Beszélgetés az Egyház viseltes dolgairól

   Mint minden alkalommal, mikor szalmaözvegyi állapotomban lopom a napot fatornyos falumban, ez esetben is a Tóka presszó teraszáról bámultam bambán az utca forgatagát. Hol az eget fürkésztem egy esetleges UFO-jelenség reményében, hol átellenben a fákon ugráló madarakat, hol tátott szájjal, hol ásítozva. Szóval néztem bután, folyamatosan. Ahogy egy ilyen helyen illik.

   Jó egy óra butáskodás után megjelent két haver, aztán néhány perccel később még egy.  Így négyesben már a szájtátós bambulásnak végleg annyi lett. Olyan vitafórumot alkottunk, akár egy tudóstársaság. Percenként csapongtunk a tudomány vállfajai közt. Szó volt világi és nem annyira világi dolgokról egyaránt.

   Épp a kereszténység volt a soron következő beszédtéma, mikor megérkezett egy kedves ismerősöm, hogy elfogyassza az ebéd utáni sörét. Persze rögtön levágta, hogy miről megy a diskurzus. Ha nem megrögzött templomba járó lenne, valószínűleg meg sem hallotta volna, hogy mi a beszélgetés tárgya. De meghallotta. Ugyanis nem csak, hogy megrögzött templomba járó, de kutya kötelességének tartja, hogy az őt nem érintő temetések kivételével minden, reverendában levezényelt rendezvényen ott legyen, sőt szerepet vállaljon. Hogy milyen beosztásban szenved arról fogalmam sincs, de az biztos, hogy a persellyel ő jár körbe a miséken.

   Na, szóval megérkezett Jani bácsi.

   - Fiúk! Ne haragudjatok, hogy közbeszólok, de mit tudtok ti a kereszténységről? Semmit. Még misére SEM jártok.

   - Jani bátyám, ha valami nem világos az Egyházzal kapcsolatban, arra biztos, hogy nem a miséken fog választ kapni. Nekem elhiheti. Mikor fogják templomban, a középkorban alkalmazott hittérítési módszereket kiprédikálni maga szerint? Megmondom én. Soha! – mondtam kissé ingerülten.

   - Persze, beszélj csak! Kocsmában mindenki okos. De csak kocsmában!

   - Ok, Jani bá! Nem fogok én most itt kiselőadást tartani, de megígérem, hogy még ma, vagy legkésőbb holnapra összefoglalom magának azokat a tényeket egy középiskolai szintű dolgozatban, amikről a paptól soha a büdös életbe nem fog hallani.

  - Kíváncsi leszek én arra – mondta majd otthagyott minket.

   Én pedig másnapra összefoglaltam és átadtam. Persze, Jani bácsi azonnal vitte a paphoz véleményezésre.

   Néhány hónappal később, egy újabb szalmaözvegységem alkalmával odakeveredtem a Közösségi Ház megnyitó bulijára, ahol összefutottam a pappal. Megkérdeztem tőle, hogy olvasta-e. Nem mintha nem lettem volna benne biztos.

   - Te írtad? Erről most inkább ne! – mondta és faképnél hagyott.

   „Ezt váltottam ki belőle? – gondoltam. Aztán egy pillanat alatt letisztult bennem a kép. – A kurva életbe! Ez a rohadt levéldolog pár héttel a bérmálás előtt történt. Mi van, ha összekevert az öcsémmel és emiatt nem engedte bérmálkozni a kislányát?”

   Mivel nagyatádi lettem, az interneten próbáltam meg később felvenni a falumbéli Atyával a kapcsolatot. Most már iszonyúan érdekelt, vajon hogy vélekedik egy pap a levelemben, vagyis dolgozatomban olvasottakról. Nem válaszolt. Nem baj, akkor az új otthonom környékén személyesen keresek meg egy felszentelt illetékest.

   Találtam. Időpontot kértem és kaptam.

   Kellemesen hűvös klíma fogadott a templomban, mikor beléptem. Körülnéztem, de a papot nem, csak egy idős asszonyt találtam. Megkérdeztem, tud-e segíteni, mire készségesen hátra vezetett a sekrestye szomszédságában lévő egyik irodához. Bement, pár pillanat múlva kijött, s miután közölte, hogy rögtön jön az Atya, mosolyogva elköszönt és otthagyott.

   Néhány másodperc múlva nyílt az ajtó és kijött a pap. Talpig feketében.

   - Jó napot… vagyis dicsértessék, Atyám! – közben kezet fogtunk. – Rulek Zoltán vagyok.

   - Mindörökké! – ő is bemutatkozott, majd átvezetett egy másik irodába ahol hellyel kínált. Leültünk egymással szemben, kényelmesen elhelyezkedtünk, mintha valami hosszú megbeszélésnek néznénk elébe.

   - Hallgatom Zoltán, de megjegyzem, nem igazán érek rá. Pénzt számolunk a másik irodában és én is kellenék oda.

   - Értem Atyám, nem szeretném sokáig rabolni az idejét, tényleg csak néhány percről lenne szó. Nemrégiben novellaírással kezdtem foglalkozni. Szeretnék egy olyan dialógust is papírra vetni, amiben nem hagyatkozom csupán a fantáziámra, hanem egy felszentelt pap szavait is segítségül hívom. Konkrétan az Egyház politikai és gazdasági múltjáról lenne szó. Csakis a leglényegesebbekről, legalábbis amiket én tartok annak. Csupán a véleményére vagyok kíváncsi néhány dologban. Viszont, még mielőtt feltenném az első kérdést, le szeretném szögezni, hogy nem a hittel kapcsolatos kétségeim hoztak ide kukacoskodni. Nem vagyok ateista. A legnagyobb mélységekig hiszek Istenben és Jézusban. Azt pedig, hogy az Univerzum vagy a földi bioszféra, vagy akár csak egy emberi idegsejt, csak úgy magától a puszta véletlen egybeeséseknek köszönhetően elemekből és anyagból létrejöjjön, bárminemű tudatos tervezettség nélkül, számomra teljes mértékben elfogadhatatlan. Szóval nem a hitt miatt jöttem. A Katolikus Egyház miatt, aminek a működése túl sok áldozattal járt, míg az egymást követő Pápák hatalmuknál fogva királyoknak parancsoltak. De ezt majd később. Szóval, kezdjük Jézusnál, akinek tanításai közt szerepelt az is, hogy Isten bennünk lakik és körülöttünk! – megálltam és vártam.

   - Igen, és most mit szeretne hallani? – kérdezte, látva, hogy várok valami reakciót.

   - Jézus, állítólag erre a mondatra alapozta megállapítását, miszerint épületekbe gyűlve, képmások (szobrok, festmények) előtt imádkozni, bálványimádásnak minősül. És ezt egyenesen tiltotta. Többek közt ez volt az egyik fő vádpont, minek alapján a zsidók követelték anno a rómaiaktól a kivégzését. Ennek ellenére mit tesz az „igaz” hívők jelentős hányada? Pont ennek a tiltásnak szegül ellen folyamatosan a Kereszténység fennállása óta. A fényűzést pedig a végletekig megvetette. Mégis, meglehet nézni bármelyik nagyobb templomot vagy, mondjuk, egy püspöki rezidenciát. A Vatikánt ne is említsük! Nem éppen a csóróságot idézi… már bocsánat a kifejezésért! Szóval, van ellentmondás bőven, lássuk be!

   A pap, nagy levegőt vett.

   - Jézus tanításaival, személyével, dolgaival, stb. kapcsolatban konkrét bizonyítékok vannak, akár épületek, akár helységek, akár földrajzi nevek tekintetében. Itt azért jóval tájékozottabbnak kéne lenni, nem szabadna azonnal ilyen következtetéseket levonni.

   - Értem. Rendben – mondtam, közben magamban elégedetlenkedtem, amiért így kitért a válaszadás elől. – Akkor térjünk rá a következő kérdésre! Mi az ön véleménye a keresztes hadjáratokról? Miért indították ezeket a tömeggyilkos akciókat és, hogy adhatta áldását rá a Pápa?

   - A keresztes hadjáratok történelmi tények, párszáz éven keresztül tartottak kisebb-nagyobb szünetekkel. Gyönyörű betekintést nyerhet a témába, ha utánanéz egyháztörténelmi könyvekben.

   Itt már kezdett felmenni bennem a pumpa.

   - Atyám! Emlékeztetni szeretném a beszélgetésünk elejére. Nem történelem órára jöttem, hanem, hogy halljam a személyes véleményét az említett és a soron következő dolgokkal kapcsolatban. De látom, nem fogja kifejteni. Mindegy, akkor maradjunk annál, hogy az Egyház miként oktatja a növendékeit az őt kényesen érintő témában. Tehát, mit gondol a hadjáratok valódi okáról?

   - Annak idején, azt a részt ahol Krisztust megfeszítették, Szentföldnek titulálták. Ezt követően a keresztények rendszeresen, és tömegesen zarándokoltak oda, Jézus iránti tiszteletből. Útközben gyakran megtámadták, kifosztották, megölték őket. Folyamatosan akadályoztatva voltak a nem keresztény népek által. Emiatt volt az egész hadjárat. Hogy megbosszulják a keresztények elleni támadásokat, és szabad utat tudjanak biztosítani a zarándokok számára.

   - Ezek szerint az a teória, hogy területszerzésről szólt a hadakozás, minek köszönhetően több helyről folyhat be az adó a pápai hivatalba, mind csak falsifikáció?

   - Így van. Ezek az információk nem fedik a valóságot. Csupán a szabad út biztosítása volt a cél. Ennyi az egész.

   - Én ezt nem értem, Atyám. Dokumentumok ezrei bizonyítják, hogy azért hadjáratoztak annak idején, hogy a meghódított területeken terjeszthessék a hitet, hozzá kell tennem; tűzzel-vassal, mivel a több hívő, több bevételt eredményez adó formájában. És ez a hittérítés sem a békés rábeszélésről szólt, de erre most tényleg nincs időnk.

   - Ön félre van tájékoztatva, uram.

   - Rendben. Következő kérdés. Cölibátus. Illetve, mégsem! Bocsánat, most jutott eszembe valami, amire még ki szeretnék gyorsan térni.

   - Igen? Hallgatom.

   - Hogy kell értelmezni azt a jelzőt, hogy „Istenfélő”? Kik az istenfélő emberek?

   - Ez nagyon egyszerű, uram. Az úgynevezett istenfélő emberek; hívő keresztények. Tiszta, igaz emberek.

   - Akkor miért istenfélők? Lehet, hogy rossz irányból közelítem meg a témát, de szerintem, az igaz, tisztalelkű embereknek nincs rá okuk, hogy féljenek Istentől. Egyébként is, Istent szeretni kell, nem pedig félni tőle. Hiszen lélekben mindannyian a része vagyunk. Ha meg valaki természeténél fogva romlott, és csak azért próbál jó emberként élni, mert fél Istentől, az régen rossz. Az megalkuvó. És soha nem azért fog segíteni valakin, vagy egy védtelen, bajba került kisállaton, mert alapjában véve jó ember és ebből kifolyólag megszánta, hanem azért mert fél Istentől és a retorziótól. Szóval az a kifejezés, hogy istenfélő igaz hívő, az én értelmezésem szerint meglehetősen ambivalens és ellentmondásos.

   - Szerintem, Zoltán, ez már kezd a kukacoskodás felé tendálni.

   - Higgye el, nem annak szántam, Atyám!

   - Jól van, Zoltán.

   - Nézzük csak! – folytattam. - Vissza a cölibátushoz. VII. Gergely pápa intézkedésének köszönhetően lett bevezetve és kötelezővé téve a katolikus papok körében a papi nőtlenség. Ön, hogy vélekedik erről a kérdésről? Mi volt az intézkedés oka?

   - VII. Gergely pápa, valóban radikális lépést tett ez ügyben, csak úgy, mint több más dologban. Nagyon szigorú szabályzatokat hozott az Egyház részére, de ezek mind fegyelmi jellegűek voltak. A hittételekbe nem avatkozott bele. Hogy miért döntött a cölibátus mellett? A XI. századig a papok nősültek. Voltak nőtlen plébánosok is, és így meg tudták figyelni azt a jelenséget, hogy a nőtlen papok miséire sokkal szívesebben mentek a hívők, így ők hatékonyabb lelkipásztori tevékenységet tudtak folytatni, mint a nős papok. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a papi nőtlenség nagyon jó hatással van az evangélium terjedésére.

   - Tehát egy statisztikának volt köszönhető?

   - Nem statisztika volt, helytelen az ön által használt kifejezés. Feltűnt az embereknek a látogatottsági különbség. Jobban szerették a nőtlen papokat.

   - Rendben, bár szerintem ez statisztika volt. Na, mindegy. Ha megengedi, elmondom az én meglátásomat. Településenként, vagy több településenként volt mindössze egy templom, így nem igazán volt lehetősége válogatni a hívőknek nős illetve nőtlen papok közt. Abba meg aztán végkép nem volt döntési joguk, hogy mennek e templomba vagy nem. Istentisztelet idején katonák járőröztek, és ha - azon az egy személyen kívül, aki engedéllyel otthon maradhatott, hogy vigyázzon a tűzre -, valakit otthon találtak, annak volt nemulass. Az, hogy miért lett törvénybe iktatva a cölibátus, még mindig tisztázatlan az ebben illetékes körökben. Találgatnak. Az egyik réteg azt állítja, hogy a vagyonmegőrzés miatt történt, mivel a papi nősülések végett túl sok birtok öröklődött ki a civil szférába. A másik elmélet szerint pedig sokat nyomott a latban VII. Gergely nagyfokú infantilizmusa, hiszen személyes szexuális nehézségei vezérelték legfőképp. Puszta gyermeteg féltékenységből használta ki korlátlan hatalmát. Úgy volt vele, ha ő képtelen a szexre, akkor a többi katolikus papnak se legyen rá lehetősége.

   - Ez igazán szép monológ volt, Zoltán – mondta pikírtséget sugalló mosollyal a pap.

   - Köszönöm. Már csak egy dolog van hátra. Az inkvizíció. Miért jött létre, mennyi áldozata volt, meddig tartott, ilyen dolgokra vagyok kíváncsi. Illetve kifejezetten arra, hogy ön miként beszél róla.

   - Nézze. Volt ilyen intézmény valóban. Különböző társadalmi megnyilvánulások történtek azokban az időkben az egyházi birtokok ellen. Emellett több olyan réteg is volt, melyek szembe mentek az Egyház tanításaival. Ezeket az elemeket hivatott az inkvizíció kiszűrni, eltávolítani. De! Az egész talán százötven évig tartott, és nagyjából hatvan-nyolcvan embert végeztek ki. Egyébként Spanyolországban folytatta működését a hivatal.

   - Csak Spanyolországban?

   - Igen, csak ott.

   - Atyám, ne haragudjon, hogy ezt kell mondanom, de vagy engem néz együgyűnek, vagy ön túlságosan tájékozatlan.

   - Nem gondolom, hogy bármelyik lehetőség helytálló. Hallgatom, Zoltán. Mire alapozza az imént tett kijelentését?

   - Ok. Kezdem.

   Kissé előre dőltem a székben, hogy ezzel is nyomatékosítsam mondandómat.

   - A szent inkvizíció – mert így nevezték – három fő vonalon futott. Az egyik a római, vagyis pápai inkvizíció volt. Az intézmény atyjának tartott IX. Gergely pápa úgy nyilatkozott az eretnekségről, hogy olyan, mint a pestis, ezért tűzzel kell irtani. Neki köszönhetően indult hivatalos működésnek ez a rémálom, és az őt követő többi pápa jóvoltából hatszázöt éven keresztül tartott. A boszorkányperek áldozatainak száma megközelítőleg ötvenmillióra tehető. Iszonyatos. Ennyi embert kínoztak halálra a legválogatottabb, legszadistább módszerekkel, amit emberi elme csak ki tud gondolni. És milyen vádak alapján? Csak egyet szeretnék elmondani a sok százból. Ezzel kapcsolatban egyébként bővebben talál leírást a „Kínzások és kivégzések története” című könyvben. Tehát az az egy: „Boszorkánynak minősül az a személy, aki az éjszaka leple alatt macskává változva leszívja a szomszéd tehenének a tejét.” Ehhez hasonló vádpontok alapján a szent inkvizíció elé cibálták a megvádolt szerencsétlent, hogy kiderítsék, valóban boszorkánnyal van e dolguk. Aztán jöttek a tesztek, mint a víz-, vagy tűzpróba. Itt meg szeretnék említeni érdekességként egy tesztformát. Azért nevezem érdekességnek, mert a boszorkányüldöző hivatal praktizálásának a vége felé hagyta jóvá az illetékes pápa. Majdnem száz évvel az ipari forradalom után. Elképesztő. Úgy nézett ki ez a boszorkányteszt, hogy kikötözték a vádlottat, lemeztelenítették, az egész testéről eltávolítottak minden létező haj- és szőrszálat. Miután teljesen csupasszá vált, apránként felkutattak rajta minden egyes anyajegyszerű elváltozást. Minden zugban. Majd ezután egy húsz-harminc centi hosszúságú, kötőtűforma eszközzel elkezdték ezeket az anyajegyeket szurkálni, és annak függvényében döntötték el, hogy boszorkány e az illető vagy sem, hogy melyik seb mennyire vérzik. Ha ezek után úgy ítélték meg a bírák, hogy a vádlott egy boszorkány, akkor jöhetett a kínzókamra, majd a máglyahalál. Hacsak nem lehelte ki a lelkét már a tortúra alatt. Gyomorforgató a tudat, hogy jóval több, mint fél évezreden keresztül ilyen vádpontokon és ítéleteken törték a fejüket a vatikáni Szentszék főméltóságai. De még kiábrándítóbb az, hogy a világ legokosabb, legtisztább lelkű, legbölcsebb embere, az egyetlen, hiszen mindig csak egy lehet hivatalban, a tévedhetetlen Szentatya, a mindenkori pápa mindezeket az előterjesztéseket a béke, szeretet és megbocsátás jegyében jóváhagyta és szentesítette. Atyám, ön pap létére bizonyára hiszi, hogy a gonoszok a pokolba kerülnek. Mit gondol, IX. Gergely és egészen a szent inkvizíció végéig hatalmon lévő utódai most hol vannak? A pokolban? Vagy talán folyamatosan reinkarnálódnak az áldozataik személyében, hogy elszenvedjék mindazt, amit okoztak? Én őszintén remélem, hogy így van.

   Hátradőltem, jelezvén, hogy várom a választ.

   - Nézze, én úgy gondolom, hogy ezek a dezinformációk csak azért keletkeztek, hogy aláássák a kereszténység tekintélyét. A boszorkányperek csak ott, és csak olyan számban történtek, ahogy azt már említettem.

   - Hatvan-nyolcvan áldozattal?

   - Így van.

   - Atyám! Csak Szegeden, csak az utolsó nagyobb perben tizennyolc ember halt meg, 1723-ban. A pontos dátumot most hadd ne kelljen megmondanom. Hatan már a kínzásokba belehaltak, tizenkettőnek még a lángokat is el kellett szenvedniük a máglyán. Korábban pedig számtalan esetben tevékenykedtek az inkvizítorok. Olyanra is volt példa, hogy valamelyik püspök sértettsége indított el egy-egy lavinát. Amúgy 1756-ban volt Magyarországon az utolsó égetés, aztán 1768-ban Mária Terézia intézkedése alapján betiltásra került az országban való boszorkányüldözés. Milyen hatvan-nyolcvan emberről beszélünk?

   - Sajnálom, de én nem tudok ehhez a szegedi dologhoz hozzászólni. Nincs róla ismeretem. Nem hinném, hogy megtörtént.

   - Mit mond, Atyám? Ezek tények! És a tények, mint tudjuk makacs dolgok. Helyszíni és személyes adatokkal ellátott dokumentumok bizonyítják. Nevek, születési adatok, stb. Még a vallatás alatt készült jegyzőkönyvek is megvannak. Ön szerint nem történt meg? Ez pontosan olyan, mintha odaállna valamelyik náci koncentrációs tábor kapujába, rámutatna és azt kiabálná, hogy ez mind csak kitaláció. Hát, biztosan agyonvernék az áldozatok rokonai, ha véletlen épp arra járnának.

   Beszélgetőpartnerem felállt a székből.

   - Zoltán, ne haragudjon, de azt hiszem, hogy ezt a témát túlbeszéltük. Mennem kell pénzt számolni.

   - Ne haragudjon Atyám, hogy feltartottam!

   Kisétáltunk a bejáratig.

   - Köszönöm, Atyám a beszélgetést! Igazán sokat tanultam az elmúlt negyed órában.

   - Kérem, örültem.

   - Minden jót… vagyis, dicsértessék!

   - Mindörökké ámen!

   Az elköszönés mellé még dukált egy kézfogás, aztán elsétáltam a kocsimhoz. Beültem, két kézzel ráfogtam a kormánykerékre, egy pillanatra nekifeszítettem magam az üléstámlának miközben bámultam ki a szélvédőn.

   - Azt mondják, hogy a jó pap holtig tanul – mondtam magamban. – De mit?!