Az istenek eledeléről oly sok rege szól, hogy azt számon tartani már nehézkes lenne. Azonban mind közül a legigazabbnak azt tartják még ma is, amely a számba nem vett istenről szól.

Réges-régen, amikor az emberek még jó, tisztességes, dolgozó emberek voltak, akkor éltek istenek és félistenek. A félisteneket inkább csak olyan szentekként tartották számon, különösebb erő nélkül, néhány jótettel. Ezzel szemben az isteneket nagy tisztelet övezte hatalmas erejük miatt. Volt köztük egy isten, akinek a hatalmát és hatalmának jelentőségét nem ismerték el sohasem. Ez a Lustaság volt. A lustaság istenét csak félistenként kezelték, pedig tiszta vérű hatalom volt ő is. Egy napon nagyon megelégelte a tiszteletlenséget és a rossz bánásmódot, és azt, hogy nem ismerték el és nem értették hatalmának mibenlétét, ezért elment a hegyekbe, hogy kiszellőztesse a fejét. Mivel a felgyülemlett szomorúsága nem múlt el egy napon, úgy döntött, hogy oda költözik egy rövid időre. Azonban a hegyek buckás utain járművel nem lehet közlekedni és amúgy is messze van a várostól és a civilizációtól - na meg a Lustaság isteneként nem is volt ínyére a sok séta - , így arra az elhatározásra jutott,hogy egy tehenet, pár tyúkot és pár láda zöldséget, továbbá pár adag tartódítható ételt is elvisz magával. Így is tett.

      Ahogy telt, múlt az idő, egyre egyhangúbbá és változatlanabbá vált az étrendje, mivel kifogyott a hozott élelmiszerekből és ez kezdett az egészsége rovására menni. Elhatározta hát, hogy erőt vesz magán és készít bár egy kis túrót. Neki is veselkedett a munkának. El is kezdte azt, csak a várakozási folyamat kellős közepén elfáradt a nagy tevékenységében és úgy gondolta lepihen egy kicsit. Ezt a pihenést a túró bánta. A Lustaság el is felejtette, hogy elindult túrót készíteni, így ott maradt állni. Lustaság élte  tovább napjait, heverészett és azon gondolkozott, miként bizonyíthatná be a többi istennek, hogy ő is egy közülük. Azonban egy napon az egyik tyúk kiszökött a ketrecből, be a konyhaajtón és nagy rumlit csinált a konyhában. A Lustaság szörnyülködött, hogy most még plusz feladata is van, de elkezdett takarítani, miután elfogta és visszatette a tyúkot. Még szerencse,hogy kiszökött a tyúk, mert így a Lustaság a kamra felé somfordált és megtalálta az elkezdett túrót. Azonban már olyan régen hagyta ott, hogy történt vele valami. Nézte, nézte egy darabig a Lustaság, hogy mi lett vele. Ehető-e még, egyáltalán túró-e ez még? Tudniillik az a túró nem is hasonlított túróra igazán. Az állaga szilárdabb volt és sárgás is volt, ráadásul pár buborékra hasonlító dolog is volt benne. Lustaság megilletődve felvette a képződményt,ebben a pillanatban a buborékok kipukkantak és lyukak keletkeztek helyükbe. A kezében tartott egy sárga, félkemény, lyukacsos valamit és nem tudta mit is gondoljon. Jobbat nem is tehetett volna, letette a konyha asztalra és takarított tovább. Gondolta, majd ha befejezi a takarítást akkor megvizsgálja a képződményt - talán, ha el nem fárad addig! Sürgött körbe-körbe, törölgetett, söprögetett, egyszer csak valami cincogásra lett figyelmes. Meg is lepődött mikor megfordult és egy egeret látott, amint majszolja azt a különös túrót. De nem mert rászólni, mert maga sem tudta, hogy ő meg eszi-e valaha, akkor pedig az egérnek csak jó lesz. Azonban ahogy nézte, nézte az egeret feltűnt neki, hogy az különös jókedvvel fogyasztja és meg-megnyaldosta mind a tíz bajszát közben. Hát erre már nagyon kíváncsivá vált a Lustaság. Ugyan miféle étel lehet az, amitől az egér megnyalja mind a tíz bajúsz-szálát? Odament a túróhoz és lekanyarintott belőle egy darabkát. Az egér megijedt és odébb ugrott, de nem szaladt el, még mindég a különös ételre meresztette csillogó szemeit. Lustaság csak nézte, forgatta a furcsa darabkát, majd megszagolta. Hát, így egész jónak tűnt, ugyanis jó illata volt. "Hát, lesz ami lesz..." gondolta, majd bekapta. Abban a pillanatban megdermedt teste, meleg és hideg futkosott a hátán felváltva, szája hatalmas mosolyra görbült, még a füle is belerezgett abba a boldogságba, amit akkor érzett amikor megkóstolta!
- Ez csodálatos! - kiabálta el magát úgy, hogy az egér erre már eliszkolt és még a hegyekben is visszhangzott a kiáltás.

Lustaság el sem tudta képzelni mi lehet ez a mennyei ízvilág, ez a megtestesült gyönyör. Omlós, de rágni is lehet, könnyű, de mégis érzi az ember, hogy evett valamit. Rögtön tudta, hogy felfedezte azt a valamit, ami az elismeréséhez fog vezetni. Rögtön fogott egy tarisznyát és egy kendőt. A kendőbe becsavarta a képződményt, amit még nem tudott hogyan elnevezni, majd beletette a tarisznyába és visszarohant a városba.

Egyenesen a főépület felé vette az irányt, nem volt mit teketóriázni, rögtön be kellett mutatni ezt a csodálatosságot. Oda is ért egy-kettő - isten lévén - és bebocsájtást kért azzal a szándékkal, hogy megváltoztatja a többi isten nézőpontját. A többi isten jót mulatott a szándékon, de úgy vélték, hogy megérdemel egy próbát. Lustaság be is ment a terembe. Köszöntötte őket, majd elmondta, hogy felfedezett valamit, ami olyan csodálatos és utánozhatatlan, hogy azt szabadalmaztatni szeretné, hogy ez a falatnyi boldogság eljusson mindenkihez. Az istenek ezen jót kuncogtak, de abbahagyták amikor látták, hogy Lustaság a korábbiaktól eltérően, most nem fordított hátat és ment el, hanem maga előtt dünnyögött valamit és látszott rajta, hogy kiszeretné fejteni a gondolatát. Lustaság ez alatt a készítési folyamaton ment végig gondolatban. "Megfejtem a tehenet, jó, aztán a tejet hagytam kihűlni, jó... aztán fogtam a tejet s a..." gondolta volna végig, azonban félbeszakították.
- ...és mondd csak, Lustaság, mi a te nagy felfedezésed neve?

Lustaság megrémült, mert még nem tudott ideális nevet kitalálni neki, ezért az idő húzása képp' maga elé kezdett motyogni:

- Igen... aztán fogtam a tejet s a ...

- Sa? Sa mi? Lustaság! Mondd a nevét! - néztek rá már szigorú arccal az istenek.

Lustaság megrémült így hirtelen nem tudott mit kitalálni, így az utolsó betűkből amik eszébe jutottak kikombinált egy nevet a felfedezésnek:

- Sajt! Az a neve, hogy Sajt! - mondta fennhangon és immár büszkén.

Az istenek meglepődtek, mert ilyen szóval még sosem találkoztak és furcsán csengett ez az ő fülükben. De nem volt szabad itt félbehagyni a meghallgatást. Ha már ilyen csodálatos ez a valami és ilyen finom, akkor kóstolót kell adnia a többi istennek. Lustaság körbement és mindenkinek levágott egy kis szeletet a Sajtból, majd hozzátette:

- Szabadalmaztatni akarom ezt a saját nevemmel és szét akarom küldeni a világban, hogy mindenkinek bearanyozza az életét ez a csodálatos ízvilág.

Az istenek ekkor egyszerre bekapták a Sajt darabkákat... abban a pillanatban nagy sóhajok és elalélt hangok nyögtek fel a teremben. Mindenki elvolt ájulva és remegett, elernyedt felváltva ettől a csodálattól. Lustaság lusta volt már várni a válaszra, így sürgetés képpen válaszra bírta az isteneket. Azok elfordultak tanácskozni, majd sanda mosollyal fordultak vissza, és közölték az alku lehetséges változatát Lustasággal:

- Ezt a remekművet, a Sajtot szabadalmaztatjuk... azonban. Az istenek nevében kell szabadalmaztatni. Ez a pompás harmónia csak az istenekhez ér fel, tehát ezt úgy szabadalmaztatjuk, mint az istenek eledelét.

Lustaságban nőtt az elégedetlenség és a harag, hogy már megint kifigurázzák és kisemmizik, amikor is az egyik isten nyugodt és szelíd hangon folytatta:

- Lustaság! Azonban ne keseredj el. Hálásak vagyunk, hogy felfedezted ezt a csodálatos étket és annak ellenére, hogy nem sajátíthatod ki az istenségektől, megteheted, hogy felmagasodsz közénk.

Lustaság egyre értetlenebbül állt a főistenek előtt.

- Lustaság! Mától elismert istenség vagy és örökké hálásak leszünk neked ezért a felfedezésért, a Sajtért! Elnézésedet kérjük azért, hogy előbb nem jöttünk rá, hogy milyen kincsek születhetnek az erődből. Köszönjük neked. Mától fogva a Sajt az istenek eledele, te pedig, Lustaság, a többi isten közé,  közénk tartozol. Velük egyenrangú vagy és megbecsült.

Lustaság a nagy boldogságban elkezdett ugrándozni és tapsolni, örömében még meg is hajolt előttük - mondjuk ezt azért egy kicsit már furcsállották. A Sajtot odaajándékozta nekik, ő maga pedig vissza sietett a hegyekben lévő otthonába, hogy még több Sajtot készítsen és megosztja ezt a világgal. Örült, hogy végre megértették az erejét. Azt, hogy bár lusta és olykor hasznavehetetlen, a véletleneknek és az akaraterőnek hála, egy kis találékonysággal kincsekre lehet bukkanni. Egy idő után már rengetek Sajtot tudott készíteni, így a városban élő emberekhez is eljutott és a világ más részeire is. Aki csak evett belőle mind átélte a pillanatnyi boldogságot és hálás volt, hogy a világ ezen csodájáért a többi mellett.

Hát így történt, hogy az emberek megkaparintották az istenek eledelét. Azóta is a lusta embert és magát a lustaság istenét is megbecsülik valamiképp – ha nem a végletekig használja ki hatalmát, - mert tudni kell, hogy aki sokáig halogat valamit, de muszáj megcsinálnia, azt előbb-utóbb úgyis elvégzi és a rögtönzött folyamat és véletlenek által csodálatos dolgok mehetnek végbe. Erről akár maga az első Sajt is mesélhetne, ha meg nem ették volna minden darabkáját az istenek...