Alice Desmond álmodozva feküdt az illatos gyepen, és nézte az elsuhanó felhőket. Szeles, kissé hűvös idő volt, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Addig sem kellett egy fedél alatt tartózkodnia a semmirekellő testvéreivel és iszákos szüleivel. Ha épp nem olvasott vagy felhőket bámult, a környékbeli suhancokkal bóklászott mindenfelé. Valamiért a fiúkkal sokkal jobban megtalálta a közös összhangot. A legtöbb, korabeli lányt nem sok minden érdekelte az ellenkező nemen kívül, és irigykedtek rá, amiért ő ilyen jól kijön velük. Összesúgtak a háta mögött, és állandóan gúnyos megjegyzéseket tettek a külsejére. Alice valóban nem nézett ki túl nőiesen bátyjai levetett ruháiban, ráadásul a haját is egészen rövidre vágta. Állandóan kalapban vagy sapkában járt, ami alá gondosan betűrte göndör, rakoncátlan tincseit, mivel megelégelte a lenéző pillantásokat. Az egész szigeten neki volt egyedül vörös haja, és emiatt azt rebesgették, hogy édesanyja félrekacsintott. Alice is így vélekedett erről, viszont azt nem értette, hogy édesapja miért őt gyűlöli, hisz nem tehetett semmiről.
Épp arról álmodozott, mi lenne, ha tudna repülni, amikor egy feltűnő léghajó húzott el a feje felett. Rikító lila, zöld és sárga színekben pompázott, oldalán cikornyás felirattal, amit nem tudott elolvasni.
Fölpattant a földről, és lelkesen integetett a léghajó utasainak. Erre várt már hetek óta. 
Márványvárosban szeptember elseje alkalmából nagy ünnepséget rendeztek. Kirakodóvásárral, felvonulással, különböző programokkal és cirkusszal búcsúztatták a nyarat. Alice-t a cirkusz vonzotta a legjobban. Egyszer, még kiskorában belopózott előadásra, és rögtön rabul ejtette az a különös, varázslatos világ. A részesévé akart válni, ezért elhatározta, hogy beáll a társulat tagjai közé. Ugyan nem értett se az állatidomításhoz, se a zsonglőrködéshez, de tudott pár kártya-és egyéb trükköt. Ezeket a cimboráitól tanulta, de néhányat ő talált ki saját magától. Már össze is csomagolt. Nagy, foltokból összevarrt táskájába mindent beledobált, amire - úgy vélte - szüksége lehet: ruhákat, tisztálkodó szereket, íróeszközöket, könyveket és az elmaradhatatlan játéknyulát, ami kikandikált a zsákból. Szüleinek és testvéreinek egy szóval sem mondta, mire készül. Egyrészt kinevették volna, másrészt nem akarta azt hallani, mennyivel jobb lenne nekik nélküle. Tudta ezt jól, ezért nyugodt szívvel, egy csöppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül indult útnak.
Meg akarta cáfolni édesapja kijelentését, miszerint ő itt fog meghalni, de leginkább magának akart bizonyítani. Lüdvic ébresztette rá arra, hogyha valamit nagyon szeretne az ember, az teljesülni fog, és a legszorultabb helyzetekből is van kiút. Ahogy ez eszébe jutott, szomorkásan elmosolyodott, és gyengéden végigsimított a medálján. Még mindig gondolt a fiúra, de már nem reménykedett abban, hogy viszontlátnák egymást.
Izgatottan, bár egy kissé feszülten várta az előadásokat. Addig megpróbálta kiélvezni utolsó, Márványvárosban töltött napját. Futóversenyen és kézműves foglalkozásokon vett részt - készített két fonott karkötőt és egy gyöngynyakláncot. Az emberek hömpölyögtek az utcákon, ahol egymást érték az árusítóstandok: különböző, kézzel készített termékeket, ékszereket, díszeket, sajtokat árultak a kereskedők. Alice a megtakarított pénzéből vett magának egy jókora cipót és némi juhsajtot az útra. Egész nap nem evett, de megállta, hogy ne falja fel azon nyomban. Hét óra előtt tíz perccel hosszú sor kígyózott a léghajó előtt, ami közelebbről még hatalmasabbnak tűnt: a házuk ötször is belefért volna. 
Negyedórát állt sorban, és az összes pénze ráment a jegyre, de ahogy belépett a léghajóba, minden bosszúsága elszállt. Egy ködös folyosó tárult a szeme elé, ahonnan mindenfelől ajtók nyíltak. A mennyezetről marionett bábuk lógtak le, és a levegőben kellemes, édeskés illat terjengett. A lilára mázolt falakon kissé kifordított testhelyzetben lévő emberek portréja függött. Bohócok kínálták portékáikat: édességeket, ajándéktárgyakat és képeslapokat.
Alice végigment a folyosón, ahonnan újabb folyosók nyíltak, újabb felfedezni váró ajtókkal. Annyi volt, hogy nem tudott választani közülük, ezért találomra benyitott az egyiken.
A kis szobácska közepén egy fekete öltönyös, cilinderes férfi állt, aki bűvésztrükkökkel szórakoztatta a közönséget. Ő viszont nem a kalapjából, hanem a levegőből varázsolt elő virágcsokrokat, amiket a nézők közé dobott. Az előadás csúcspontján virágeső kezdett el hullni a mennyezetről. Alice-nek tátva maradt a szája döbbenetében. Ezek után még sok, különösebbnél különösebb szobát meglátogatott, de nem maradt mindegyikre ideje. A különböző helyiségekben különböző előadások zajlottak: látott kígyóembereket, artistákat, pantomimeseket, mágusokat, akik olyan hajmeresztő trükköket hajtottak végre, hogy Alice csak kapkodta a fejét. Az egyik előadáson egy kisfiút darabokra vágott a mestere, majd, miután belérúgott, a fiú újra összeállt. De ez csak egy volt a sok furcsaság közül, amiket tapasztalt. Valami miatt úgy érezte, hogy ez a cirkusz nem egy közönséges cirkusz. A mágusok olyan játszi könnyedséggel adták elő elképesztő számaikat, mintha mi sem lenne természetesebb a világon. Alice úgy járkált, akár egy holdkóros - még egy kócos, fekete hajú fiúba is beleütközött, aki ugyanolyan megszeppent arccal szemlélődött, mint ő. 
Alice elvesztette időérzékét. Azt hitte, csak negyedóra telt el a belépése óta, ehhez képest épp akkor ütött tízet a Márványváros főterén álló toronyóra.
Az előadások véget értek, és az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a cirkuszból. Ő azonban maradt. Úgy érezte, neki itt a helye, bár ahogy látta a bűvészeket, elbizonytalanodott. Korántsem állt azon a szinten, mint ők, de reménykedett abban, hogy fölkészítik - hacsak nem akarják kirúgni páros lábbal a léghajóról. 
Az egyik eldugott, szűk folyosón állt egy hatalmas, kissé rozoga szekrény, amibe - némi habozás után - bemászott. Alig fért el benne a sok ruha miatt, de nem akarta, hogy nélküle induljanak el. Csak remélni tudta, hogy nem nyit be hozzá senki. A biztonság kedvéért magára terített egy kabátot, és nekidőlt a szekrény falának. A következő pillanatban hangos reccsenést hallott: a hátlap kidőlt vele együtt, és ő egy szobában találta magát.
Sajgó háttal tápászkodott fel, és vette szemügyre a helyiséget. A fal mentén faragott szekrénysor állt, ezerféle, furcsa kacattal. Egy ágy árválkodott közvetlenül az osztott, ívelt ablak alatt, amit félig eltakart a plafonról lelógó, színes, különböző anyagokból készült függöny. A mennyezetet kacskaringós mintákkal díszített selyem fedte be, ahogy a falakat is.
Alice fölkelt a földről, és visszatette a hátlapot. Egyenesen a szekrényhez ment, amin számtalan tárgy sorakozott: könyvek, iránytű, homokóra, pörgettyű, gombolyag, kalitka. Elképzelése sem volt róla, kié lehet ez a sok kacat. Úgy döntött, hogy utánajár, és levett a polcról egy szelencét. Lehunyta a szemét, majd a kezébe zárta a tárgyat. Ám hiába összpontosított, nem látott jeleneteket. Képessége csak akkor működött, ha olyan tárgyhoz ért hozzá, ami kedves volt az illető számára és fűzte hozzá valamilyen emlék.
Hallgatott Lüdvic tanácsára, és gyakorolta a képességét. Egyszer az egyik bátyja rajtakapta, miközben a féltve őrzött zsebóráját szorongatta. Jókora pofont kapott a fiútól, mert azt hitte, el akarja csenni tőle. Alice arra is rájött, hogy az emberek kevésbé elfogadóak, mint Lüdvic. Amikor bemutatta állítólagos barátainak a képességét, bolondnak nézték, és nem barátkoztak vele többé. Onnantól kezdve senkinek sem mert beszélni adottságáról, de titokban azért gyakorolt. 
Újabb tárgyat vett a kezébe, ezúttal egy töltőtollat. Korosodó, hatvanas évei körül járó férfit vetült fel előtte, aki gondterhelt arccal görnyedt az asztal fölé. Szemében könny csillogott, ahogy fölírta ezt a szót az előtte heverő pergamenre: „Végrendelet.”
Alice nem akart többet látni. Visszatette a tollat a helyére, majd remegve leült az ágyra. Ezt gyűlölte. Ha olyasvalakinek a holmija került a kezébe, aki már meghalt, és nem éppen erőszakmentes módon. Érezte a férfiból áradó reménytelenséget és a lelkét átjáró mély kétségbeesést. Először úgy tervezte, hogy az összes tárgyról kideríti, kié lehetett, de ez után képtelen volt tovább kutatni. 
Előhúzta a játéknyulát a táskájából, majd levette a cipőjét, és ráfeküdt az ágyra. Az állatkát magához szorította, és állig betakarózott a dohszagú, meleg pokróccal. Az ablak felé fordult, de semmit sem látott a kinti sötétség miatt. Még sohasem aludt egyedül, és magának sem akarta bevallani, de félt. Ahogy ott feküdt az ágyon, távol az otthonától, elbizonytalanodott a jövőjét illetően. Milyen sorsa lesz itt, hacsak ki nem teszik mindjárt? Fölveszik egyáltalán? Hogy fognak viszonyulni hozzá?
Ezekbe a kérdésekbe most gondolt bele igazán, eddig nem mert foglalkozni velük, mert akkor már az elején visszafordult volna.
Lelkesedése alábbhagyott, de nem hátrált meg. A tényt, hogy kiteszik egy mező kellős közepén, kevésbé találta riasztónak, mint azt, hogy visszamegy a szüleihez, és tovább folytatja azt a sivár, cél nélküli létet. Ő kalandokat akart, világot látni, fölfedezni, nem pedig egy pocsolya kellős közepén tengetni nyomorúságos kis életét.
Ezekkel a gondolatokkal aludt el. Reggel arra ébredt, hogy valaki ül az ágya szélén, és bámulja.
- Jó reggelt, Vöröske - szólalt meg az alak.
Alice megijedt tőle, és az ablakhoz hátrált.
- Ne félj tőlem, nem bántalak. A nevem Benjamin - mutatkozott be az idegen. A lány összeráncolt szemöldökkel mérte végig. A fiú legfeljebb öt évvel lehetett idősebb nála. Hullámos, barna tincsei égszínkék szemébe hulltak, és arcán több napos borosta díszelgett. Egyszerű, kék inget viselt barna nadrággal és bőrmellénnyel együtt. Barátságosan mosolygott a lányra, aki kezdett megnyugodni.
- Az enyém Alice. Bocsánat, hogy betörtem, csak… - Kereste a szavakat, de nem tudta, mit mondjon.
- Nincs semmi baj, nyugodj meg. De mit keresel itt?
- Belopóztam. Amikor véget értek az előadások, egy szekrényben húztam meg magamat. Nekidőltem a hátlapjának, ami kiszakadt a helyéről, és, és… - magyarázkodott Alice kétségbeesetten. - Kérlek, ne tegyél ki!
Hatalmas, mélykék szemével esengve nézett a fiúra. Rövid, göndör haja a szélrózsa minden irányába meredezett, és kerek, szeplős arca olyan fehér volt, akár a fal.
- Nyugalom, senki sem akar kitenni - csitította Benjamin. - Mi okból maradtál a léghajón?
- Én csak… Elszöktem - vallotta be a lány.
- Elszöktél? Miért? Ki elől?
- A családom elől. Ki nem állhatnak - sóhajtott föl a lány szaggatottan.
- Ne mondj ilyet! Mi oka lenne bárkinek utálnia egy ilyen bájos hölgyet, mint te? - Alice elvörösödött a férfi bókjától. Még soha, senki nem dicsérte meg. Hirtelenjében azt se tudta, mit mondjon, annyira zavarba jött.
- Egyébként nagy szerencséd, hogy ebben a szobában húztad meg magadat. Rajtam kívül senki sem használja, és én is csak azért, mert itt tárolom a dolgaimat, amik nem férnek el nálam.
- Nem láttalak a fellépők között - mérte végig Alice Benjamint. - Bár nem vettem részt minden előadáson, ez igaz.
- Nem is láthattál, mivel én csak egyszerű karbantartó vagyok - kacagott a férfi. - De tudok csavarhúzókkal zsonglőrködni - kacsintott.
- Azt megnézném! - vigyorgott Alice, ahogy elképzelte a jelenetet.
- Mondd csak, miért mentél világgá? Úgy értem, mit akarsz itt, a léghajón?
- Tudok egy-két bűvész trükköt, és gondoltam, fölléphetnék… - Alice hangja teljesen elhalkult a mondat végére, annyira, hogy Benjamin alig értette, amit mondott.
- Ez ragyogó ötlet! - csapta össze a fiatalember a tenyerét. - De attól tartok, nincs üresedés.
- Ez… ez biztos? - kérdezte Alice reményvesztetten.
- Megkérdezheted, de ne várj sokat. - Benjamin látta a lányon, hogy mennyire elszomorodott a rossz hírtől, ezért hozzáfűzte: - De ha nem is vesznek föl, lakhatsz itt. Csak észre ne vegyenek. Szeretnéd, hogy elkísérjelek az igazgatóhoz?
- Igen, az jó lenne. Köszönöm. - Alice roppantul hálás volt a férfinak, akit azonnal a szívébe fogadott. Mindig is ilyen bátyról álmodott. Benjamin meghallgatta őt és jó szándékkal viszonyult hozzá, nem úgy, mint a testvérei.
- Nos, hát, gyere, Vöröske - mosolyodott el a férfi.
- Nem vagyok Vöröske! 
- Dehogyisnem, Vöröske! - nevette el magát a férfi, és még jobban összekócolta a lány amúgy is borzas haját.

~~*~~

Amikor Alice belépett az igazgató ajtaján, a lendülettől véletlenül megbotlott, és majdnem hasra esett. Zavarában föl sem mert nézni. Azt hitte, menten elsírja magát.
- Bo-bocsánat - szabadkozott vörös fejjel.
- Ejnye, ejnye, kicsi lány! Nézzen a lába elé! - dorgálta a cirkusz igazgatója, aki egy jókora bőrfotelben terpeszkedett az asztala mögött.
- Sajnálom... Véletlen… - hebegte megsemmisülten Alice.
- Gyorsan, ki vele, mit akar. Nincs most időm erre - hadarta az igazgató idegesen.
Alice elbizonytalanodott egy kissé, ami a magatartásán is meglátszott: tördelte a kezét, és harapdálta az ajkát.
- Hát… Én igazából… Szeretnék belépni a cirkuszba - szólalt meg vékonyka hangon, és összehúzta magát. Rettegett az esetleges visszautasítástól.
Az igazgató pár másodpercig döbbenten nézett a lányra, majd harsány nevetésbe kezdett.
- Te? Cirkuszba? - mérte végig Alice-t felhúzott szemöldökkel. - Mint mi?! - gúnyolódott, amire a lánynak könny szökött a szemébe.
- Mint bűvész - motyogta csalódottan, és lesütötte a szemét.
- Bűvész? - hüledezett az igazgató, és még harsányabb nevetésbe kezdett. - Bűvész…?! Ilyen külsővel és föllépéssel te legfeljebb vásári bohóc lehetsz!
- Vásári bohóc - nyögte ki Alice szomorúan. - Értem.
Az utolsó szót szinte már csak lehelte maga elé, annyira elkeserítették a férfi szavai, aki látszólag észre sem vette, hogy ennyire beletaposott az érzéseibe. Alice torkát fojtogatta a sírás, de nem akarta megadni az igazgatónak azt az örömöt, hogy elbőgi magát előtte, ezért sarkon fordult, és futásnak eredt.
Nem látott semmit a könnyeitől, annyira zokogott, de csak rohant tovább vakon.
- Alice! - kiáltott utána valaki. - Alice!
A lány megállt, és szembefordult a hang forrásával.
- Benjamin!
- Mi a baj, Alice? - kérdezte szelíden a fiú.
- Én egy… egy vásári bohóc vagyok... - nyögte ki a lány, és felzokogott.
- Nyugodj meg, kérlek. Üljünk le - karolta át Benjamin Alice vállát, és kerestek egy üres szobát, ahol leültek.
- Ne sírj, te lány! Hallod? Még nincs semmi sem veszve! - próbálta megvigasztalni Benjamin.
- Vásári... bohóc… - Alice csak ezt a két szót hajtogatta. Nagyon a szívére vette az igazgató szavait. Még sohasem tapostak így bele a lelkébe.
De nem is igazán a szavak bántották, hanem a durva visszautasítás, amelyben részesült.
- Szedd össze magad! És fejezd be a sírást! - rivallt rá Benjamin, hogy Alice-t egy kicsit észhez térítse. Bevált a terve: a lány egyszeriben abbahagyta a szívtépő zokogást.
- Tessék - nyújtott át a férfi egy zsebkendőt az immár csak szipogó lánynak, aki hálásan elfogadta.
- Köszönöm - nézett rá Alice hatalmas, kisírt szemmel.
- Mesélj!
- Kinevetett… Azt mondta, csak vásári bohócnak lennék jó… - duzzogott a lány.
- Hé, ne keseredj el! Sokan kezdték vásári bohócként. Nézz csak meg engem! Én például cipőpucoló voltam, és még annak is csapnivaló. Most pedig egy világhírű cirkusznál dolgozom, mint… mint karbantartó. Jó, jó, tudom, ez nem a legjobb példa. De akkor is. Ne hagyd veszni az álmaidat! - próbált Benjamin lelket önteni Alice-be.
- Igazad van. Nem hagyom magam! De mégis, mitévő legyek? Kidobott! - tárta szét a karját a lány tanácstalanul.
- Találunk megoldást, ne aggódj - mosolygott a férfi a lányra. - Most pedig menj, és pihend ki magadat. Hozok neked reggelit. 
Alice hálás mosollyal viszonozta a férfi kedvességét, és visszament a szobájába. Talán mégiscsak kezdenek jóra fordulni a dolgok?

Képek a szereplőkről: 

http://arlenecdall.blogspot.hu/2012/12/kepek-szereploimrol.html