—Meséld tovább Gáspár!

—Nem fogadták be őket sehol, és az asszony már nagyon annyira volt. Már fájásai voltak. Végül aztán egy istállóban kaptak szállást, s ott jött világra a gyermek.

—Egyedül adott neki életet?

—Igen, bizony nagyon egyedül érezhette magát az asszony. De mégsem panaszkodott.

—És aztán?

—Úgy feküdt ott a csöppnyi kis gyermek, hogy majdnem halálra fagyott. Csak az állatok lehelete melegítette. Nem volt semmijük, nagyon szegények voltak. Rongyokba csavarták és befektették a jászolba.

—Szegényke! Így kezdeni az életet, ilyen nyomorúságban!

—Na, hadd el, aztán jóra fordult minden. Jöttek pásztorok, napkeleti bölcsek, s mind vittek neki ajándékot!

—Honnan tudták merre keressék?

—A csillag mutatta a mágusoknak, az angyalok szóltak a pásztoroknak.

Erzsi belefáradt. A pohár víz után nyúlt, kortyolt egy keveset és visszafeküdt a párnára. Hallgattak. Gáspár megbámulta Erzsi kezén a ráncokat. A ropogó tűz fényében úgy nézett ki, mint valami finoman barázdált fatörzs. Sokáig nézte, aztán nagyot sóhajtott. Felállt és megpiszkálta a parazsat. Odalépett a fenyőfához, ráaggatott néhány díszt. Hátrafordult és Erzsi intette, hogy jól van. Nem volt szabad egyszerre felékesíteni az egész fenyőt, csak részletekben, napokon át, hogy Erzsi minden percét élvezhesse. Az ételt is lassan, apránként kellett előkészíteni. Gáspár nem is bírta volna másként, neki is nehezére esett már a sok munka. A húst majd csak Szenteste süti meg, addig mesélget még egy kicsit. Régi karácsonyi rituáléjuk volt ez már: egyik évben Gáspár, másik évben Erzsi mondta el a történetet. Aztán kiment még a pajtába, hogy megnézze az állatokat. Mire visszatért a házba már ott várta az üzenet: sürgősen be kell mennie a munkahelyére. Kedvetlenül ugyan, de felöltötte vasutas egyenruháját, és nekiindult az örvénylő hóesésnek.

Úgy pöfögött be a vonat a kis állomásra, mint egy lassan, betegesen mozgó, fehér hajú öregember. A vagonokat vastagon lepte a kavargó hó, az utasok sebbel-lobbal ugráltak le és menekültek a meleget adó váróterembe. Az állomásfőnök nagyokat rikkantott, és ideges, vörös fejjel szaladgált. Éppen náluk kellett megtörténnie, hogy megfagytak és eltörtek a sínek. Hatalmas volt a torlódás, kiabálások foszlányait hordta szanaszét a szél. Gáspár bakter is keményen dolgozott, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy másnap reggelig nem fog megoldódni a helyzet. Az utolsó vagonokból is lekászálódtak az utasok, és a vasutas személyzet elszörnyedve nézte a hangoskodó, zsibongó csapat hajléktalant, akik egyenesen a patyolat tiszta állomásépület felé vették az irányt.

Kereki Zoltán állomásfőnök feje még vörösebb lett, és dühöngve kérdezte a kalauzokat, hogy miért engedték ezt a csürhét idáig jönni.

—A hátsó vagonba lógtak be – vonta meg a vállát az egyik ellenőr – az meg már teherszállító. Nem tudhattuk.

Türelmetlenkedtek az emberek, háborogtak, hogy itt ragadtak éppen karácsonykor, és sokan, mikor meghallották, hogy ott kell éjszakázniuk pánikrohamban törtek ki. Néhányan csak legyintettek és a kis település szálláslehetőségei felöl érdeklődtek. Hamar megteltek a vendégházak, az egyetlen diákszálló, aki meg ezekből is kimaradt, az a helybéliek szíves vendéglátását élvezhette reggelig. A piszkos, alkoholos bűzt árasztó csőcselék pedig letelepedett és szemmel láthatólag felkészült, hogy az éjszakát az állomás épületében töltse.

Kereki Zoltán ezt nem hagyhatta annyiban. Durva szitkokat szórt rájuk, fenyegetően körözött körülöttük, hol szépen, hol csúnyán próbálta rávenni őket, hogy menjenek onnan. Mikor megemlítette, hogy hívja a rendőrséget, és hogy a váróteremből amúgy is kikapcsolják éjszakára a fűtést, a toprongyos banda csak megmozdult végre és hangoskodva, ordítozva, némelykor durván felröhögve kecmeregtek ki a városkába. Csörömpölésükkel, kántálásukkal egykettőre felverték a csendes település éjszakai nyugalmát.

Egy férfi és egy nő hátra maradtak. Az asszony egy hólepte padra ült, lábai között kicsiny batyut szorongatott. Az ember állt és nézte, arcát megvilágította az utcai lámpa tompa, sejtelmes fénye. Kemény, fáradt arc volt. A hazafelé bandukoló vasutasok úgy mentek el mellettük, mintha kőszobrok lettek volna. Szabó Bandi jegyárus csak rájuk sandított azért, szemtelenül belebámult az asszony arcába és izgatottan felkiáltott:

—De hiszen ez még csak egy kislány!

Valóban, az elgyötört test egy fiatal lányé volt. Tizennégy, tizenöt éves forma lehetett. Összegörnyedve ült a padon, látszott, hogy nem érzi jól magát. A bő rongyok elfedtek, amit csak lehetett, de még így is nyilvánvaló volt, hogy gyermeket vár.

—Piha... – fintorodott el az egyik kalauz – ezek szaporodnak, mint a nyulak. Nem szégyellik magukat, ilyen fiatal lányt felcsinálni!

—Mire vállalnak gyereket? Erre a nagy nyomorúságukra? Ezt a felelőtlenséget! – fűzte tovább Kereki főnök.

Tovább méltatlankodtak és megvető pillantásokat vetettek a mozdulatlan szerencsétlenekre. A férfi egyetlen szót sem szólt, csak megkeseredve nézett vissza rájuk. Még akkor sem zökkent ki néma mozdulatlanságából, mikor már jócskán lehagyták őket. Most Gáspár bakter is melléjük ért. Szégyenkezve fordította el a fejét és igyekezett minél hamarabb tovasurranni. De akkor a férfi megszólította:

—Elnézést, tudna nekünk segíteni szállásügyben?

Lágy, szelíd hangja volt. Gáspár megtorpant és zavartan hümmögött. Még most sem mert nyíltan a szemébe nézni. Akkor az idegen keményen hozzátette:

—Van pénzem. Ki tudom fizetni.

Az öreg bakter felfigyelt a szemek őszinteségére. Az arcok egyszerű, meleg jóságára. Nézte a feléje nyújtott gyűrött bankókat, és rögtön látta, hogy az még az éhenhalásra sem lenne elég, nemhogy egy szobát kibérelni. Jobban megmustrálta őket. Szakadt róluk a rongy, az igaz, de tiszták voltak, és volt bennük valami bizalomgerjesztő. A férfi körül nyomát sem lehetett érezni az alkohol szagnak. De azért furcsa egy helyzet volt. Gáspár magában megszólta őket. Mert miféle dolog az, hogy egy középkorú ember így szégyenbe tegyen egy fiatal kislányt? „Na de legalább nem hagyta magára” gondolta, és hirtelen döntött. Egyenesen a szemükbe nézett és úgy mondta:

—Kicsi a ház, ott nem férnek el. De van az udvarban egy régi műhely, most pajtaként használom, ott elhálhatnak reggelig.

A pénzt egy határozott mozdulattal visszautasította és sietősen megindult. A szakadt, lyukas csizmák iparkodva követték és csakhamar megérkeztek a kicsi, de rendezett portára. Gáspár bement velük a melléképületbe, mindent megmutatott, elrendezett, megnézte az állatokat, és szinte menekült be a házba a hálálkodó szavak elől.

Odabent Erzsi már nagyon várta. Hallotta, érezte, hogy nagy a nyüzsgés az udvaron, kicsit meg is ijedt, hogy nehogy idegenek jöttek volna rájuk. Csak akkor nyugodott meg, mikor a férje mindent részletesen elmesélt. Aztán Gáspár felgyűrte az ingujját és munkához látott. Először is kivette Erzsi alól a piszkos pelenkát, és tisztába tette. Megcsókolta a kopasz, ráncos fejet, aztán kiviharzott a konyhába és elkészítette a vacsorát. Közben be-benézett, felrakott egy-egy cukrot a fára és az ágyra pillantott, hogy jó lesz-e úgy. Mikor minden készen volt már, bejött, felültette az asszonyt, és hozzáláttak a töltött káposztához. Mikor azzal is végeztek, Gáspár elővette az ezüst csillagot, és óvatos, lassú mozdulatokkal a fenyő tetejére helyezte. Most már minden tökéletes volt.

Beszélgettek, eszegettek. Aztán úgy éjfél tájékán felfüleltek a zajokra. Nagy neszezés, aztán kiabálás, és egy hirtelen felvillanó fény szűrődött a pajtából. Akkora volt a fényesség, hogy betöltötte az egész házat. Csak egy pillanatig szikrázott, aztán elhalványult és végül már csak lassan pislákolt. Egészen összezsugorodott. Kellemes, meleg, puha fény volt. Erősebb, mint a legvakítóbb nyári napsütés. Döbbenten elnémultak és valami megmagyarázhatatlan félelem költözött a szívükbe. Erzsi eszmélt leghamarabb és csendesen szólt Gáspárnak:

—Eredj, szólj nekik, hogy ne égessék olyan erősen a villanyt. Nem jó már a hálózat a pajtában, még felgyullad.

Gáspár reszketve, hamuszürkén indult. Akkor megcsapta a fülüket a gyermeksírás. Egyszerre megmerevedtek. Erzsi megrökönyödve suttogta:

—Gáspár! Ez az asszony gyermeket szült! A mi pajtánkban!

Összerezzentek. Idegesen egymásra néztek. Erzsi erőt vett magán, felkönyökölt, és határozott hangon mondta:

—Menj és nézd meg, hogy mire van szükségük. Szólni kell az orvosnak. Vigyél nekik a levesből és a káposztából. Ott vannak meleg pokrócok, azokat is add nekik. Ha hideg van odaát, akkor hívd be őket a házba. Legalább az asszonyt s a gyermeket.

Gáspár szinte ujjongott. Boldogan ugrált és teljesítette a parancsokat. Erzsi most éppen olyan volt, mint régen. Felpakolt és kiszaladt az udvarra. Sokáig odavolt, és Erzsi kezdett idegeskedni. A furcsa fény elhalványodott, de az ablak résein keresztül még jól lehetett látni. Akkor végre meghallotta Gáspár lépteit.

Bejött a házba és leült a fa alá. Maga elé bámult és nem szólt egyetlen szót sem. Valami megváltozott benne. Mintha nem ugyanaz az ember lett volna, mint azelőtt. Csak motyogott magának és néha megrázta a fejét.

—Gáspár! – kiáltotta Erzsi – Gáspár!

Nagyon lassan emelte fel a fejét, mintha álomból ocsúdott volna. A szemeiben egy különös meghatottság. Egy nagy, szentséges öröm. Nem válaszolt, csak nézte Erzsit ezzel az új, meglepett tekintettel. Odaült mellé és megfogta a kezét. A tenyerén volt a fény. Erzsi elképedve bámulta a sárgás, csillogó valamit, ami halkan pulzált és Gáspár tenyeréről átkúszott egyenesen az ő csuklójára, hogy aztán szerteágazzon benne és végül teljesen felszívódjon. Nagy sokára elmúlt róluk a fény és Erzsi sírva fakadt. Kiszakadt belőle egy nagy fájdalom, és érezte, hogy megkönnyebbült tőle. Sokáig maradtak így, némán. Aztán Erzsi csak ennyit kérdezett:

—Ők azok?

—Igen, ők.

Nem kellett nekik orvos, a házba sem akartak bejönni, de a meleg takarókat és az ételt elfogadták. Az egész éjszaka izgatott keresgéléssel és készülődéssel telt. Erzsi az ágyból dirigálta Gáspárt, aki ki kellett, hogy pakolja a szekrényeket és a régi, de még jó ruhákat egy kupacba hordania. Azután dobozokat kerített és megtömte őket kenyérrel, kolbásszal, szalonnával, tojással. Hajnal felé kivitte nekik. Még kétszer fordult, aztán mikor mindent elrendezett fáradtan eldőlt Erzsi mellett és azonnal elaludt.

Néhány órát pihenhettek csak. Hamarosan autókerekek csikordulására ébredtek és furcsa kattanásokra. Gáspár azonnal felismerte a fegyverek kibiztosításának a hangját. Ijesztő volt a néma precizitás, ahogy ezek a halk hangok belopták magukat az agyába. Kinézett az ablakon, és látta, hogy két fekete, páncélozott autó gördült be az udvarra. Öltönyös, fegyveres emberek ugráltak ki és egyenesen a pajta felé vették az irányt. Megbénult a félelemtől. Erzsire pillantott, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy Erzsi teljesen nyugodt, sőt, még arra is van ereje, hogy egy bíztató mosolyt küldjön feléje. Közben a pajta ajtaja kicsapódott és két markos férfi egyszerűen kivonszolta a veszettül kapálózó, fogait csikorgató középkorú embert. A földre lökték és ütni, rúgni kezdték. Ahogy reccsent a csontja és a vére kifolyt a fehér hóra úgy támadt fel Gáspár elméjében a világosság. Korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt a kamrához, és a legfelső polcról leemelte a két erdészpuskát. Apja öröksége évtizedek óta itt pihent, csak néha vette elő és tisztította meg őket. Egy dobozból golyókat kotort elő, meglepően biztos kézzel csőre töltötte a fegyvereket és kiment az udvarra.

Addigra már a gyenge asszonyt is kihurcolták és az udvar közepére dobták. Az egyik támadó most a férfi fejéhez tartotta a pisztolyát, és agyon akarta lőni.

—Józsi! – sikította a fiatalasszony – Istenem, Józsi!

Eldördült a lövés, de nem az ember fejébe, hanem a levegőbe. Úgy állt Gáspár a két puskával a kezében, mint a végítélet. Egyenesen az öltönyösökre szegezte a csöveket és hidegen mondta:

—Magánlaksértést követtek el. Takarodjanak innen!

—Ember, maga megőrült, fogalma sincs, mi folyik itt! Ez nemzetbiztonsági ügy, mi a kormány emberei vagyunk! – ordította az egyikük.

Gáspár nem válaszolt, csak a lába elé pörkölt, hogy lássák nem viccel. Aztán nyugodtan hozzátette:

—Egy rossz mozdulat és megölöm magukat. A fiam két másik puskával az ablak mögött vár. Dobják el a fegyvereket.

Megfagyott rajtuk a csönd. Meglebbent a függöny az ablakban. A hitetlenkedő arcok idegessé, rémülté váltak. Aztán a következő pillanatban a támadók átkozódva, káromkodva eldobták a fegyvereket.

—Gyorsan, - mordult Gáspár a földön fekvőkre – igyekezzetek. Menjetek az garázsba, vigyétek az autót.

Azzal odadobta nekik a kocsi kulcsot, de a szemét egy pillanatra sem vette le a kormány embereiről. A férfi már alaposan meg volt verve, de azért nagy nehezen feltápászkodott. Néhány percig tartott csak, amíg a holmikat, s a rongyokba burkolt csecsemőt átvitték a pajtából a garázsba, de Gáspárnak hosszú óráknak tűnt. Eszébe jutott, hogy az autó nélkül hogyan fogja Erzsit ezentúl kemoterápiára vinni. Aztán ezt is elvetette, és nem maradt más semmi, csak a hideg, havas levegő és a dermedten ácsingálló rossz, fekete emberek. Még hallott egy szót a háta mögül:

—Köszönjük.

Az asszony hangja volt. Fiatalon csengő, kedves, békés hang. Gáspár nem szólt rá, de a hátában érzett egy meleg, puha nézést. Aztán felburrogott a régi Lada és kipöfögött az udvarról. „Még szerencse, hogy tettem rá téli gumikat”, gondolta, aztán a hang távolodásával egyre jobban megnyugodott. Állt rendületlenül tovább, és tartotta a puskákat egészen három órán keresztül. Mikor meghallotta a helikopter és a többi terepjáró hangját, leeresztette csonttá fagyott karjait és megadta magát.

A kis házat megszállták a katonák, a rendőrség és a kormány emberei. Egy héten keresztül kutakodtak a legnagyobb titokban, kikérdezték a szomszédokat, orvosokkal vizsgáltatták Gáspár és Erzsi elmeállapotát. Védőruhás emberek, különféle furcsa eszközökkel mérték a sugárzást a pajtában, ott azon a helyen, ahol ő feküdt. Szinte minden nap kikérdezték a baktert és felvették a jegyzőkönyveket. De Gáspár nem emlékezett semmire. Nem tudott semmiféle gyermekről, a fegyverek tartására pedig volt engedélye. Nem tudta megmagyarázni, hogy hová lett az autója, és hogy mire lőtt a puskával. A szomszédok nem hallottak semmit, fényt nem láttak, zajra nem emlékeztek. Azután ez is elmúlt, lassanként elmaradtak a fekete autók. Minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Vízkeresztkor Gáspár kiment, hogy ellássa az állatokat. Nyugodtan, öregesen dolgozott, párolgó lehelete összevegyült a tehén testéből felcsapó izzadt gőzzel. Hirtelen megérezte, hogy valaki nézi. Felkapta a fejét és aztán rögtön rosszallóan meg is csóválta:

—Mondtam, hogy maradj bent! Még megfázol!

De Erzsi nem törődött vele, csak lassú, de biztos léptekkel közelebb ment.

—Hol volt a helye? – kérdezte.

—Ott, ni. A régi munkaasztalom mellett.

—És milyen volt?

—Szép és jó. Amilyennek lennie kell. Mikor hozzáértem, felnevetett.

—Mondtak valamit?

—Az anyja mondott csak egy szót. Amit ezentúl mindenkinek mondanom kell.

—Mi volt az?

—Szeretlek.

Többet nem beszéltek, csak összeölelkezve kimentek az udvarra. Elnézték, ahogy a felkelő nap sugarai megfürödnek a hótakaró fehérségében. Gáspár megcsókolta Erzsi feje búbját. Szúrták már a kiserkenő, tüskés hajszálak, és élvezte, hogy ujjaival végigszánthat rajtuk. Rájuk telepedett egy új világ csöndje. Erzsi akkor megszólalt:

—Valami jön.

—Igen – hagyta helyben Gáspár – valami lesz.