Az aszfaltos út felnyög, ahogy az ötszáz köbcentis Kawasaki motor gyorsulni kezd, hogy még átérjen a sárgára váltó lámpán. A siker megvan, bár a kormányt szorító fiatal nőnek ez már természetes. Nem kihívásként tekint a feladatra, sokkal inkább munkaköri kötelességként. Imádja a sebességet, a száguldást, nem csoda hát, hogy ő az egyik leggyorsabb a cégnél. Ahogy a motor sebességmérője száz fölé ér, a járgány megnyugszik kissé, mintha itt érezné igazán elemében magát. Persze városon kívül többre is képes, de ilyen forgalomban még ehhez a tempóhoz is gyakorlott szlalomozás kell, hogy ne csattanjon senkivel.

A város már csak ilyen, mindenki halad, ahogy tud. Néhány sarokkal később azonban egy komolyabb autósor akasztja meg a törtetést. Lámpánál állnak, nem tehetnek róla. Néhányan a rendesebbek közül még félre is húzódnak az őrült látványú kétkerekű elől, pedig csak egy cserép virág van az elején és kettő a hátulján. Ez a legkevesebb, hisz enélkül nem is lenne szép, nem igaz? A növények levelei rosszul tűrik a sebesség okozta menetszelet, de most megkönnyebbülten terülnek szét a kellemesen bizsergető napsütésben. A lány közelsége egyébként is jótékony hatással van rájuk, így amikor tudnak beszélni, akkor sem panaszkodnak.

A zöldre mázolt, virágokkal díszített fenevad sofőrje ekkor a zsebébe nyúl, és előhúzza telefonját. Az a másfél perc, míg a lámpa zöldre vált, bőven elég neki, hogy tárcsázza a főnöke telefonszámát, majd visszahúzza a bőrkesztyűt. Hozzászokott már, hogy két szenvedélye keresztezze egymást: a telefon és a motorkerékpár.

– Tűlevél Boglárka jelentkezik – kurjantja vidoran. Jó kedve van, talán a motorozás, vagy a melengető napsütés miatt. Olyan ő is, mint a növények. Hol kellemesen sütkérezik a napon, hol minden erejével kapaszkodik a menetszélben.

– Áh, kedvesem, örülök, hogy végeztél. Csak úgy jönnek az ügyek ma. Mi újság? – érdeklődik a vonal túloldalán egy koros női hang. A cég titkárnője ő, aki mindent kézben tart. Az utóbbi időben kissé csípős a hangulat kettejük között, de ennek most nyoma sincs.

– Megoldottam az építkezést a Bem sarkán. Lincshangulat volt, de pár percre hangot adtam a fának, így meg tudták beszélni a dolgot. Végül megegyeztek, hogy a fa húsz csemetéjét elültetik az erdőben, belőle pedig pad lesz a pláza körül. – A lány hadarását még az újrainduló verseny sem szakítja félbe. Egyik kézzel a gázt húzza, a másikkal kuplungozik és vált, miközben beszámol a nap eseményeiről.

– Ennyire rossz volt a helyzet? – A titkárnő hangja ismét ingerültté változik, mint az utóbbi hetekben minden alkalommal. – Beszélek Hunyadival, hogy fogja vissza a környezetvédőit. Beleütik az orrukat a dolgainkba, bezzeg mágiát tanulni lusták, pedig ha ennyire lelkesek, druidákká is válhatnának. – Itt elharapja mondandója további részét, és haragját egy közelebbi személyre irányítja. – Mindenesetre most egy kicsit túlzásba estél. Tudod, hogy ilyen esetekben nem szabad beszélni hagyni a fákat. Nagyot kockáztattál. Mi van, ha csak úgy simán hagyja magát kivágni? – faggatja a lányt egyre inkább feltüzelve magát. Boglárka már sokszor gondolkodott rajta, hogy vajon csak a balhé kedvéért köt bele a munkájába minden adandó alkalommal, vagy tényleg baja van vele. A múlt héten azonban hallotta hasonlóképpen kiabálni egy másik druidával, ezért nem aggódik.

– Ó, milliószor csináltam már – mondja a lány, majd hirtelen elhallgat, amikor rájön, hogy beárulta magát. Legszívesebben fejbe verné magát büntetésből. Most nincs kedve kiabálni, éppen a város határa felé száguld, ez lehetne a nap fénypontja, amit a vita csak elrontana, erre ő maga okozza a nagy részét.

– Tudod, milyen naivak a fák! Ha valaki nem szeppen meg a beszélő fától és alkudozni kezd, akkor végünk. Azok a bolondok túlságosan pártolják az embereket – folytatja rendíthetetlenül a titkárnő.

– Alkudoztunk, mégsem volt gond. Szerintem, ha beszállunk a beszélgetésbe, még így is elég jó alkut lehet kötni. Mint ahogy most is sikerült – szögezi le Boglárka. – Ha nem megyek, akkor pláza se lenne, pedig az egy elsődleges projekt. Kérdezd meg ap... Tűlevél fődruidát, ő támogatja annyira, mert akkor gólya– meg galambfészek lehet a tetején. Így pedig még néhány fát is ültetnek.

– De akkor is, mondhattad volna...

– Ha nem tetszik, amit összehoztam, ne engem küldj ki ilyen helyszínekre. Most megyek a Balogh tanyára. Akarod te csinálni? – kérdez vissza a lány most már ingerülten. Hangulata azonnal meglátszik vezetési stílusán is, hisz meghúzza a gázkart, mire a kétszázas jelzést is elhagyja a kis mutató. Az autók csak egy elmosódott csíkot látnak belőle, amikor előzés közben elhúz mellettük. Kész szerencse, hogy már az autópálya bevezető szakaszán van, itt könnyen tud haladni akár a sávok között, akár mellettük, az út szélén is.

– Ne szájalj, te lány! Eredj a farmra, pofozd helyre azt a szegény kecskét, aztán vár rád egy ráérősebb meló Hatvanban. Most éppen egy druida sincs a környéken, lefoglalja őket...– Tudom, tudom, aratás van az Alföldön. Nem mintha én nem tudnám azt megcsinálni. Csak vigasztalni kell a búzaszálakat.

– Hívj fel, ha végeztél. – A titkárnő lecsapja a telefont, ezzel befejezve a vitát. Most aztán dühönghetnek mindketten magukban.

– Azt hiszed, így te nyertél? Hát nem, mert én voltam a nyugodtabb – motyogja a lány. A motor fájdalmasan hörög egy félrecsúszott váltás miatt, de erről az a kamion tehet, aki pont úgy szlalomozik, mint egy motor. – Hát, mit képzel ez magáról? Húzzál már innen!

**********************************************

Ahogy a hangosan dübörgő motor begurul a békés tanyaépület ajtaja elé, öt vérszomjasan ugató kutya követi néhány lépésnyire lemaradva. Tekintetük, morgásuk veszélyt sejtet, egy átlagos vendég már régen elmenekült volna, de hisz ez is a céljuk, védik a tanyát a betolakodóktól. A lány azonban nem átlagos, ő egy druida, akinek elegendő a szemükbe nézni, hogy azonnal megnyugodjanak. A tekintete békességet és nyugalmat sugároz, még a motorozás utáni adrenalinos, felhevült állapotban is.

– Sziasztok, a gazditokat keresem – szól halkan, miután leparkolta kétkerekűjét. A kutyák mostanra farokcsóválva gyűlnek köré, egymást túlharsogva nyüszítenek egy simításáért. A lány a hirtelen hangulatváltozáson csak elmosolyodik, mint aki pont erre számított. Elég régóta űzi már ezt a szakmát, hogy tudja, mire képes az ereje. Leguggol, megcirógatja az egyik kutya fejét, majd felegyenesedik. – A bálák mögött, mi? Akkor gyerünk.

Az ifjú druida a ház veszedelmes őrzőinek díszkíséretét élvezve érkezik meg a gazdasszonyhoz, aki éppen egy tyúkot kopaszt.

– Nem megmondtam, hogy kotródjatok innen? Majd kaptok, ha végez... Ó, kedveském, nem bántották? – kérdi az asszony. Gyorsan beletörli a kötényébe vizes kezeit, és már siet is a vendég elé.

– Jó napot, Tűlevél Boglárka vagyok, a Druida 2000 Kft–től. Tessék csak folytatni, a kutyák elvezetnek a kecskéhez, csak szerettem volna tudatni, hogy itt vagyok. – Az asszony persze nem hagyja ennyiben, már kíséri is az udvar hátuljához. Közben elmesél mindent, amit tud az esetről: ma reggel éppen egy tyúkot kergetett az udvarban, amikor meglátta szegény Győzikét. Az oldalán feküdt, nem kelt fel, akárhogy hívogatta, pedig még egy fej salátát is hozott a szomszéd Julcsától. Az állat a fejét kapkodja, de azóta sem mozdult onnan, ők pedig nem merték megmozdítani. Nagy kár lenne érte, ez a gazda kedvenc kecskéje.

– Ennyit vártunk, és egy kisasszonyt küldtek ide? – szakítja félbe az előadást a ház ura. A kecske mellett ül a szalmával és tyúkürülékkel borított földön, épp az állatot próbálja itatni.

– Tiszteletem! Elnézést kérek a késésért, az aratások miatt megszorított létszámmal dolgozunk a héten – hadarja a lány. Mélyen meghajol, majd engedélyre vár, hogy hozzáfoghasson a feladatához.

– Jaj, hagyjad már... örülj, hogy kijött. Tessék csak, róla van szó. – A lány nyugodt mozdulatain látszik a tapasztalat, ezért még a férfi is hátrál egy lépést. Utat enged a druidának, mint már annyiszor tette, mikor valamelyik állata megbetegedett. Boglárka megérinti az állat homlokát, megsimítja, eközben mágikus erejével letapogatja a gondolatait. Nem konkrét szavakat lát, képeket is csak akkor, ha koncentrál, általában inkább a tudatalattijára hagyatkozik. Hagyja, hogy a mágia maga mutassa meg, mi a gond, így erőfeszítés nélkül eredményhez juthat. Egyetlen pillanat sem kell, máris teljes meggyőződéssel tudja, az állat lába eltörött. Hogy honnan, vagy miért, azt ő sem képes megmagyarázni. Egyszerűen érzi.

– Szegénykém, nagyon fáj? – kérdi suttogva, miközben az állat másik oldalára siet. Megérinti a lábat, majd hirtelen már biztos benne, hogy nem csak ennyi a gond. Ez nem elég, hogy ledöntsön egy ilyen erős kötésű kecskét. – Ettől tartottam. Meg kell néznem, hogy történt az eset. – Egyik kezével Győzike lábát érinti meg, másikkal a homlokát, és behunyt szemmel koncentrál az állat gondolataira. Komoly koncentrációra van szüksége, míg felvillanó rövidfilmekként megjelenik előtte a kecske aznapi programja. – Megevett egy piros virágot, majd mászkálni támadt kedve. Felugrott a félrefordult kocsikerékre, majd a bakon ücsörgött egy kicsit. – A lány egy pillanatra elhallgat, ahogy az emlékeket elemzi. – Ezután hátramászott, és a falnak támasztott ásóról elrugaszkodva feljutott a tetőre.

– Ez volt hát a kopogás! – kiált fel a gazdasszony szájára szorított kezekkel. – Hát, hogy jut eszedbe ilyen, te vén marha – korholja az állatot.

– A kémény mellől leskelődött, amikor megcsúszott, és... – elakad a lélegzete. – Kész csoda, hogy csak ennyi baja esett. Lezuhant a földre a Gizike mellé – utal a másik kecskére.

– Pedig még a puffanást sem hallottuk. Habár a ház mellett nyavalygott, amikor rátaláltunk.

– Ezt az emléket mutatta, ennek lehet köze a dologhoz. – A lány elgondolkodva simít végig Győzike fején. – Valahogy rossz érzésem van – motyogja, majd leül mellé a szénába, és egymás után végigsimítja mind a négy lábát. A kecske egyébként sem az idegességéről híres, hisz jó nevelést kapott, de most teljesen mozdulatlanul tűri az érintést. Talán érzi a druida ujjain keresztül beleszivárgó mágiát, amivel a sérüléseit tapogatja le, vagy csak egyszerűen kedveli őt. Boglárka és az állatok közti kapcsolat mindig is rejtélyes volt. Talán, ha a szülei nem a természetmágiának szentelték volna az életüket, akkor is ezt a hivatást választja. – Igen, azt hiszem, hogy a bordái is megsérültek. Ehhez orvost kell hívnunk, ilyen sérülések gyógyítására a mágia nem alkalmas. Nem tudom a helyére igazítani a csontot, csak összenöveszteni, de ha rosszul csinálom, sosem fog újra járni – szól nagyot sóhajtva.

– Hát, ezért aztán várhattunk magára! – A gazdasszony olyan csúnya pillantást küld férje felé, hogy az elhallgat, és inkább a kerítést kezdi babrálni. Tudja, hogy kedvenc állata most már jó kezekben van, még ha ezt nem is fogja hangosan kimondani. Boglárka eközben előhúzza az okostelefonját, és kikeresi szokásos állatorvosa számát.

– Szevasz, drágám! – köszön barátnőjének. Olyan régóta dolgoznak már együtt, hogy el sem tudna képzelni mást erre a munkára. – Egy Pest és Üllő közötti tanyán vagyok, és van itt egy kecske, akinek eltörtek a bordái, amikor leesett a tetőről. Szükségünk lenne a röntgenedre... Akkor az, na, vonszold ide magad... Igen... Jó–jó, na, várj egy pillanatot, megkérdem a lovakat, szerintem látták az egészet. Gyanúsan bámulnak – hadarja, közben felpattan, és mint akinek ez a legtermészetesebb, a szemben álló karámhoz siet. – Elnézést, meg tudnák mondani, hogy esett le Győzike? A doktornő kíváncsi, hogy megcsúszott, vagy leszédült – kérdi fennhangon, már inkább csak saját maga szórakoztatására, hisz a doktornő régen letette a telefont. Kinyomta, amikor megtudta, amit tudnia kellett, és most vár a pontos címet tartalmazó sms–re, ami alapján elindulhat a helyszínre. Boglárka felkacag a saját viccén, majd megérinti az egyik kíváncsian szemlélődő paripa hóka homlokát. Szerencséjére a ló mindent látott, és bár a hirtelen mozzanat okozta meglepetésen kívül nem érdekelte az eset, emlékeiből a lány rengeteg dolgot megtudhat. A kecske megcsúszott, méghozzá egy féloldalas cserépen, ez okozta a balesetet. Így már nem maradt más dolga, csak elküldeni az üzenetet, közben pedig álomba szenderíteni a szenvedő jószágot.

**************************************************

A szerencsétlenül járt Győzike gazdái és Boglárka az állat mellett állnak, várakoznak. Az sms elment, már csak percek kérdése, hogy megérkezzen a doktornő, addig viszont nincs mit tenni. Kínos csendben nézik egymást, a lassan szuszogó állatot és a téren rohangáló kutyákat, mikor hatalmas robbanás rázza meg a vidéket. A kutyák rémülten rohannak gazdájuk mellé, a többi állat pedig kupacokba gyűlve keresi a hang forrását. Az emberek, mint a világ legvakmerőbb lényei, a hang felé emelik tekintetüket. A fejük fölött, több ezer méteres magasságban, egy alig látható, fehér felhő terül el, amiből egy feléjük zuhanó szürkés színű tárgy bontakozik ki. Újabb hangrobbanás rázza meg az eget.

Ahogy az egyre szélesebbnek látszó, kerek tárgy a hangsebesség többszörösével szeli az atmoszférát, olyan érzést kelt, mintha folyamatosan gyorsulva kívánna az épületbe csapódni. Valójában azonban az alja lassan sárgásan felizzik a légellenállás kegyetlen lassító hatására, minden másodpercben visszafogva a sebességét. Boglárka és a gazdáék tátott szájjal figyelik, ahogy a tárgy mind nagyobbnak látszik. Ilyen esetben futni úgy sincsen értelme, hát utoljára megcsodálják ezt a látványt. Elképzelni sem tudják, mi lehet. Az egész tökéletesen kerek, és pontosan fölöttük van. A sebességéből ítélve vagy egy hatalmas frizbi, ami a légkör határát súrolta, most pedig közelít feléjük, vagy egyenesen az űrből érkező hulladék. Talán az amerikaiak legújabb kísérlete lehet az űrutazásra? Egy orosz kémműhold? Mindenesetre a tárgy méreteinek köszönhetően először csak árnyékba borítja őket, majd ahogy közelít, egyre nagyobb területtől fogja fel a nap sugarait.

Boglárka rémületében nem tudja, mit tehetne. Tudatalattija és varázsereje azonban rögtön reagál a félelmére. A közeli fa ágai életre kelnek, hosszú indákként futnak föléjük, hogy egyfajta ernyőként védjék az ártatlanokat az ég csapásától. A földben lévő gyökerek karokká vastagodva széthúzzák a tyúkürülékkel borított, szénával lerakott talajt, és majd kétméteres mélységbe süllyesztik az embereket. A gazda félelmében próbálna kimászni, de a gödör tetejét lefedő tölgyfa megakadályozza ebben. A fa átszakítja a drótkerítést, a lyukba tereli a jószágokat, és áttelepszik a tyúkudvar közepére, mindezt másodpercek alatt. Ki tudja, mennyire képes megszilárdulni egy tölgyfa, hogy van–e értelme egyáltalán a próbálkozásnak, amikor akár atomrobbanás erejű becsapódás is lehet a helyzetből, de ilyen esetekben ez a legkevésbé sem érdekel senkit. Már az is csoda, hogy képes volt ily módon megvédeni az ártatlanokat. Nem lehet többet tenni.

A fa miatt rájuk boruló sötétség és az utána maradó hangzavar kirángatja Boglárkát rémült állapotából. Először, mint aki mély álomból ébredt, sűrűn pislogva körbefordul. A gyökerek és ágak közt semmilyen fény nem szűrődik át, ezért kísérteties sötétségbe burkolózva ül a földön. A lábain tyúkok ugrálnak, oldalánál érzi a sérült kecske nedves orrának érintését, a gazda farmernadrágja a nyakához préselődik. A verem nem elég nagy ennyiüknek, de mindez nem lenne annyira szörnyű, ha nem esnének azonnal pánikba. Az asszony jajgatva felsír, férje pedig rémülten tépi az ágakat, hogy kiutat találjon.

– Elég! – kiáltja a lány türelmét vesztve, hogy végre egy pillanatnyi nyugalomra lelhessen. – Akármi is volt az, nem akarhat kimenni.

– Egy meteor! – szól a gazda.

– Jaj, a házunk... – sápítozik az asszony, mintha bármit tehetne ebben az esetben. Végül ő is belátja a helyzet lehetetlenségét, és a lyuk falának dőlve pityereg.

************************************

Boglárka, miután egy kupacba pakolta a rémült tyúkokat, megérinti az egyik gyökeret, majd mágiáját a fába irányítva halkan suttogni kezd:

– Köszönöm! – Talán percek is eltelnek síri csendben, míg ő gondolatban a fával kommunikál. Az öreg tölgy megmutatja számára, hogy még nem csapódott be az a nagy, kör alakú, láthatóan fémes külsejű tárgy. A sebessége, mióta utoljára látták lecsökkent, ám olyan közel ért, hogy szinte súrolja a tanya kéményét. A kertet és még a földeket is árnyékba burkolja, ahogy eltakarja előlük az eget. Az izzás mostanra teljesen eltűnt, a tárgy visszanyerte szürkés, fémes színét, ahogy egy landolni készülő tollpihéhez hasonlóan szállingózik a talaj felé. Talán egy méterre lehet az épület fölött, mikor a tárgy széléhez közel négy azonos nagyságú részen a kör visszahúzódik, és utat enged egy–egy fénysugárnak. Ezeken támaszkodva a tárgy megállapodik, mintha egyfajta űrjármű lenne. Boglárka még sosem látott hasonlót, de nincsen ezzel egyedül. A Föld bolygón senkinek nem adatott meg ezidáig, hogy megtekinthessék ezt a csodát. Egyértelmű, hogy mi lehet. Bár alulról nézve mindössze egy nagy, kör alakú lemeznek látszik, a lány biztos benne, hogy oldalról nézve igazán csodás látvány lehet. Ahogy érkezett, ahogy kinéz, mind ugyanazt sugallják: ez egy űrhajó, méghozzá egy idegen fajhoz tartozó űrhajó.

A lány nem tudja, mit mondhatna a leszállópályának használt gabonaföld tulajdonosainak, mert ezt talán még ő sem hinné el, ha nem a saját szemével látja. De miért érkezhetett ide? Vajon élőlények vezették ide, hogy a bolygóra látogassanak? Talán felderítenek, vagy éppen lerohanják a Földet? Mi van, ha fegyveres lények fognak előtörni belőle? A kérdések száma azonban nemhogy fogyna, egyre csak gyarapszik, a hatalmas tárgy ugyanis megmozdul. Fémesnek tűnő felülete kissé megduzzad, vörösre változik, majd nemes egyszerűséggel áttetszővé válik. Mindössze egy magas torony marad belőle az udvar túloldalán. A színe ugyanolyan, mint eddig, az átmérője alig tíz méter lehet, a magassága viszont őrületes. Boglárka megtippelni sem meri, meddig érhet, de talán egészen az űrig is.