Nagyon szépet álmodtam. Egy hatalmas réten, pillangók és kismadarak vettek körül, hallgattam az éneküket. Szaladtam a mezőn keresztül, csodálatos szabadságot, boldogságot éreztem, semmi sem állta az utamat, oda mentem, ahová csak akartam. Nem volt se hideg, se meleg, nem éreztem éhséget, nem fájt, ha esetleg elestem, nem tudtam megütni magam.
Legszívesebben ott maradtam volna örökre, ám egyszer csak megnyílt alattam a föld, és zuhanni kezdtem. Csak zuhantam lefelé, egyre mélyebbre, egyre sötétebb volt, és érezni kezdtem, fájdalmat, hallani éles zajokat, hangokat, visszazuhantam a valóságba. Egy kórházi ágyon feküdtem, mikor magamhoz tértem. Kinyitottam a szemem, éreztem a jellegzetes kórház szagot, kezdtem ráeszmélni, hogy hol is vagyok pontosan. Mindenem fájt. Szó szerint, a lábujjamtól kezdve a fejem búbjáig, egyszerűen mindenem. Az egyik szemem egy kötéssel le volt takarva, oda akartam nyúlni, de ekkor vettem észre, hogy a kezem gipszben van.
Mellettem egy műszer csipogott, jelezte a szívverésemet, emlékeztetett a kismadarakra az álmomban… vagy mi volt az, amit az előbb… ahol nemrég jártam. Teljesen valóságosnak tűnt. Nyeltem egyet, iszonyúan fájt a torkom, ki volt száradva a szám, de nem tudtam megszólalni se, annyit kinyögni, hogy vizet kérek. Jött egy orvos, a szemembe világított. Hallottam, ahogy beszél, a háta mögött állt egy nővér, ahhoz. Nem is vettem észre, ő mikor jött be a szobába. Az orvos kérdezte, hogy értem-e azt, amit mond, pislogtam egyet, hogy igen. Elmondta, hogy súlyos sérüléseim vannak, hogy kómában voltam napokig, de nem igazán tudtam arra figyelni, amit mond. Beszélt, de olyan furcsán éles, és egyszerre tompa volt a hangja, alig tudtam koncentrálni rá.
Mi történt velem? Hogy kerültem ide? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Lassan emlékezni kezdtem. Volt valaki az életemben, akit nagyon szerettem. Boldogok voltunk együtt, ő volt életem szerelme, romantikus és kedves, megbízható… legalábbis azt hittem, hogy az. Összeköltöztünk és minden csupa szép és csupa jó volt. Mindkettőnknek volt munkája, tervezgettük az életünket, egészen addig… míg egy nap valami furcsa módon becsavarodott, féltékenykedett. Már nem tudtam visszaemlékezni az okára, de akkor történt valami olyan, amit nem lehet elfelejteni. Könnyes lett a szemem, fájt visszaemlékezni arra a pillanatra. Megütött… azért, mert… fogalmam sincs, hogy miért. Emlékszem, hogy utána nem sokkal bocsánatot kért. Megbeszéltük. Addig beszélt, míg rájöttem, hogy én vagyok a hibás, tulajdonképpen én tehetek arról, hogy megütött. Igaza volt. Kibékültünk.
A következő emlékem az, mikor felmondtam a munkahelyemen, még akkor is, mikor tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Fel kellett mondanom. Ő folyton féltékeny volt, ha túlóráztam, folyton kitalált történetekkel jött, hogy biztos itt, meg ott voltam, hogy igazából nem is dolgoztam. Hiába mondtam, hogy nem, hiába próbáltam megnyugtatni, hogy nem kell féltékenynek lennie, ő az volt. Muszáj volt megbeszélni ezt is.
Emlékszem, hogy minden, szinte egyszerre romlott el. Nem volt jó, amit főztem, nem tudtam rendesen takarítani. Egyszerűen nekem semmi se sikerült. Folyton kiabált velem. Egyre jobban és jobban igyekeztem, vártam, hogy egyszer majd megdicsér, hogy egyszer majd elnyerem az elismerését, de… mindenbe bele lehet kötni.
Folyton megalázott. Már nem voltam szép, se ügyes, se okos, valami hitvány alak voltam csupán, akit ő eltart. A barátaim lassan eltűntek, a szüleimmel is megszakítottam a kapcsolatot, nem én akartam így, de muszáj volt. Próbáltam munkát keresni megint, de neki semmi se volt jó. Mindig megmagyarázta, hogy miért, és mindig neki volt igaza.
Borzasztó volt visszaemlékezni ezekre a dolgokra. Úgy éreztem, mintha valami nyomná a mellkasomat, mintha nem kapnék rendesen levegőt. Nem akartam ezt. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy miért vagyok kórházban, hogy mi történt még, de annyira felzaklattak az emlékek, hogy nem tudtam tovább gondolni a történteket. Lassan álomba sírtam magam.
Mikor újra magamhoz tértem, megint csak a fájdalmat éreztem először. Borzalmas volt, meg se tudtam fordulni, csak feküdtem magatehetetlenül.
Az emlékek pedig jöttek megint, gondolkodni kezdtem a múltamon.
Emlékszem, hogy folyton letagadtam azt, ami történt velem. Nem is lökött a falhoz, igazából nem is fájt. Folyton azt hajtotta, hogy még örülnöm kellene, másoknak sokkal rosszabb a helyzete, mint az enyém. Folyton arra gondoltam, hogy majd egyszer csak megváltozik megint minden, ha elég jó leszek, majd szeretni fog megint. Még akkor is szerettem, mikor már olyan durván bánt velem, mikor már inkább elhagynom kellett volna, én csak reménykedtem tovább. Tudtam, hogy úgysem tudnék változtatni a helyzetemen, ő sokkal erősebb, mint én, az van, amit ő akar. Egyszerűen csak alkalmazkodni kell.
Egész nap vártam, hogy bejön hozzám, még akkor is, ha tudtam, hogy nagyon sok problémánk volt, vártam, hogy este jön, és megnézi, hogy hogy vagyok, de nem jött. Nem értettem, hogy miért. Talán nem szeret már, azért nem jön?
Orvosok jöttek-mentek egész nap körülöttem, nővérek segítettek enni, felülni egy kicsit, megmosdani. Szörnyen kellemetlen volt mások segítségére támaszkodni.
Senki sem beszélgetett velem, pedig olyan szívesen megkérdeztem volna azt, hogy miért vagyok itt, ők mit tudnak, hogy kerültem de? Akartam is, meg nem is, tudni az igazságot.
Kénytelen voltam tovább emlékezni. Nem tehettem mást, az emlékek elárasztottak, rám zúdultak, és nem tudtam sehogy sem visszatartani őket.
A végén már alig mertem kimenni a lakásból. Ha együtt mentünk valahová, igyekeztem mindig a járdát bámulni, nehogy valaki rám nézzen, és ő féltékeny legyen. Lassan kimosta az agyam. Olyan voltam, mint egy báb, semmiféle akarat nélkül, csak valami, amit használtak. Folyton magyarázott, és magyarázott, és nem bírtam hallgatni. Mindenre volt válasza, hiába volt bármiféle más, logikusnak tűnő válasz, csak neki lehetett igazat adni.
Egyre inkább féltem tőle. Már egyáltalán nem szerettem, rettegtem attól, hogy mi lesz, ha hazajön. Ízlik-e majd az, amit főztem, hogy jó ruha van-e rajtam, hogy elég rend van-e otthon. Az érkezése előtt egy órával már remegett a gyomrom. Emlékszem, hogy mennyire rettegtem, mikor belépett az ajtón, mégis úgy tettem, mintha vártam volna haza, nem tehettem mást, úgy kellett tennem. Nem mehettem sehová, nem telefonálhattam, egy idő után telefonom sem volt, elvette. Persze csak az én érdekemben tette.
Már a postástól is féltem, alig tudtam kinyitni az ajtót, hogy aláírjak egy levelet. Csengettek, ő a konyhában volt, és én értem az ajtóhoz előbb. Kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy a postás az, hogy már el akar menni, mert nem nyitjuk ki az ajtót. Kinyitottam. Nem kellett volna. Aláírtam a papírt, amit hozott, átvettem a levelet és becsuktam az ajtót. Ott volt ő. Azt hitte, hogy összeszűrtem a levet a postással. Nem értettem, hogy gondolhat ilyet? Nem volt normális, ahogy viselkedett, de ahogy én viselkedtem az sem. Megadtam magam. A végén bevallottam, hogy igen, van közöm a postáshoz, csak legyünk már túl ezen.
Lökdösött, fojtogatott, míg kiszedte belőlem az igazságot. Aztán… csak hagytam, hogy történjenek a dolgok. Bocsánatot kért. Újra és újra ezzel jött. Ne haragudj, hogy tegnap, hogy a múltkor, hogy ekkor meg akkor… Mert fáradt voltam, mert mérges voltam rád, mert azt hittem, hogy… Végeláthatatlan magyarázatok, végeláthatatlan bocsánatkérések, újra meg újra ismétlődtek. Nem tudtam menekülni. Azt mondta, hogy ne is próbáljak, mert úgyis megtalál. Megöl, ha el merem hagyni. 
Vissza tudtam emlékezni arra is, hogy egyre többször kerültem kórházba.
Egyik nap „megismertem” az egyik nővért. Régóta ápolt már, de valahogy akkor villant be, hogy sokat találkoztunk mi ezelőtt is. Sokszor estem le a lépcsőről, sokszor ütöttem be a fejem. A kötéseimet jött kicserélni, és szerintem észrevette, hogy „megismertem”. Mondani akartam neki valamit, de nem jött ki szó a számon. Emlékszem, hogy annyiszor magyarázkodtam már. Most is tudnék. El kellene mesélnem, hogy valójában mi történt. Szerintem várta is, hogy magyarázkodni kezdjek. Mikor látta, hogy nem szólok egy szót sem, elment.
Aznap délután bejött hozzám ő. Hozott egy csokor virágot, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még viccelődött is a nővérekkel, hogy most jól ráijesztettem, most nagyon súlyosan megsérültem, jobban kellene vigyáznom magamra.
Közelebb hajolt, és azt súgta a fülembe, hogy ha beszélni merek, megöl. Elment, ivott egy kávét, majd mielőtt haza indult, azt mondta, hogy csak viccelt az előbb, hogy tudnom kell, hogy ő szeret engem. Megsimogatta az arcomat, nem tudtam, hogyan reagáljak erre. Undorodtam az érintésétől, mégis, nem mutathattam ki.
Akkor éjjel semmit sem aludtam. Sírtam az emlékeim miatt. Féltem, hogy mi lesz, ha meggyógyulok, ha haza kell menni. Nem akartam. Hazamenni se, és folytatni ezt az egészet… azt végképp nem. Most épp, hogy megúsztam élve. Mindkét karomat eltörte, az egyik lábamat is, az egyik szememet kis híján elvesztettem, tele voltam zúzódásokkal. Arra gondoltam, hogy hogy fogom ezt eltakarni? Szégyelltem azt, ami történt, én szégyelltem magam, pedig nem nekem kellett volna szégyenkeznem.
Bejött hozzám egy nővér, nyugtatót adott. Alig tudtam abbahagyni a sírást. Úgy éreztem, hogy átszakadt valamilyen láthatatlan gát, most már nem tudom tovább leplezni a leplezhetetlent, muszáj valamit tennem. Nem akartam, hogy kiderüljön ez az egész, mit fognak rólam gondolni az emberek?
Másnap bejött hozzám egy rendőrnő. Láttam, hogy a nővérek sugdosnak valamit. A rendőrnő leült mellém egy székre.
Mit mondjak neki? Csak ez járt a fejemben, hogy már mindenki tudja, hogy mi történik, de én, mégis mit mondjak a rendőrnőnek?