A hold magasan jár, fénye ezüstre színez mindent. Arcátlanul furakszik be a gótikus ablakokon, mintha csak kíváncsi lenne, mi is történik odabenn. A kriptaszerű szobában hangos nyikorgás töri meg az éji csendet. A terem közepén egy precízen faragott, ébenfekete koporsó árválkodik. Semmi pompa, semmi dísz, semmi személyes tárgy. A sélye fedele oldalra gördül, oldalán hosszú fekete körmök megjelenése jelzi gazdája felébredtét. Hátborzongató külsejét alvás közben is megőrizve, lassan nyitja ki méregzöld szemeit, amik szinte világítanak az éjszaka sötétjében. Hófehér porcelánbőrére árnyékot vet a hold, sziluettjéből fullasztó balsejtelem árad. Külseje egyszerre iszonytató és fenséges. Éjfekete ruhája, nyakában hanyagul lógó szürke kendő, hófehér derékig erő haja furcsa ellenállhatatlan vonzerőt kölcsönöz neki. Arca akár a márvány. Hibátlan. Már-már irreális.

Alvóhelyéből kilépve dereka hangosat roppan. A csizmasarkak kopogása fülmetsző zajként hat a magányos épületben. Szükségleteit kielégítvén életmentő kávéért indul. Igen. Éjszaka. Az éjszakai életmódot megszokván már nem okoz gondot az est csendjébe burkolózva élni. A fekete nedűt elfogyasztva bonctermébe lép és bemosakszik. Szikéit élezi, és előkészül egy újabb munkához. A fehér leplet lehúzva egy húszas évei közepén járó lány arca tárul elé. Bőre fehér, arca nyugodt. Mintha csak aludna. Sötét hajzuhataga takarja a vállát. A férfi arca ellágyul, vonásai már közel sem olyan merevek. Szemei fátyolosak, életében először arcáról fájdalom tükröződik. Még sosem történt vele ilyen. Ez nem rá vall. A szentimentalizmus a gyengéknek való. Ám elveivel mit sem törődve a lány fölé hajol, ajkára csókot lehel. Egy könnycsepp utat törve magának szégyentelenül folyik végig az Egyetlen arcán. Úgy tetszik, mintha ő is sírna.

- Még holtodban is gyönyörű vagy. Ígérem, megbosszulom értelmetlen halálod, Kedvesem.

Hosszú, fehér haját kék szalaggal lazán összefogja. Kék. Az Egyetlen kedvenc színe. Még most is szemei előtt látja, ahogy éjkék ruhájában tündökölve túlragyogta a napot is. De ez már a múlté. De nem maradt más, csak az emlékek. Ha még ezt is elveszik tőle, akkor mi marad neki? Mi fogja éltetni? Arcát és szívét megkeményítve csak a munkára koncentrál.

A zenelejátszóhoz lép és kedvenc számát elindítva munkához lát. A folkmetal dallamai betöltik a termet, elmosnak minden fájdalmat, erőt adnak, hogy folytassa, amit elkezdett. Agya elködösül, az utolsó kép, amire emlékszik az, hogy ipszilon vágást ejt azon a csodás mellkason.

Kész. Ennyi. Nem bírja tovább. Az ajtón kilépve kezébe vesz egy szál cigarettát és meggyújtja. 

- Tudom, megígértem. De ez most már nem számít, nemigaz?

Még az ég is megérzi fájdalmát, mert a felhők eltakarják a holdat, elrejtik fényét, ami eddig oly életadó volt számára. A sötétben csak a koporsószeg parazsa fénylik. Nedvesség hullik arcára, végigcsordogál, fénylő csíkot hagy maga után. Óvatosan hozzáér, mintha csak attól félne, kárt tehet benne. Ahogy felnéz az égre, haja oldalra omlik, látni engedi mandulavágású szemeit. Mindig gyűlölte őket. Akár egy démoné. Legalábbis ilyennek képzelte egy pokolfajzat szemeit. Most már nem bánta volna, ha újra egy közülük. Akkor megkímélhette volna magát ettől a szenvedéstől. 

- A halandóság a maga módján szép. Olyan igazi. De én választottam ezt. Ez az én keresztem. Viselnem kell.