hogy itt segítek; az természetes! Azt kérdeztem, hogy a te sebesültednek segíthetek-e?

- Nem, Hedvig!

- Engem féltesz tőle, Henryk apó? Hiszen magatehetetlen sebesült!

Tiltón intett; nem akarta, hogy a lány és a katona közel kerüljenek egymáshoz. Tragédia előszelét vélte érezni Hedvig kitartó segíteni vágyásában; s az esetleg abból kibontakozó vonzalomban…

Hedvig betartotta a szavát; de azt már senki nem tilthatta meg, hogy vissza-visszatérjen Henryk házához, és hírekért esengjen. A fiatalember szépen gyógyult; hamarosan bizonyossá vált, hogy maradéktalanul felépül sebesüléséből.

A lány ekkor hirtelen megváltozott: egyszerre hallani sem akart róla; s már kerülte a találkozást. Egyedül Henryk sejtette; miért. Hedvig viselkedése menekülésre emlékeztette… A lány talán ébredő vonzalmát leplezte.

Egy reggel Zoltán a kút mellett üldögélt. Boldog volt; mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el; úgy érezte: ismét meglelheti rég’ elvesztett békéjét ebben a faluban, ahol enyhülést találhat kínzó önvádjára, ahol nem kell vért ontania meggyőződése ellenére; ahol végre önmaga lehet. Már nem akart a halálba menekülni. Érezte: hittel s kitartással még lehet kiút az őt körülvevő kilátástalanságból.

Talán az ember legnagyobb győzelme; győzelem önmaga felett; ha egy keserű csalódás után ismét talpra áll, s új célokat találva nemesebb életet tud élni.

Hedvig lépett a kúthoz, míg megmerítette korsóját, metszőn az ifjúra nézett.

- Miért vagy itt, katona?

- Nevem is van.

- Az ellenség mindig ismeretlen marad. Miért nem mégy el?

- Nekem jó itt. Békés.

- Ezt épp egy katona mondja?

- Megtanultam becsülni az életet.

- A magadét, igaz? –gúnyolódott –A másé nem számít!

Zoltán megbántottan nézett rá. A lány olyan mozdulatot tett, mintha indulni készülne; s erre különös rémület lett úrrá a fiatalemberen.

- Várj!…Kérlek.

- Mit akarsz?

- Nem akartam én soha katona lenni; mindig irtóztam a vérontástól. Amikor mégis annak álltam; azért volt, mert meg akartam halni; mert… mert meghalt a szerelmesem- kezdte a fiatalember; s lassanként egész történetét elmondta Hedvignek.

- És én már nem akarok katona lenni – fejezte be szavait - Haza akarok térni, elfeledni azt, amit vétettem; és élni, boldog lenni. Nem olyan nagy kérés ez a Sorstól.

- Most azt várod, hogy sajnáljalak? –kérdezte a lány, de már egy cseppnyi megértés is vegyült a hangjába.

- Jólesne; de nem várom el –vonásai fáradtnak tűntek –Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudd. És ne gondolj kegyetlennek, vagy lélektelen bábnak.

- Isten veled, Zoltán.

- Hát mégis tudod a nevemet?

- Henryk apó áldott jó ember; de képtelen tartani a száját. Amit ő tud rólad, biztos lehetsz felőle: az egész falu tudja. Egyébként, ha egy darabig maradsz, akkor még találkozunk.

Ezzel vállának támasztotta a korsót, s elindult.

Így kezdődött; s azután gyakran találkoztak. „Véletlenül” mindig ott akadt dolguk, ahol a másikat megtalálhatták; bár ekkor még a világért sem ismerték volna el: keresik egymás társaságát. Lassanként meghitt bizalom ébredt köztük; s ahogy feltárták múltjukat s addig talán önmaguk elől is rejtett álmaikat, fájdalmukat, mind közelebb kerültek egymáshoz.

S egy nap, amikor a keserű múlt, a jövő édes ígérete s a kimondatlan szavak által terhelt levegő már-már fojtón nehezedett rájuk; a két szomjazó ajak végre megtalálta egymást; s eggyéforrt a csók megváltó, forró vallomásában.

Csodás ajándék volt szerelmük; mégis: a háború baljós árnyat vetett rá; s legszebb perceikben is felmerült a kétség: meddig tarthat ez az örökké?

Egy este Hedvig feldúltan érkezett hozzá. Szavai különösen kongtak: mintha rejtegetne valamit; s titkolt vád árnyalná minden gondolatát. S ő nem vigasztalhatta meg! A lány falat emelt maga köré; melyen nem hatolhatott át Zoltán kérlelése.

Egyszerre mintha megpattanna benne valami; s keserű kacagással fakadt ki:

- Hogy mi bánt?! Igazán tudni akarod? Akkor halld: vezéred, Erdy, ma éjjel ránk tör! Biztos kémeink jelentették; s tudod, miért? Egy korábbi hadjáratban már ostromolta a falut; sikertelenül; ezért akar most bosszút venni! Úgy hittem: mi megmenekülhetünk; de a háborúban nem lehet megállás! –kacagása tébolyba hajlott– Tessék; válassz: mi vagy ők! Állítólag a királyod innen délre táborozik egypár órányira; eredj hozzá!

Keserűsége egyszerre megenyhült; s könnyek peregtek végig arcán.

- Sajnálom, Zoltán. Igazán sajnálom! Ha tudsz valamit, hogy ez ne történjen meg, hogy ne válasszanak el minket; akkor tedd! …De itt már csak a magas Ég segíthet.

A fiatalember holtsápadtan hallgatta. Ismét kísértette a régi kép: felégetett falu, halott szerelmese… lehetetlen választás a szerelem és a katonai kötelesség között. S hiába tartóztatta a lányt; Hedvig kitépte magát a karjából. Tekintetében azonban már nem harag lobbant, csupán csalódottság. S néma könyörgés: tegyen csodát, ha tud.

Szomorú alakját elnyelte a messzeség.

Zoltán agyában egyetlen mondat kerengett szédítő sebességgel: „Állítólag a királyod innen délre táborozik egypár órányira.”

Percekkel később már dél felé vágtatott. Indulattól fűtött, lázas fohásza nem is imának hatott; sokkal inkább volt egy háborodott akarat; szinte már parancs. Mintha puszta akarattal meg lehetne állítani a végzetet, s átírni mások és saját életét.

Mégis: a lehetetlen az élet ritka pillanataiban valóban sikerülhet.

A királyt jó kedvében találta. II. András nemrég kapott kedvező híreket Halics más részeiben küzdő vezéreitől, s örömében mindig szívesen adományozott fűnek-fának mindent, amit csak kértek tőle.

- Felséges uram! –kiáltott Zoltán, ahogy térdre rogyott előtte –Segítsen rajtam!

A király döbbenten nézett rá, de ő nem törődött vele, igyekezett semmire sem gondolni, ami megakaszthatta volna szóáradatát.

- Megsebesültem; könnyen megesik az ilyesmi; katonasors. De az már nem mindennapi, hogy a halicsiak mentettek meg! Ők találtak rám a csatatéren, s ők ápoltak egy hegyi faluban. Annak ellenére, hogy ellenségük voltam! Semmi bántódásom nem esett náluk! Békés emberek, felség! Nem avatkoznak bele a háború folyásába. De Erdy úgy döntött: mégis megtámadja a falut. Felséges uram; ennek semmi értelme nem volna! Ezek a falusiak nem katonák!

Hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette:

- De ha megtámadják őket, gondolom, védekeznek majd; s a hegyek nagyon jó hátteret adnak majd nekik hozzá. Akkor sok embert veszíthetünk! Kérem, biztosítson bántatlanságot nekik, s ne engedélyezze Erdynek a támadást! Sietni kell; még ma estére tervezi a rajtaütést!

A király döbbenten meredt rá. Már sokféle kéréssel fordultak hozzá; de ilyennel még nem találkozott. Ellenséges vidéken adjon bántatlanságot egy falunak! Mégis; ennek az ismeretlen vitéznek igaza volt: egy hegyi harcban valóban sok embert veszíthetnek, s elég kétes lehet a harc kimenetele.

Egyik udvaronca odasúgta:

- Ismerem ezt az embert: vitéz katona; ebben a hadjáratban két csata megnyerésében is döntő szerepe volt. Meglehet: esetleg jutalmát várja majd. Ha azzal a menlevéllel ki lehet fizetni; s megesketni rá. hogy mást nem kér majd… Miért ne, felség? Megbocsásson, de, khm, gyorsan fogynak a királyi birtokok.

Türelmetlenül intett; nem szerette, ha bőkezűségét akarták korlátozni. De valóban: ez így nem volna rossz megoldás.

Lassan bólintott, s a még mindig térdeplő Zoltánra nézett.

- Hallottuk: híven szolgáltál minket; s méltó jutalommal akartunk kitüntetni. Eredetileg birtokra gondoltunk; de ha neked ez a menlevél többet ér, akkor megadjuk. Nos?

- Nekem nem kell birtok; sem most, sem soha az életben, erre megesküszöm!

- Jól van –felelte a király; s a kíséretében lévő írnokhoz fordult –Írjad!

Hamarosan elkészült a menlevél.

Jóindulatúan nézett Zoltánra.

- Kérnél még valamit talán?

Az udvaronc nem tudta hová rejteni megrökönyödését; de ezúttal felesleges volt megbotránkozása.

- Nem, felség. Azazhogy mégis. Csak annyit, hogy végleg hazamehessek. Belefáradtam a vérontásba; engedje meg, hogy elhagyhassam a sereget.

A király erre is rábólintott; s Zoltán megkönnyebbült sóhajjal hajolt meg köszönetképpen.

Perceken belül már sebesen vágtatott a falu felé. Alkonyodott; a beálló éjjeli sötétségben az út felért egy istenkísértéssel. Nem tudhatta, mit rejtenek a felhőfoszlányok: csupán az eget vagy már a csillagokat is? Baljós félelem szorította össze a szívét: ismét kísértette annak a másik falunak a képe.

„Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen! Akkor semmit sem tehettem, mégis nehezen bocsátottam meg magamnak! Ha most túl későn érkezem, arra se földön, se égen, de legfőképpen saját lelkemben nem lesz bocsánat soha!”

Végre feltűnt a völgyben táborozó sereg képe: már felsorakoztak, de még nem támadtak. S fenn a környező hegyek egyikén némaságba burkolózott a falu.

Mint a fergeteg, száguldott le a hegyoldalon. Egész testében reszketett a rettegéstől és a kimerültségtől, amikor Erdy előtt leugrott lováról.

- A király nevében! –kiáltotta elfúló hangon, míg átnyújtotta a pergament– A király menlevele!

Erdy egy fáklya fényénél átfutotta a sorokat; melyben a király teljes bántatlanságot ígér a falu népének mindaddig, amíg ők nem támadják meg a magyar csapatokat… Teljes bántatlanságot erre a hadjáratra, s ha –Isten ne adja! –újabbak következnének, akkor azokra is.

Ahogy haladt előre az olvasásban, előbb elvörösödött, majd elsápadt a haragtól.

- És ha nem teljesítem? Mondjuk, nem kaptam meg a menlevelet? –szűrte fogai között.

- Ha erre mernél hivatkozni; én vagyok a tanú rá, hogy igenis, megkaptad.

- És ha el találnál esni valamiféle harcban? Vagy …más módon? Mondjuk, vissza sem értél ide a királytól, mert útközben valami baj ért?

Zoltán rezzenéstelen arccal, emelt fővel felelt:

- Akkor egy sereg minden tagja lesz a tanú rá, hogy megkaptad a menlevelet, de figyelmen kívül hagytad. S ha valami baj találna érni, olyasféle módon, amire céloztál az előbb; nos, arra is akad majd tanú.

Erdy vad dühvel harapott az ajkába; de nem tehetett semmit. Cifrán elkáromkodta magát, s hátrakiáltott a katonáknak:

- Hozzátok ide azt a halicsit, akit ma fogtunk el!

Percek múlva már ott állt a fogoly. Igyekezett bátran viselni magát, de azért látszott az arcán, hogy félti az életét.

- Királyunk menlevelet adott a faludnak –kezdte Erdy; valamennyire törte a halicsiak nyelvét –Te szabad vagy. Eredj; vidd el ezt nekik –s ezzel átnyújtotta a pergament.

Keze remegésén látszott, hogy majd’ szétveti a kudarc keserűsége.

- Ti mit álltok ott?! –kiáltott szerencsétlen katonáira; rajtuk töltve ki haragját –Szedelőzködni most azonnal! Még ebben az órában indulni akarok! Minél messzebb innen!

Fertályórával később már üres volt a tisztás. Zoltán hátát egy fasudárnak vetve álldogált; s a csillagok haloványodó fényénél elmerengve nézte a falut, melybe visszatért az élet. „Nekem köszönhető, hogy ők visszakapták otthonukat. Ez a legnagyszerűbb tettem, amióta katona lettem. És talán éppen ezért fognak a legtöbben megvetni.”

Felsóhajtott. A bokrok közül könnyű szellő suhant, s hirtelen megérezte: nincs egyedül. Valaki volt ott; de ez a közelség nem volt fenyegető; inkább meghittséget teremtett.

- Hazatérsz, Zoltán?

A lágy női hang hallatán megfordult. Hedvig volt az.

A fiatalember igent intett; mire a lány helyeslően bólintott; mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. S mosolya úgy ragyogott, mint a napfényes kikeleti égbolt.

- Még sosem jártam Magyarországon. Azt mondják, gyönyörű vidék. Édesapám is onnan menekült Halicsba, félig magam is magyar vagyok. Talán ott ismét megtalálom a boldogságomat… Valakivel.

Az utolsó szót szinte csak lehelte; mégis tűzbe borult az arca.

Zoltán így is értette. Az az egyetlen szó feloldotta a múlt fájdalmát; s egy új világot teremtett a régi romjain. Felragyogó tekintettel szorította magához a lányt.

- Szeretlek, Hedvig! Legyél a hitvesem! És esküszöm: velem megtalálod elvesztett boldogságodat!

Egyetlen forró csók volt a felelet.

Zoltán mosolya azonban hirtelen elkomorodott, ahogy keze véletlenül a derekán függő kardhoz ért. A lány aggódva nézett rá.

- Mi történt? Rosszat mondtam?

- Nem, szerelmem. Csak éppen… nekem is le kell zárnom a múltat.

Nyomában a meglepődött lánnyal átvágott a bokrok között, s megállt a sebesen rohanó patak mellett. Lassan térdre ereszkedett; ahogy elmerengve nézte a szürkén kavargó habokat, halkan mormolta maga elé a szavakat:

- Bocsáss meg, Uram; kérlek, véglegesen oldozz fel a múltam alól! Az emberlétben benne van a tévedés lehetősége; én sokat, nagyot tévedtem; de talán mentségemre szolgál, hogy nem csak a saját hibámból. Te tudod, milyen kegyetlenül megszenvedtem érte! Megbűnhődtem azt, amit elkövettem; az önvád kegyetlen, megállás nélküli vezeklés volt! Már békére leltem; megtaláltam a boldogságomat. Soha többé nem leszek katona; akkor mindörökké csak arra emlékeznék, ami valaha nagyon fájt! Megpróbálom ismét a régi álmomat: alkalmazást szerezni a kancellárián, vagy másutt a király szolgálatában; hogy az életet szolgáljam, s ne a pusztítást! A Te segedelmeddel bármi sikerülhet! Add, kérlek, hogy végleg elfeledhessem, ami keserű volt. És tartsd meg nekem a boldogságomat, Uram! Kérlek, óvj meg minket Hedviggel minden bajtól és segíts meg minket… Ámen.

Felállt; tekintetét még mindig a patakon nyugtatva.

Hirtelen rándulás futott végig a vonásain; s kirántotta a kardját… Talán még sosem tette ilyen tiszta, mélységes meggyőződéssel.

És a kirántott kardot beléhajította a vízbe.

A nehéz vasat azonnal elnyelték a szilaj hullámok.

Egypár pillanatig még némán állt; talán semmire sem gondolt; egyszerűen csak megpihent.

Azzal a karddal most a katonamúltját, fájdalmas emlékeit is eltemette; hogy új életet kezdhessen Hedvig férjeként.

Amikor újra a lányra nézett, vonásai már ismét nyugodtak és megkönnyebbültek voltak, de ebben már nyoma sem volt fájdalomnak: a boldog jövő ígérete ragyogott a tekintetében. Gyengéden magához ölelte Hedviget.

- Most már hazamehetünk.