Ismertető: Ez a történet egy másik világba, egy alternatív 19. századba kalauzolja el az olvasót. Gőzgépek, léghajók, és nagy kalandok világa ez, melyet ősi legendák szőnek át, egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet. Három merőben különböző sors fonódik itt egybe, és tart a homályos végkifejlet felé, mely nem más, mint egy titokzatos maszk megtalálása, amely teljesíti az ember szívének leghőbb vágyát. Vajon igaz-e a mese? Mi az ember leghőbb vágya, és meddig hajlandó elmenni érte? Mit tenne meg annak érdekében, hogy megszerezze? Megéri-e egyáltalán…?
Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre! :)

Alice Desmond egy fűzfa tövében gubbasztott, és keservesen sírt. Lábát szorosan átkulcsolta, a fejét a térdére hajtotta, kizárva magát a külvilágból. Valósággal beterítették őt göndör, élénkvörös tincsei, amelyek a földet söpörték.

Több órája, hogy „világgá ment”, és amikor kezdett megnyugodni, rádöbbent, hogy bizony eltévedt. Egy darabig fejvesztve, rémülten szaladgált fel-alá, de hamarosan elhagyta az ereje, és leült. Elhatalmasodott rajta a félelem, és vacogva összehúzta magát, olyan kicsire, amennyire csak tudta. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a „világgá menés”.

Azonban nem volt egyedül.

Rajta kívül más is tartózkodott az erdőben, hozzá közel. Egy fiú.

Alig látszott többnek tizenkét-tizenhárom évesnél, a magassága és az öltözete alapján viszont idősebbnek tűnt a koránál. Élére vasalt, fekete vászonnadrágot viselt, fehér színű inggel és barna bőrmellénnyel. Ébenfekete, hullámos haja lágyan omlott a vállára, nagy, zöld szeme okosan és kissé huncutul csillogott a fejébe csapott svájci sapka alatt. Vékony ajkán jellegzetes, sejtelmes mosoly bujkált, ahogy leszakított egy-egy virágszálat. Ezeket fonott kosárba szedte.Örült, hogy semmi és senki nem zavarja a békés gyűjtögetésben, ám nyugalma nem tartott sokáig.

Felfigyelt a panaszos zokogásra, és mivel érdekelte, ki sírhat ilyen szívszaggatóan, a hang irányába eredt. Úgy vélte, lentről jön valahonnan a völgy felől, és óvatosan elindult az ösvényen, vigyázva, nehogy elcsússzon a nedves leveleken. Egy léghajó berregve húzott el a feje fölött, mire úgy megijedt, hogy majdnem elesett, de sikerült megkapaszkodnia egy vékony fa törzsében.

Előző este vihar söpört végig Márványvároson, és azóta folyamatosan lógott az eső lába. Lüdvic - így hívták a fiút - nem félt az újra eleredő esőtől, sőt, ez volt minden vágya. Nem tudta megindokolni, miért, de szerette az esőt. Az illatát, a gomolygó, szürke felhőket, és magát a látványt, ahogy a cseppek lustán peregnek az ablakon, versenyezve egymással. Megnyugtatta.

Reménykedve nézett föl az égre, és elégedetten állapította meg, hogy bizony bármikor kitörhet az égiháború. Szélesen elmosolyodott és izgatottan összecsapta a tenyerét, amikor megdördült az ég. A vihar előjelére Alice még összébb húzta magát, majd panaszosan fölsírt. Mindig félt a vihartól, pedig tudta, hogy nincs oka rá. 

- Hé. - Valaki finoman megérintette a vállát, mire összerezzent. Nagy, sötétkék szeme kerekre nyílt a félelemtől, és az amúgy is sápadt arcából a maradék vér is kifutott, még a szeplői is elfehéredtek.

- Nem bántalak - nyugtatta a fiú. Alice, amikor túl volt első ijedelmén, megkönnyebbült, hogy nincs végre egyedül. Fölpipiskedett, majd hüppögve átfonta a karjával a fiú nyakát, és egész testében remegve, görcsösen kapaszkodott belé, mint aki attól fél, hogy hirtelen szertefoszlik, és ő ott marad egyedül, kiszolgáltatva az erdő vadjainak és a természet viszontagságainak.

Lüdvic védelmezőn szorította magához a törékeny kis testet, és nyugtatóan simogatta a lány hosszú, vörös haját. Egy idő után érezte, hogy a lány szorítása enyhül, és sírása pihegéssé szelídül. Melegség öntötte el a szívét, és kissé szomorúan felsóhajtott. Még soha, senki nem ölelte át, és ő sem ölelt át senkit. 

- Tessék - nyújtott a fiú a kislány felé egy fehér, gondosan összehajtott zsebkendőt, miután elengedték egymást. Alice értetlenül pislogott. - Töröld meg az arcodat, te - koppintott gyengéden, tréfásan az orrára, ahogy a kismacskákéra szokás.

A lány halványan elmosolyodott, és letörölte a könnyeit. Lüdvic szíve megmelengett attól a kis mosolytól, és elhatározta, hogy fölvidítja.Kényelmesen, törökülésben helyezkedett el vele szemben, majd fölvett a földről egy sima, lapos követ. Fölmutatta neki egy pillanatra, és levette a fejéről a sapkáját. Látványos mozdulattal beleejtette, majd megfordította, azonban a kőnek se híre, se hamva se volt.A kislánynak elállt a lélegzete, úgy meglepődött, hogy még a szipogást is abbahagyta.

- Hová tűnt? - kérdezte tátott szájjal. A fiú elmosolyodott, aztán a lányhoz hajolt és előhúzta a göndör haj alól a követ.

- Hisz végig itt volt nálad! - vigyorgott, és átnyújtotta. Alice habozva nyúlt felé.

- Bátran! - biztatta - A tiéd.

A lány átvette a kis tárgyat, és ámulva szemügyre vette. Közönséges, fehér színű kő volt, bármelyik sarkon lehetett ilyet találni, mégis úgy bűvölte a tekintetével, mintha varázsereje lenne.- Kö… köszönöm - rebegte hálásan.

- Lüdvic. Így hívnak - mutatkozott be a fiú hetykén.

- Az én nevem Alice.

- Alice… - ismételte a nevét, és fölnézett. Találkozott Lüdvic smaragdszínű szeme Alice mélykék íriszével. - Hogy kerültél ide? - kérdezte végül.

- Világgá mentem! - húzta ki magát Alice. Most, hogy volt valaki mellette, hősies cselekedetnek tűnt, amivel dicsekedni lehet.

- De te még kicsi vagy ehhez. Nem mehetsz csak úgy világgá ennyi idősen!

- Nem vagyok kicsi! - nézett Alice durcásan. - Már hatéves múltam!Lüdvic elnevette magát, amire Alice még jobban megsértődött.

- Ez nem vicces! - fonta keresztbe a karját.

- Jó, jó, nem az - hagyta rá Lüdvic. - De miért szöktél el?

- Apa elvert, mert leejtettem a faliórát, és eltörött… Le akartam venni, hogy megnézzem, hogyan működik.

- Édesapád gonosz ember - komorult el a fiú tekintete, és ökölbe feszült a keze. - Hol éltek?

- A szigeten.

- Szóval ott - nyelt a fiú egy nagyot.

A sziget ugyan Márványvároshoz tartozott, mégis különállt tőle. Rablók, gyilkosok, útonállók, koldusok, csavargók, egyszóval a csőcselék vert tanyát azon a környéken. Jóérzésű ember messziről elkerülte, már aki egyáltalán tudta, hol van. A szigetet egy összefüggő, növényektől burjánzó mocsár határolta el Márványvárostól. Rozoga, gizgazokkal és indákkal telenőtt hídról lehetett egyik pontról a másikra jutni, amit csak az találhatott meg, aki pontosan tudta, hol keresse. A legtöbb embernek fogalma sem volt a sziget létezéséről, és úgy hírlett, aki egyszer betette oda a lábát, nem került ki többé - legalábbis élve.

- És te hol laksz? - rángatta meg Alice Lüdvic ingujját.

- Ott - biccentett a fiú a hegyormon tornyosuló, kissé viharvert, mégis büszke kastélyra. Alice tekintete felderült, és elragadtatottan, vágyakozva megszólalt:

- De jó neked! Pont rálátni az ablakunkból. Ha szomorú vagyok, mindig elképzelem, hogy ott élek. - Alice lelkesedése azonban egy szempillantás alatt alábbhagyott, amikor beléhasítottak édesapja szavai. Arcáról fokozatosan hervadt le a mosoly, és tekintete egyre komorabbá vált. Ezt Lüdvic is észrevette.

- Mi bánt, kicsi Alice? - kérdezte játékosan.

- Apa mindig elzavar az ablaktól. Nem szereti, ha álmodozom. Szerinte időpocsékolás, mert én a szigetre születtem, és a szigeten is fogok meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében tépkedni kezdte a füvet.

Lüdvic lefogta a kezét, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.

- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.

Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult. Soha életében nem hallott még egy mesét sem.

- Tudod! Volt egyszer egy király, egy gazdag, bátor király… - kezdett bele a kis versikébe, amit annyiszor hallott, hogy kívülről fújta.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét. 

- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. - Volt egyszer egy király, aki elvesztette a lányát, és a megtalálónak fölajánlotta a fele királyságát és a lánya kezét. Egy fiú állított be hozzá, aki átnyújtott neki egy maszkot. Csakhogy ez a maszk nem közönséges maszk, de nem ám! - Alice tartott egy kis hatásszünetet, és Lüdvickre sandított, aki feszült figyelemmel hallgatta.

- Miben más, mint a többi?

- Ez a maszk teljesíti az ember szívének leghőbb vágyát! A király fölhúzta, és másnap megkerült a lánya, akit annyira keresett. Ugye, ugye milyen szép mese? - kérdezte izgatottan.

- És mi lett a fiúval?

- Elnyerte a királylány kezét, és övé lett a fele királyság!

- Tényleg szép mese - ismerte el Lüdvic tűnődve, összeráncolt szemöldökkel. Látszott rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.

- Neked is tetszik? Ez a kedvencem! Te mit szeretnél leginkább?

- Tessék? - kapta föl a fiú a fejét. - Öhm… ezen még nem gondolkoztam el - tért ki a válaszadás alól.

- Én egy léghajót! Szeretném látni a világot. Anya azt mondta, hogy rengeteg fölfedezetlen hely van! Olyan jó lenne fölfedezni őket együtt. Ugye eljössz velem? - nézett Alice csillogó szemmel a fiúra.

- Hát persze - veregette meg Lüdvic a vállát és elmosolyodott. - De egy igazi fölfedező kalapot visel - vigyorodott el, majd levette a zöld, kissé elnyűtt sapkáját a fejéről, és Alice kobakjába nyomta. Nagy volt rá, lecsúszott egészen az orra tövéig. 

- Hé! Ez nem is kalap - húzta le Alice magáról.

Amint hozzáért a keze, úgy érezte, mint akibe villám csapott.

Képek, érzések, gondolatok cikáztak át az elméjén, amelyek nem az övék voltak. Egy rövid időre elvesztette az irányítást a gondolatai felett, és ez megrémisztette. Lehunyta a szemét, még mindig a sapkát szorongatva, és ekkor Lüdvic vetült föl képzeletének a vásznán.

- Minden rendben? - kérdezte a fiú aggódva.

- Látlak téged… Egy sötét, mohos lépcsőn mész lefelé… Valaki sikít… Megtorpansz, de mész tovább. Elönt a félelem, de hajt valami előre. Egy ajtó… Látok egy vasajtót, ami résnyire nyitva van. Benézel rajta. Egy köpenyes férfi áll neked háttal, és, és… előtte… előtte… - csuklott el a hangja. Lüdvic teljesen elsápadt, és kitépte Alice kezéből a sapkát.

Döbbenten, kerekre nyílt szemmel meredt az egész testében remegő lányra.

- Te… Te ezt honnan… - suttogta maga elé.

- Csak… Csak úgy jöttek ezek a képek… Nagyon… Nagyon ijesztő volt - húzódott közelebb Lüdvickhez, aki gyengéden simogatta a hátát.

- Hogy csináltad?

- Ne-Nem tudom. Hozzáértem a sapkádhoz, és, és… ezek a képek… Ki volt az a férfi? Mit csinált? Ki sikított? - kérdezte Alice.

- Biztos csak képzelődtél. Nyugodj meg, nincs semmi baj.Ijedten, elfehéredett arccal pislogtak egymásra, és mindketten úgy érezték, hogy egy láthatatlan szövetség jött létre közöttük.

Villám cikázott át a kastély fölött, majd néhány másodpercre rá megdördült az ég, és szemerkélni kezdett az eső.

- Gyere, kicsi Alice! Hazakísérlek - állt föl a fiú, majd a kislány felé nyújtotta a kezét. Alice habozva nyúlt felé, de végül megfogta.Némán, sietős léptekkel mentek egymás mellett, és a ki nem mondott szavak csak úgy izzottak a levegőben.