– Drágám ébredj! – hasított bele feleségem sikolya az éjszaka csendjébe.                     ­         – Mi van mi történt, reggel van már? – ugrottam fel kábultan, nézve az órára, ami éjjel két órát mutatott. Kinéztem az ablakon, ahol még sötét volt, a hold –elégedetten „vigyorgott” odafent az égen.                                                                 – Zajt hallottam, menj, nézd meg mi volt az!­– suttogta remegő hangon.                                   – Ugyan, biztos csak álmodtad. Hagy aludni, holnap, korán kell kelnem, és a munkahelyemen is rázós napom lesz! – válaszoltam durcásan, majd visszafeküdtem. Ekkor én is meghallottam a csörömpölést, amitől az álom egyből kiugrott a szemeimből, a félelem úgy futkosott a gerincemen oda-vissza, mint sietős utas a mozgólépcsőn. Kétségtelen, van valaki a házban talán egy betörő, villant be a felismerés agyamba. Akkor tennem kell valamit, elvégre én vagyok, a férfi a családban, meg kell őket védenem. Valami fegyver is kell, amivel megvédhetem magam a marcona rablóval szemben, cikáztak a gondolatok a fejemben. Számba vettem a hálószobában felsorakozó lehetőségek szűkös arzenálját: egy elemlámpa, ez jó jön, mégsem botorkálhatok a sötétben, dugtam pizsamanadrágom gumija alá. Van egy vizes pohár az éjjeli szekrényen, amiben a fogsoromat szokott tenni. Maximum csak dobálózni tudnák vele, és ha nem találom el vele, csak összetörném, a zaj meg felverné az egész házat, és még nagyobb, pánikot keltenék. Akkor, marad a papucs, meg a kalandregény, aminek vastagsága vetekszik a Háború és béke terjedelmével, ízléses kemény táblás csomagolásban. Az utóbbi mellett döntöttem. Az egyik kezemben a lámpával a másik kezemben a regénnyel, lopakodtam lábujjhegyen a sötét lakásban, ahol újabb zajok borzolták kedélyemet. Először benéztem a másik két szobába, ahol a gyermekim aludtak. Ott csend és nyugalom honolt, ami némi megnyugvással töltött el.  Majd elhaladtam a takarítószekrény előtt, ahol eszembe jutott a fegyverváltás lehetősége. Letettem a könyvet, és egy söprűt, és szemétlapátot vettem elő. Az utóbbit pajzsként betettem a pizsamafelsőm alá. Most már mint egy páncélos vitéz, indulhattam csatába. Vártam, amíg újra hallottam valamit, majd elindultam a zaj irányába, ami a konyhából jött, és éreztem valami huzatot is. Ezek szerint a „vendégünk” az ablakon mászott be. Halkan közelítettem, majd megbújtam az ajtó mögött egy rövid időre, még összeszedtem bátorságomat. Majd beugrottam oda egyik kezemben a lámpával, másikban a söprűvel, Tarzant meghazudtoló üvöltés kiadva magamból: – Most megvagy gazember, add meg magad! – hadonásztam minden felé, de ott már nem volt senki. Elégedetten nyugtáztam, hogy elijesztettem. Én a bátor családfő megmentettem a családomat. De ekkor újabb zajra lettem figyelmes, ami a hátam mögül a konyhaszekrényből jött, aminek ajtaja résnyire ki volt nyílva. Óvatosan kinyitottam és bevilágítottam: egy ijedt szempár nézett vissza rám, majd óriási ugrásokkal faképnél hagyott. Csak egy vörös lompos farkát láttam, himbálózni, ahogy kiugrott az ablakon. Majd döbbenten néztem, hogy valahonnan mégis vér folyik a lábamra. Ekkor megláttam az éjszakai kaland áldozatát, egy paradicsomos üveget, ami befejezve pályafutását, a konyha padlóján végezte, „végleg elvérezve”. Ekkor felgyúlt a fény, és a családommal találtam magam szembe, akik álmosan tétován, álldogáltak a konyhaajtóban.                                                                  – Apa mi történt itt? – kérdezték gyermekeim, értetlenül. De nekem most is volt válaszom, mint mindig.                                                                                                                          – Már nem kell félnetek, elijesztettem. Hős apátok ezt is elintézte!