Ahogy telnek a percek, Boglárka apró rést hoz létre a gyökerek között, ahol levegő és fény szűrődik be, de kimenni továbbra sem mer. Sok mindent nem tud, de az biztos, hogy nem akar a furcsa tárgy közelébe menni! Nem így az emberiség egy másik csoportja. Rotorok levegőszaggató, csattogó hangja mellett annyi helikopter érkezik a külvárosi tanya fölé, hogy egy pillanatra még az eget is eltakarják. Boglárka először ki szeretne mászni, figyelmeztetni őket a hatalmas valamire, ami a hosszú torony körül, átlátszóan bújik, de nem teszi. Nem csak a félelme miatt, azon talán túltenné magát, hisz emberek tucatjainak az életéről van szó. Sokkal inkább azért, mert úgy érzi, a nagy űrtárgy sokkal trükkösebb, mint akármi, amivel eddig találkozott. A helikopterek így is túlságosan közel kerültek hozzá, talán már a burkon belül lehetnek, bármelyik pillanatban csapdába eshetnek, de ha kimászik, hogy jelezzen, ő is fogollyá válik. Egyébként sem hallanák ott fenn a hangos helikoptereikben, lejönni pedig csak a tárgyon keresztül tudnának. Ezzel sikerül megnyugtatnia magát, és inkább a túlságosan tömött, állatoktól  büdös lyukban várja ki a folytatást.

A türelem azonban sosem volt Boglárka erőssége. Nem elégszik meg annyival, hogy a tyúkokat simogassa, akik megállás nélkül mászkálnak. Intézkedni szeretne. Megérinti hát a köréjük húzódott fát, és megkéri, hogy vizsgálja meg a tárgyat. Akármi is az, már percek óta nem mozdul, pedig a távolból lánctalpas járművek közeledése hallatszik, a helikopterek lámpák, kamerák és fegyverek tucatjait irányítják rá. Talán nem is ellenséges? Az érkezése egyáltalán nem tűnt kedvesnek és végképp nem kíváncsinak. Agresszívan nekirepült a légkörnek, majd az utolsó pillanatban fékezve állt meg fölöttük. A tárgy alja mostanra elérte a felszínt, de nem úgy tűnik, hogy szeretne belefúródni, sőt még nem is nehezedik rá. Talán ennyi az egész, mindössze idetették a fejlett idegenek, mint egy emlékművet.

A fa gyökerei komótosan, de a szokásos tempójukhoz képest gyorsan növekednek a tárgy felé. Boglárka mágikus erejét felhasználva képesek megtenni ezt a jó tízméternyi távot, és a földből előbukkanva megérinteni a tárgyat. Kellemes bizsergés és gondolatfoszlányok szűrődnek át a fán keresztül a lány tudatalattijába. "Druida", "mérnök" és "barát". Ez a három szó marad meg a lány fejében.

– Ez érdekes – gondolja Boglárka, majd visszavonulásra készteti a fát. Valahogy rossz sejtése van az egésszel kapcsolatban. Eközben a fejük fölött egy nagy fekete terepjáró fut be legalább ötven katonai járművel együtt. Elözönlik a farm szépen rendezett kertjét, hogy ágyúkat, géppuskákat állítsanak fel a disznóól mellett. Háborúra készülnek.

A magas oszlop azonban semmit nem tesz. Se ellenséges, se baráti reakciót nem látni tőle. Mindössze van. A körülötte lévő széles valamiről viszont még ez sem mondható el. Mintha egyszerűen eltűnt volna. A helikopterek könnyedén keresztülrepülnek rajta, van, amelyik még landol is alatta. Talán csak a légellenállás növeléséhez használták az idegenek, és tényleg nincsen már ott semmi, de ezt ránézésre nem lehet megmondani.

– Grabovszki Ferenc vagyok, az Egyesült Nemzetek Szövetségének megbízott képviselője, ezért az egész emberiség nevében szólok – kezdi egy zöld–fekete csíkos öltönyt viselő férfi. Körülötte tizenöt napszemüveges, verőlegény testfelépítésű alak áll félkörben, hogy bármikor főnökük elé tudjanak ugrani, ha az oszlop esetleg támadna. A katonák mindenfelé ott vannak a mezőn, még a szántáson is állnak. Egy–egy állást hoztak létre a gabonaföldön lévő kör alakú lyukakban, ahol nem is olyan régen még négy hatalmas fénynyaláb volt, ami az idegen járművet tartotta a levegőben. Most azonban semmi, még a szél sem mozdul.

– Még hogy az egész – horkant a gazda, de nem mer megmozdulni. Boglárka azonban a felszínen lévő gyökerekhez tapasztott arccal figyeli az eseményeket. Az emberek közül egy sem vette észre a fa alatt megbújó csoportot, pedig az egyik homokzsákokból álló lövészállást alig egyméternyire állították fel tőlük. Most aztán már ha szeretne, sem tudna kimászni a lány, hisz lelőhetik!

– Amennyiben barátságos céllal érkezett a bolygónkra, köszöntjük. De amíg nem azonosítja magát, addig ellenségnek tekintjük. Tehát mutassa magát, mielőtt a bolygónk megteszi saját tengelye körüli forgásának egy huszonnegyedét! – parancsolja galaktikusnak szánt magyarázatokkal a csíkos ruhás férfi. Boglárka elmosolyodik ezen a pojácán, de azért valahol tiszteli is. Kiállni az első idegen elé, akivel az emberiség találkozott, és ilyen karakán módon bemutatkozni, ehhez kell némi bátorság.

A férfi lábai meginognak, mikor az egyik ló felnyerít valahol a karámban, ahová a rádiós sátrat húzzák fel a katonák. Az idegen viszont nem mozdul, továbbra sem tesz semmit. Talán vár valamire. Boglárka a fejét fogva küzd a feltörő gondolatokkal, hirtelen úgy érzi, tudatalattija azt sugallja neki, elő kell jönnie a rejtekhelyéről. Késztetést, sőt, kedvet érez, hogy megérintse azt a nagy valamit. De miért akarna tőle ilyet a mágia? Az idegen tárgy nem bánt senkit, egy mikronnal a talaj szintje fölött lebeg, nem támaszkodik sehol. Sem a hozzáérő gyökérrel, sem az előtte álló férfivel nem foglalkozik, mintha csak egy emlékmű lenne, semmi más. A késztetés azonban, aminek egyetlen druida sem képes ellenállni, megmarad. A mágia használatának első szabálya, hogy bízz az ösztöneidben, hisz azokon keresztül kommunikál veled a világ.

A terebélyes tölgyfa komótosan húzódik félre a lyuk fölül, utat engedve a fogságba esett csoportnak.

– Ne lőjenek! Egy druida vagyok, csak elrejtőztünk, amikor megláttuk ezt a valamit! – kiabálja Boglárka. Még alig dugta elő fejét, máris több tucatnyi fegyver szegeződik éppen rá. A csíkos öltönyös férfi odasiet hozzájuk, majd int a testőreinek, hogy segítsék ki a családot.

– Mióta vannak odalenn? – kérdi a szószóló alak Boglárkát.

– Jó néhány perce. Elnézést, hogy nem mutatkoztunk, féltünk ettől – int fejével a tárgy felé. A legkisebb kétség sem merül fel senkiben, hogy esetleg hazudna. Ettől minden épeszű ember félne.

– Rendben, most már nincs semmi baj, kislány. Menjetek hátra a felcserekhez, majd ők vigyáznak rátok.

– Elnézést, de... a mágia arra kér, hogy vizsgáljam meg azt a valamit...

– Az kellene még! Miért tennél ilyet?

– Ez egy élőlény, érzem. Ne aggódjon, csak egy gyors vizsgálatot fogok végezni. Abból legalább megtudhatja, hogy... ellenséges–e.

– Majd idehívunk egy fődruidát, és ő alaposabban megvizsgálja.

– Alfa fokozatú druida vagyok – jelenti ki a lány, és kihúzza magát. Tudatalattija egyre jobban könyörög, hogy érintse meg a tárgyat, ezért kezd ideges lenni.

– Rendben, saját felelősségre megérintheti. Mindenki fedezékbe! – adja ki a parancsot a férfi. Bár ő maga semmi pénzért nem menne ennél közelebb a tárgyhoz, vagyis élőlényhez, ha a lány meg akar halni, hát tessék. Legalább megtudják, mit tud az idegen, mikor felfedi a fegyvereit.

*******************************************************

Boglárka remegő tagokkal közeledik az idegen élőlény felé. Minden lépés előtt nagyokat nyelve próbálja leküzdeni az idegességet, amitől torkában dobog szíve, és biztatja magát: "Te vállaltad, ha már ilyen marha voltál, hát csináld is végig!" Bármennyire is egyedül érzi magát ebben a pillanatban, tudatalattija most sem hagyja magára, mágikus ereje egyre csak forr a testében, ahogy felkészül a nagy tettre. Lassan felemeli a kezét, már méterekkel a tárgy előtt. Ujjait ökölbe szorítja, míg minden vér ki nem folyik belőlük. Amikor már érzi, hogy zsibbadnak, kinyitja, majd előre nyújtózva a tárgy felé nyúl velük. Elérkezett az idő, amikor már nem hátrálhat meg.

Nem tudja, mire számítson. Elméjében egy hideg fémtárgy érintése jelenik meg, ám abból semmilyen információra nem számíthat. Felmereng előtte egy kutya bozontosan szőrös teste, a melegség, ám elhessegeti az ötletet. Biztosan nem olyan lesz. Összerezzen, ahogy a bőre hozzáér az űrből érkezett, idegen valamihez. Felfogni sincs ideje, hogy mit lát, gondolatok milliárdjai futnak keresztül az az elméjén. Elkerekedett szemekkel, sajgó fejjel tántorodik hátra a lénytől, ami azonnal reagál az érintésére. Az egész szerkezeten – az oszlop aljától indulva, felfelé haladva – mindenfelé hosszú, majd’ tízcentis szőrszálak nőnek, miközben a monumentális torony őrületes sebességgel megy össze, amíg alig kétméteres nem lesz. A lány rémülten hőköl hátra, még mindig az emlékeivel küzd. 

Az emberek fegyverei kattannak, ahogy csőre töltik őket, a vezetőjük összegörnyedve, leguggolva rejtőzik a testőrei közé, ők pedig – szemükben félelemmel – körbeveszik a csíkos öltönyös alakot. Az idegen azonban nem támad, mindössze egy kapuvá változik. Miért teszi? Hová vezet? Ki tudja, hisz épület nincs mögötte. Ránézésre olyan, mint egy fém ajtó. A keretei azonban szőrösek, és felül mintha két kutyafüle nőtt volna. Semmire nincs magyarázat, csak egy helyen: Boglárka elméjében. A lány bambán maga elé meredve nézi a csodás alakzatot, ami a legkisebb elképzelésére is reagált. Amikor arra gondolt, hogy fém lesz, hideg volt, majd hirtelen egy állat tulajdonságait öltötte magára, mikor a kutyák megfordultak az elméjében. Most pedig, rengeteg információt hagyva a lány fájdalomtól bizsergő fejében, egy átmeneti állapotban várakozik.

"Mérnök", "druida", "élet".

Boglárka tudatalattija minden erejével az érzett tényeket rendezi, lassacskán összerakva a képet a lány előtt. Ez a valami egy lény, méghozzá az űrből. Ezt eddig is sejtette, de most már azzal is tisztában van, hogy "ez" él. Méghozzá elég  régóta. Ő azonban nem egy faj tagja, hanem teljesen egyedi. Ő a "Lény", mert semmilyen név nem maradt tiszta a kapott információk között.

– Tűlevél... Boglárka – motyogja a lány, miközben visszafordul, és gépiesen, mintha csak megszokásból cselekedne, visszamegy a csíkos ruhás úrhoz. – Értem jött. Nem fog bántani senkit, sőt, segíteni szeretne. Tudást hoz, nem is... – megsimogatja fájó homlokát, mint aki épp a fejét töri. – Egy másik űrlény is fog érkezni. Azt hiszem..., hogy ő lesz a tudás. Segíteni fog, hogy ne fogyjanak el a bolygó tartalékai. Ez a Lény, mármint ez – mutat a kapu felé – egy átjáró két világ között. – A lány előkapja mobiltelefonját, és még mielőtt a döbbent tömegből valaki szólni tudna, tárcsázni kezd.

– Szia, drágám. Mi újság? – szól a túloldalon a női hang.

– Szia, öhm... Valami nagyon fontosat kell elmondanom. Kérlek, amint tudsz, szólj a fődruidáknak, hogy jöjjenek ide. Téged akartalak hívni, nem a céget, hogy halljam a hangod – hadarja a lány. A feje még zavaros, de már eldöntötte, mit fog tenni.

– Te meg miről beszélsz?

– Hatalmas dolog történik itt, és az emberek eltitkolták előlünk. Most is engem figyelnek, de nem mernek megállítani, mert beszéltem vele. Mármint a Lénnyel, és most már mindent tudok, amit kell, csak zavaros még kicsit. Bonyolultabb a feje, mint egy növénynek, de pontos célja van.

– Kivel beszéltél? Mi folyik ott? – A hang a túloldalon aggodalmassá válik.

– Idegenek jöttek egy másik világból. Alkut ajánlanak.

– Istenem, és jól vagy?

– Most nem én számítok. Jönni fog egy lény, egy idegen. Védjétek meg minden áron. Érted? Kezeljétek úgy, mint ahogy engem, mármint... Nem eshet baja. Azt hiszem, hogy ő lesz az ottani én, csak vigyáznotok kell rá, és minden rendben lesz.

– Miket beszélsz már? Nyugodj meg, és magyarázd el végre, hogy miről van szó. Milyen idegen? Hogy–hogy ő lesz te? Semmit nem értek! – torkolja le a nő. Hangja kétségbeesettebb lesz, ahogy lánya egyre többet mesél neki.

– Anya, szeretlek, de most nem mondhatok ennél többet. Mond meg apának is, hogy mindennél jobban szeretlek titeket. Nem lesz semmi baj, ígérem.

– Bogi, megijesztesz. Ne mondj ilyeneket, mert...

– Most nem beszélhetünk. El kell mennem velük, most azonnal, mert ki tudja, meddig él az ajánlat. Nem szalaszthatjuk el. Engem választott, biztosan nem lesz baj. Köszönök mindent, és... szeretlek. – Boglárka hangja elhal, mert nem szeretné, ha az anyja sírni hallaná őt. Boldog, vad lányként kell, hogy emlékezzenek rá.

– Maradj, ahol vagy! Odamegyek, rendben? Megbeszéljük, és... – kérleli a nő, de lánya a szavába vág.

– Kérlek, bízz bennem. Ígérem, hogy jól leszek, de cserébe a lénynek is élnie kell. Rendben?

– Ne bolondozz már, a frászt hozod rám!

– Anya, csak mond, hogy rendben. Vigyázz rá, mintha én lennék, akármilyen furcsaság is lesz. És nézz a fejébe, mert bele fogsz látni, tudom. – Könnyei megállíthatatlanul megerednek, ezért nem szól többet. Csak elfordul a készüléktől, és kinyomja a hívást. Ennyi elég búcsúzóul.

****************************************************

Tűlevél Boglárka egyenes háttal, felemelt fejjel áll meg csíkos ruhás férfi előtt. Emberek százainak a tekintete tapad rá, ezért tudja, hogy mindent a legjobban kell csinálnia.

– Ezt nem teheti! – közli a férfi.

– Talán maga szeretne menni? – veti oda a lány. Valahonnan sikerül erőt merítenie, hogy leküzdje a félelmet. Talán éppen a férfi felé érzett haragja az, ami erőt ad neki. – Engem választott, tudom. Ismeri a druida törvényt, aszerint minden élőlény életéről elsősorban mi döntünk. Márpedig ez egy élőlény.

– Hívjunk ide egy fődruidát...

– Nem él örökké az ajánlat! – kiáltja Boglárka. – Nem tudom, meddig képes itt maradni, vagy meddig fog. Ez a lény egy másik dimenzióba nyit utat, érti? Oda, ahova talán sosem nyílik  még egyszer járat. A másik oldalon egy rendkívül okos lény vár, hogy átjöhessen magukhoz. Meg fogja akadályozni a bolygó kihalását. – A lány magabiztos tekintettel mered a férfire. – Ne merészeljen kísérletezni rajta, megértette? Ha maga megteszi, ők is megtehetik odaát! Ez a lény segíteni akar, annak fogja szentelni az életét, hogy újabb és újabb technológiákat adjon. Értve vagyok? – A férfi arcáról egy pillanat alatt elillan a düh, ahogy a kirohanást hallgatja. A környéken minden fa, bokor és fűszál mozogni kezd, mintha örvénylő szélben lennének, ahogy a lány tudatalattija reagál dühére. A vita végén azonban nem ez, hanem Boglárka magabiztos fellépése hozza el a győzelmet.

– Ha nem lenne ilyen hirtelen...

– Kihal a bolygó, ha nem teszem! A lény azt mondta, hogy ötven év múlva nem lesz itt élet, ezt kell megakadályozniuk. A druidák segíteni fognak. Ez mindenki érdekét szolgálja – magyarázza a lány.  Megfordul, és újra felvéve tökéletes, peckes állását, elindul a kapu felé. A legjobb benyomást kell keltenie, amikor megérkezik a túloldalra. Megérinti a talajt, mire egy szép piros virág hajt ki belőle, amit leszakít, és a hajába tűz. A mágiájával fogja életben tartani, ez a szál virág lesz az egyetlen tárgy, ami emlékezteti majd az otthonára.

Nincs, aki megállítaná a lányt. A katonák kidugják fejüket fedezékeik mögül, és rémülten pislogva vesznek búcsút az őrült leánytól. Boglárka a torkában dobogó szívvel érinti meg a vaskos fémajtót, ami néhány perce még egy monumentális torony volt. A kilincs magától elfordul, és kitárul a sötét semmibe vezető kapu. Nincsen vákuum, sem erős késztetés, ami kényszerítené, minden lépést magától kell megtennie. Bár az utolsó pillanatban még habozik, végül elrugaszkodik a földi talajról, és teljesen eltűnik az emberek szeme elől.

A szél felerősödik, és egy idős férfi jelenik meg a mező közepén. Az égből pottyant le, miután a szelek szárnyán megtette a száz kilométeres utat az aratásról. Láthatóan sietett,  a mágiáját felhasználva röppent ide, de már elkésett. Lányából már semmit nem láthat, csak a népes fogadóbizottságot, akik elképedt arccal bámulnak a konyhakert közepén álló szőrös ajtóra.

A fegyverek rémülettől mozgó karokban emelkednek a magasba. Senki sem tüzel, de felkészülnek a legrosszabbra. Egy torz, furcsa teremtmény siklik keresztül a sötét semmibe vezető kapun, ahogy a lány előre megjósolta. Teste semmire nem hasonlít, körben különféle villogó pontok borítják, és mintha milliónyi szeme lenne. Oldalán egy rádióra emlékeztető szerkezet lóg, ami azonnal megszólal: "Világok bírája", "mérnök", "druida", "élet".

********************************************

Néhány év az emberiség hosszú történelméhez képest elhanyagolható, mégis akad olyan, amikor még ebből a távlatból nézve is képes minden megváltozni. 2015 egy ilyen év. Az emberiség találkozik élete első idegen lényével, majd néhány percen belül még eggyel. Az első egy isteni hatalommal bíró teremtmény. Célját, korát senki nem ismeri, mindössze legendák keringnek róla a galaxisban. Azt mondják a nagyobb történelemmel bíró fajok, hogy a lény a jövőbe lát, és arra szenteli élete igen hosszú szakaszát, hogy javítani próbáljon az előttünk álló szörnyűségeken. Hatalma akkora, amivel képes két párhuzamosan létező világot összekapcsolni néhány percre. Ez idő alatt lehetősséget ad az ott élő két népnek, hogy egy–egy briliáns elméjű, nagy hatalmú, vagy éppen rendkívül ügyes tagját feláldozva, a túléléséhez szükséges tudással bíró segítőt kapjon. Erre a csodára minden bolygónak létezése során egyszer van esélye, ezért nem szabad lebecsülni.

A Föld bolygó történelmében ez a csoda ma érkezett el. A „Világok Bírájának” elnevezett idegen testéből készült átjárón keresztül Tűlevél Boglárka, a vadóc druida feláldozva magát átlépett a párhuzamosan létező Földre, ahonnan egy furcsa teremtményt kaptunk helyette. Szemünkben ő kell legyen a civilizációnk megmentője, holott a másik oldalon alig különbözik a többi élőlénytől. Mi eltorzult, földinek alig hihető idegennek látjuk, aki olyan elképesztő mérnöki tudással rendelkezik, amire mi csak évezredek múlva lennénk képesek.

A lény oldalán lógó, láthatóan gyorsan összetákolt szerkezettel képes hangokat kiadva kommunikálni, vagy a druidák érintésének hála akár gondolatátvitellel. Az ő tudásának hála az elkövetkező néhány évszázad maga a fejlődés. „Galaktikus Bumm” néven híresül el a jelenség, ami során az emberiség technológiája merőben megváltozik. Vízzel hajtott járművek veszik át a füstöt okádó, benzines gépek helyét, és alig néhány év alatt elkészül az első föld körüli, teljesen önfenntartó űrbázis. Hamarosan követik a bolygóközi, majd csillagközi utazásra alkalmas hajtóművek, innentől pedig semmi nem szabhat gátat a létezésünknek.

A természettudatos, jövő központú szemléletnek hála a Földön maradt emberek között kötelezővé válik a minimális druida képzés, az űrben egymás után létesülő kolóniákon pedig minden eddig ismertnél nagyobb populáció érhető el. A tökéletes boldogság válik az emberiség céljává, amit kizárólag a természettel összhangban lehet elérni. Ahová az ember telepeket akar létrehozni, azt a druidák erejét felerősítő készülékekkel terraformálják, majd növényekkel telepítik be, hogy fenntartsák az élhető körülményeket.

Gyönyörű, zöldtechnológiás jövő vár ránk, amire egyetlen fekete folt vetül. Az emberi országok minden vezetője egyetért abban, hogy a napot, amikor a Világok Bírája csodát tett, Tűlevél Boglárka bolygóközi gyásznapjának fogják tartani. Iskolákat, druida hivatalokat, egy erdőt, egy hegyet és az először terraformált bolygó, a Mars fővárosát is róla nevezik el. Bár mindez kárpótlást nem jelent számukra, a családot örök tisztelet és megbecsülés övezi a lány tettéért.

Hogy Boglárkával mi történik a jövőben, azt mindössze sejteni lehet. A földönkívüli mérnök segítőkész hozzáállásából ítélve valószínűleg boldog és hosszú életet él a technológia fellegvárában, egy párhuzamosan létező, nagyon hasonló Földön. De mindez csak feltételezés...

***** Vége *****