Amatőrök vagyunk

             - 7. -

Amekkora fájdalom gyötörte Esztert, azt szavakba önteni, nem lehetett. Néhány órája, hogy megpillantotta azt a férfit, akivel összeköthette volna az életét, azután nem sokra rá, el is veszíti. Az igazat megnyalva, nem is ember volt, hanem Emdár, de ez már úgy is mindegy.

Miután kisírta magát, a mostanra már kőszoborrá vált testnél, fékezhetetlen dührohama támadt. Mindent amit ért, - fát, bokrot vagy cserjét – ütött, vágott mérgében.

-          Eszter, kérlek higgadj le! – próbálta csillapítani Tibor.

-          Fogd be!!! – üvöltött rá Eszter – Miattad veszítettem el őt! Ennek te vagy az oka?

-          Ne merd Tibort hibáztatni! – harsant fel a védelmező mondat, Lászlótól – Nem ő dermesztette kővé Tituszt, hanem Kate!

Eszter, olyan lendülettel fordult László felé, mintha neki akarna menni. Ennek nem is volt sok híja, de a hölgy, az ütlegelést nem a csacsi fejű Lászlón, hanem a hozzá legközelebb lévő fa ágon vezette le.

-          Elegem van belőletek! Amerre csak mentek, bajt hoztok rám! Baj, baj hátán, de cél, még csak kilátásban sincsen!

-          Nálad van a térkép, magadat hibáztasd, ha nem tartunk már a sárkánynál! – mutatott rá a földön heverő térképre William, amelyet Eszter, a hiszti során rántott ki a zsebéből.

-          Tudod mit, akkor ezentúl a tietek ez a fránya térkép! Menjetek arra, amerre tudtok, nem érdekel egyikőtök dolga sem! Tibor eddig sem tudott kritikát írni és eztán sem fog!

A következő pillanatban, András a legalkalmasabb módszert használta fel arra, hogy tartósabb időre elhallgattassa Esztert. Összedörzsölte tenyereit, majd amikor szétnyitotta őket, a bennük lévő, aranysárga port, a hölgy arcába fújta.

Mindenki tátott szájjal figyelte, ahogy Eszter, rongybaba módjára csuklott össze.

-          Mit bámultok? – csodálkozott András – Muszáj volt elaltatnom! Az idegeimre ment már a rinyálása! Most pedig egyetek a tollamból és szálljunk fel! Gyalog már túl veszélyes ezt az utat folytatni, mert hemzseg ez a kurva erdő, az amatőr íróktól!

Tibor, László és William, legnagyobb megdöbbenésére, az ifjú emdár nem viccelt. Amikor egyenként, mindenkinek kitépett a saját szárnyából egyet, majd odanyújtotta a néma arcoknak, még el is játszotta, hogyan kell megenni.

-          Mond, biztos szükséges ez? – gyanakodott Tibor.

-          Olyan biztos, mint ahogy te leszel a következő kőszobor, ha nem fogadsz szót! Most kajak ennyire bonyolult megenni egy tollat? Nápolyi íze van!

-          Na jó, rendben, de ha nem fog ízleni, veled etetem meg, de az egészet, amit a szárnyaidon hordasz! – mérgelődött László.

Amikor bevették a szájukba a tollat, mintha algopirint kaptak volna be, olyan képet vágtak. Később azonban rájöttek, Andrásnak igaza volt. A tollnak, kellemes íze volt, hasonlított is a nápolyira. Méghozzá cseresznyés ízű nápolyira. Most meg mi az? Jó, rendben, tudom hogy olyan nem létezik, de attól még a regényemben előfordulhat nem?

-          Na, de azért haladjunk azzal az evéssel, nem családi piknikről volt szó! – sürgette őket András.

Miután lenyelték a tollat, azt tapasztalták, mintha már 4 karjuk lenne. Kiderült, ugyanúgy 2 karjuk volt, a hátukon azonban két hatalmas szárny nőtt ki. Oly könnyen tudták mozgatni őket, mint a kezüket meg a lábukat.

Ezután András intett nekik, hogy kövessék őt, majd a magasba emelkedett. Pocsék egy emdár az ilyen – gondolták ezt Tiborék – hiszen meg sem mutatja hogyan kell repülni? Amikor azonban, maguktól rugaszkodtak el a földtől, oly egyszerűen mozdulattal jutottak fel a magasba. László, felkapta a vállára Esztert, még mielőtt otthagyták volna.

Repülni, teljesen más volt, mint ahogy azt eddig elképzelték. Sütött a Nap, ezer ágra, mégis majd megfagytak odafent a levegőben. Szinte nem is észlelték hogy a hátukon van a szárnyuk, úgy mozgatták végtagjaikat, mintha úszni próbálnának. Természetesen, attól még ugyanúgy verdestek a szárnyaik.

András tett egy lefelé tartó siklást, ami egyenesen egy tengerbe vezetett. Egyikük sem értette, miért kell a vízbe repülni, de ez ellen sem idejük, sem hanguk nem volt ellenkezni, ugyanis a repülés, szörnyen kezdte lefárasztani őket. Egy igen látványos, fejes csobbanás után, a víz alatt folytatták újtukat. Amilyen mélyre csak tudtak, leúsztak a tengerben. Nem sokára, észrevették, hogy a tenger alján, nem közönséges homok, vagy törött hajó roncsok voltak, hanem egy kifelé vezető út, amelyen túl, egy másik tenger part volt.

Sikeresen kiértek a túl partra, s amennyire csak tudtak, elterültek, a finom puha homokban. A szárnyaik ezután eltűntek, amit nem is bántak, ugyanis totál levette az energiájukat a repülés.

-          Most már  értem, miért olyan izmos Superman! – lihegte William, aki hason fekve, dunnyogta ki mondatát.

-          Soha többet nem repülök! – nyafogta László, majd kitapintotta arcát s ekkor még jobban elkeseredett. –Ez nem ér! A szárnyaim eltűntek, de a csacsi pofa megmaradt! Miééééért???!!!!!

-          Hová lett, András? – kérdezte társaitól Tibor, akinek nem csak felállnia sikerült elsőként, de észrevennie is, hogy az emdárnak nyoma veszett.

Hamarosan egy csapatnyi, fehér köpenyes, álarcos alak jelent meg  hófehér tigris háton, előttük. Méghozzá nem is akárhogyan. A magasból szálltak le, szinte tökéletes landolással, akár a madarak. A tigrisek, akkorák voltak, mint a medvék, szemük pedig vörösen izzott. A hátukon, magas, vékony termetű férfiak ültek, kiknek az arcán, hófehér maszk  ékeskedett, gyémánt bevonatokkal. Egyszer csak, a legelöl álló alak, levette maszkját, melynek következtében Tibor, László és William, nyomban meghajolt.

-          Tisztelettel köszöntjük, G. P. Smith királynő! – hallatszott a tisztelgés.

A királynő azonban egyáltalán nem hatódott meg, az őt érő tisztelet adástól. Arca, oly kemény és indulatos volt, akár egy boxolónak.

-          Horváth Tibor, álljon fel! – utasította a királynő.

Miután Tibor így tett, a királynő intésére, hét álarcos férfi, egy hatalmas hálót dobott, a mit sem sejtő férfira. Miután ez meg volt, elektromos energiát vezettek bele a hálóba, amitől Tibor, mozogni nem tudott.

László azonnal társa segítségére sietett volna, de William, okosan döntve, feltartotta.

-          Tibor, megszegte a küldetése szabályát! – felelte határozottan a királynő – A Felim Tengeren keresztül, tilos az átjárás! Amiért ezt a szabályt megszegte, a küldetését felfüggesztem, magukat pedig száműzetem, amiért neki segítettek!

A két férfi, lélegzet elakadva nézett egymásra, majd hamarosan, őket is ájulásig rázta, egy fentről érkező, elektromos háló.

András egy öreg szikla tömbnél landolt. Miután lerázta magáról a vizet, felsétált a szikla tömb tetejére, melynek csúcsán, Balla Sándor ült. Elégedett mosoly jelent meg arcán, mikor megpillantotta az ifjú emdárt.

-          Elhoztad nekem Tibort? – kérdezte Sándor.

-          Baszki, nem fogod elhinni, de majdnem összejött – magyarázkodott András. – Már kajak úton voltunk, mikor láttak a királynőt közeledni! El kellett tűnnöm, különben felismernek és végem!

Sándornak továbbra is ott maradt a mosoly az arcán, majd egyszer csak a körmeire nézett.

-          Tudod András, van valami, amit még a spenótnál is jobban utálok! Szerinted mi az?

Az emdár nem mert választ adni. Helyette, kétségbeesetten nyelt egy nagyot. Amikor Sándor ezt észrevette,  azonnal gonosz nevetés tört ki belőle.

-          Ne aggódj, nem foglak bántani. – majd ekkor lehetett rajta látni, hogy testének, minden porcikája megremeg. – Én nem. Aki ezután jön, az bizony igen!

Sándornak az egész teste változni kezdett. A nyaka, legalább 10 méterre megnőtt, fogai, pedig fülsüketítő üvöltözés közepette,  élesre nőttek. Karjai és lábai a háromszorosára dagadtak, hatalmas karmaival pedig oly könnyedén hatolt bele a kemény sziklába, mint kés a vajba.

András rémülten tapasztalta, hogy a szikla tömbön, ahol percekkel ezelőtt még Sándor ült, ott most egy hatalmas, fekete sárkány.

-          Lássuk, mennyire vagy rágós! – hallatszott a rettenetes mély hang, ami az egész sziklás fennsíkot beremegtette.

Sándor teljes egészében nyelte le Andrást, akinek még csak esélye sem volt elmenekülni. A könnyed kis lakoma után, a fekete sárkány dobbantott egyet a farkával, melynek következtében, sárkányok serege bújt ki, a sziklák rései közül.

-          Jól figyeljetek rám, testvéreim! – kiáltotta Sándor – Ma megtámadjátok a királynő kastélyát és elpusztítotok mindenkit! Kivéve Horváth Tibort! Őt hozzátok el nekem!

Ekkor megfordult és a tőle, pár kilóméterre lévő, csúcsos üveghegyre szegezte vörös tekintetét.

-          Addig én, megkopasztok egy 3 talpú sárkánygyereket!