A huszita

Második rész

A május végi alkonyat virágillatosan borult a lipanyi síkra, puhán beburkolva Miletineki Borek egyesült kelyhes és katolikus seregeit.

Filip társaitól félrehúzódva imádkozott. Pedig most már nyíltan vallhatta hitét: az elmúlt esztendőben, 1433 novemberében a kelyhesek tizennégy év harcai után végre megegyezésre jutottak a katolikusokkal. És a kelyhesek vállalták, hogy segítik Zsigmondot a táboriták ellen.

A fiatalember azonban most még az övéi társaságát is kerülte. Azt az önvádat, amit ezen a vigílián érzett, úgysem értheti meg egyik sem.

- Mindörökké, ámen – suttogta a balzsamos esti szélbe az ima végszavait; milyen édes is ez az illat, igazán… micsoda gúny az Ég részéről: ilyen szép helyet rendelni csatatérül.

Vagy micsoda gúny tőlünk, gondolta a cseh, hogy éppen ezt a helyet szennyezzük be vérrel.

- Csakhogy megtaláltalak – csendült mögötte egy ismerős hang; s ő, megperdülve, Andrással találta szemben magát.

- Mielőtt még nagyon megörülnél nekem, Filip: beszédem van veled, és könnyen meglehet, hogy nem fog túl boldoggá tenni. Arról pedig én gondoskodom, hogy most nem fogsz elmenekülni, mint máskor, ha valaki segíteni akar rajtad vagy – szeretni téged!

Miért, hogy a kedves kis Léna jutott eszébe… hónapokkal azelőtt látta utoljára. Mellesleg Andrással sem találkozott már régóta; csak ez az új csata sodorta ismét egy táborba őket. Tábor… No, a táboritákra jobb nem gondolni most; épp elég lesz másnap; ó, Krisztus Urunk csodái, ha lehetséges volna, hogy soha többé ne virradjon meg...

Vagy akár csak annyi: ő maga ne érjen meg több hajnalt.

- Kiről beszélsz? – kérdte kedvetlenül, pedig nem is érdekli már; az ő kedvessége valószínűleg többet jelentett a kis markotányoslánynak, mint az, amit ő valaha is kapott Lénától. Mégis egyszerűbb erről beszélni, mint a másnap kétségeiről.

Hiszen az elől menekült évek óta. S miért? Csak, hogy ott végezze, ahonnan elindult?

- Ha egy kicsit hajlandó leszel elgondolkodni, ki fogod szépen találni; ha pedig mégsem, akkor én magam adom majd a tudtodra… Egy ideje már el akartam mondani, de most igenis rólad fogunk beszélni, akárhogy is ügyeskedsz másra terelni a szót.

Filip megadó sóhajjal helyezkedett el a fűben. Karjaival átfonta térdeit, így legalább elrejtette keze enyhe remegését; s erőltetetten érdektelen hangon jegyezte meg:

- Hallgatlak.

- Mi a vesztést keresel itt, édes egy barátom?

A nyers kérdés egy pillanatra a cseh ajkára forrasztotta a szót; de arra legalább jó volt, hogy színlelési kedvét is elűzte. Amikor végre szavára lelt, önvádtól terhes hangjában nyoma sem volt már nyegleségnek.

- Már nincs más választásom, András. Már nem mehetek el; hiába könyörögnék, hogy atyám, atyám, múljék el tőlem ez a keserű pohár – nem könyörülne rajtam Odafenn senki.

- Azok után, ami történt veled… Ez elől menekültél éveken és országokon át! Tudom, hogy a kelyhesek szövetkeztek tavaly a katolikusokkal Zsigmond támogatására, és örülsz, hogy végre nem kell bujkálnod a hited miatt; és azt is tudom, hogy gyűlölöd a táboriták elveit – de biztos, hogy ezt kell most tenned? Nem elég neked egy kísértet? Hiszen azt sem vagy képes elviselni!

Szégyenkezve harapta el a mondat végét; békítően szorítva meg a cseh kezét.

- Sajnálom, Filip. Nem így akartam.

- Késő már; András. Te is éppúgy katona vagy, mint én; neked is tudnod kell. Eddig is csak az Isten különös kegye volt, hogy elkerültem a huszita harcokat… Régen meg kellett volna mondanom, hogy ezt a csatát nem vállalom – zsoldos vagyok, kereshettem volna más csatát, más urat. Nem tettem meg idejében; és most már legfeljebb dezertálhatnék. Akkor már inkább csatában végezzem, mint bárd alatt vagy karó hegyén.

Durva nevetés verte fel a közéjük hulló csendet; egyikük sem tudta, hívatlan vendégük mikor érkezhetett: talán készakarva lépdelt úgy, hogy észre ne vegyék - talán csak ők nem figyeltek eléggé.

Miska lépett melléjük; Filip régi ellensége; András már Galambóc alatt is alig tudta szétválasztani őket. És a kötekedő legény szándékai most sem tűntek sokkal barátságosabbnak.

Hegyesett köpött a földre, a cseh lábai elé, és megvetően vetette oda:

- A te fajtád miatt visszük most vásárra a bőrünket!

Filip kék tekintete hidegen villant.

- Cseh vagyok és kelyhes vagyok; és sosem fogom ezt megtagadni – felelte fojtottan – De nem tehetek; sem én, sem az enyéim nem tehetnek a táboriták lázító követeléseiről!

- Szépen szavalsz; de a tieidhez húzol!

- Ahogy mindenki a saját vérét keresi. De a táboriták nem az enyéim, soha nem is voltak – csak remélni merte, hogy nem csuklott meg hangja.

András igyekezett tőle telhetően csillapítani az ellentétet.

- Ugyan, Miska… Neked is tudnod kell a tavalyi egyezményről.

- Amit Prágában firkáltak alá nagyságaink a kelyhesekkel? Halott betű, ha engem kérdezel!

- Akkor az a ti esküszegésetek lesz! – csattant fel a cseh; és Miska kárörvendőn csapott le az éles szóra.

- Haereticusokkal szemben nem köt eskü… huszita, cseh kutya!

Filip arca most már nemcsak sápadt volt, hanem halottfehér, ahogy kardjához kapott.

Barátja cifra szitkozódással vetette közébük magát.

- Veszett bolond, a szentségedet! Hát nem látod, hogy csak erre vár?! Ha már mindenáron le akarod szúratni magad, a csatában tedd; ne egy kikényszerített verekedésben!

- Nem mindegy, hol?

- Ha mindegy, akkor miért szereznéd meg neki azt az örömöt, hogy miatta kivégezteted magad?!

- A hű jó barát! – tisztelgett a kötekedő gúnyosan – Még önmagától is megvédi a társát!

- Te csak hallgass! Tudnod kell, hogy Prágában elismerték a kelyhesek hitét! És még te szidod a más hitét? Amikor a sajátod nyilvánvalóan nem tisztította meg a lelkedet, ha így tudsz gyűlölködni! – sziszegte András; azon igyekezvén, hogy barátját mindenáron és mihamarabb hallótávolságon kívülre tessékelje – Ó, és jól vigyázz: ha elérjük a táboriták szekérvárát, senki nem nézi, honnan érkezik a seb… jöhet az hátulról is!

- Ugyanez a végzet a drágalátos cseh cimborádat is elérheti!

- Ahhoz viszont követned kellene engem a legelső sorba! – vágott vissza Filip. Szerencsésen, mivel ellensége erre hirtelenjében nem talált feleletet; s ez a pillanatnyi megingás elegendő volt Andrásnak, hogy biztonságos távolba vonja barátját.

Lassanként éjszaka szövődött az alkonyatból, s fellobbantak az első tábortüzek is – bár gyenge, vörhenyes világuk alig világította át a sötétséget. Csak a fénykörükben látszanak tisztán az emberek, pár lépésre csupán elmosódott árnyak kerengtek a sötétben.

Milyen nehéz most a holnap… Legalább András maradt volna vele; vagy bárki más, most minden jobb, mint egyedül maradni a múlttal.

Amit másnap újra kell élnie.

Májusi éjjel… olyan andalító, békés. Olyan nehéz elhinni: vérontásra virrad a másnap.

Kerengő árnyak… a cseh egyszerre megmerevedett.

Az egyik olyan ismerős volt.

Törékeny markotányoslány, könnyű ruhájában, nyakában azzal a furcsa, hosszú kendővel járkált a tüzek közt, bort és húst kínálva a katonáknak.

Utánaeredt; most olyan jólesne még az örökös aggodalma is, ölelésének gyengéd tüze… És ezen az éjszakán nem mert egyedül maradni.

Lopva Léna mögé lépett, s hátulról szelíden befogta a szemeit.

A lány sikoltva kapott az ujjaihoz, súrolva egy régi sebhelyet… annyiszor érintette már. Valamelyes megkönnyebbüléssel kiáltott fel.

- Filipe! Te itt…?

„Miért érzem úgy, hogy nem örül nekem annyira, mint ahogy mutatni igyekszik; és ráadásul kegyetlen rosszul színlel…?” – futott át a cseh fején,

- Zsoldos vagyok, te is tudod. Most éppen ide sodort az örökös háborúk változó szele.

„Nem; régen nem így történt volna” – gondolta – „Rám nevetne, végigmérne, dicsérne vagy éppen csúfolódna a megjelenésemen… Minden… természetesebb lenne, nem ilyen… kényszeredett. Régen örült volna, hogy épségben viszontlát… Ha nem ismerném olyan jól, úgy hinném: fél tőlem. Bolondság… miért is félne.”

- De jó újra látni téged! Bár meg kell hagyni, finomabban is köszönthettél volna! Azt megszoktam már, hogy nesztelenül jársz, mint a kísértetek – de az égre, hónapok óta most látlak először! Feltétlenül szükséges volt rögvest az elején így rám ijesztened?!

- Nem állt szándékomban – mosolygott rá a cseh – De ha már így történt, engedd, hogy kiengeszteljelek! – fonta át a lány derekát.

Léna megmerevedett ölelésében; ez az élettelenség azonban sokkal inkább szíven ütötte, mintha a lány szabadulni igyekezett volna tőle.

- Ennyire nem bízol bennem?

- Miért? – a fagyos kérdés lélektelenül hatott.

- Én kérdem: miért? Miért nem bízol bennem, Léna? Mi baj?

- Semmi – furcsán ellágyultak a vonásai, a bennük vibráló nyugtalanság ellenére is boldognak tűnt – Nincs baj… sőt boldog vagyok; csak olyan nehéz… olyan nehéz neked elmondani. Éppen ma este?

A fiatalemberre emelt fekete szempáron megcsillant a holdfény, és önmagát sokszorozva csillant vissza a másik tekintetében.

- Ma még itt vagyok, Léna… – felelte halkan a cseh – Ma elmondhatod…

- Ugye nem akarsz holnap meghalni?! – sikoltotta a lány.

- Nem jobban, mint eddig – vont vállat tettetett könnyedséggel; bár nem mert Lénára nézni –, de akkor sincs értelme halogatni a mondandódat.

- Szerelmes vagyok és férjhez megyek.

A cseh önkéntelenül is összerezzent. A lány úgy hitte: sértetlenségében, s félszegen a karjára tette a kezét.

- Ne haragudj…

Filip mosolya nagyon őszinte és nagyon fájdalmas volt.

- Legfeljebb magamra. Mióta, Léna…? Hányszor ölelhettelek úgy, hogy te épp így rándultál össze… csak én nem vettem észre?

Tiltakozni akart; megmondani: jegyese csak azután kérte feleségül, hogy ő már egy ideje nem volt a csehvel – és akkor még neki sem jelentett sokkal többet a csinos legény, mint bárki a kevesek közül, akik jók voltak hozzá. Nem sokkal többet… akkor még hiába is jelentett volna, nem remélhetett volna többet.

Mindez mégis túl nehéz volt, hogy szavakba öntse – és a felszökő boldog könnyek már nemcsak tekintetét fátyolozták, hanem szavát is.

- Ha rád gondolok: csak hálával… és barátsággal teszem. Semmit sem bánok… semmit, érted? – simította végig leheletkönnyen a fiatalember arcát; a nemes vonások, érezte, megremegtek érintése nyomán – De most már, ha az Ég megóv az… erőszaktól; hű leszek a jegyesemhez.

- Ki az?

Pír öntötte el a lány vonásait; mégis állta a cseh pillantását.

- András. A barátod.

„Ha egy kicsit hajlandó leszel elgondolkodni, ki fogod szépen találni; ha pedig mégsem, akkor én magam adom majd a tudtodra… Egy ideje már el akartam mondani”; csengtek vissza barátja szavait. Erre célzott tehát…

Mondott András még mást is. Hogy ő, Filip, inkább elmenekül, mintsem hogy engedje szeretni magát… „Ha nem menekültem volna… akkor is őt választottad volna, Léna? Melyikünket szeretted igazán…?”

A kimondatlan kérdés kényelmetlenül feszült közöttük; s a lány elfordította a tekintetét.

- Tudod, hogy csak nemrég kapta a kisnemesi címét… régebb óta ismerem, mint te. Akkor is szerettem… és már akkor is fölöttem állt; hát még most… Mégis feleségül akar venni. Amint hazatértünk… egy kutyabőr és tenyérnyi kis föld… de az a miénk lesz! – kesernyés árny vegyült a tervezgetés derűjébe – Mit tudod te azt, Filipe: nemesnek születtél.

- Én is vágyom rá, hogy otthonomnak mondhassak egy darabka földet s fölötte az eget – felelte a fiatalember csendesen; a folytatást azonban most is megtartotta magának. „Mert azt a földet, ami ősi jogon enyém, vér és máglyapernye szennyezte be”.

***

A dombtetőn fenyegető árnyként sötétlett a táboriták szekérvára; mind félelmesebbé növekedve a fegyelmezetten menetelő katolikus-kelyhes sereg előtt. Régi katonatörténetek bevehetetlen erőssége: a bennlevők biztos menedékből szórhatják fegyvereik pusztító erejét az ostromlókra.

Láthatatlan vonal, a gyakorlott szem a szekérvárból mégis csalhatatlanul méri fel a távolságot, ahová már eldördülhet az első sortűz.

Kezdetleges fegyvereik lehettek, mégis: az egyesült seregből számosan hulltak földre nehéz sebtől találva. A rendezett sorok nem bolydulnak meg, legalábbis nem jobban, mint efféle alkalmakkor szokásos, vívódás a természetes élnivágyással, csata elején… Mégis: a sereg mélyén erjedés indul: alig érezhető változás, épp csak annyi, hogy megtörjön az előretörés lendülete.

Talán nem is tűnt fel a táboritáknak, az orom magasában…

Eldördült a második sortűz, s mire a füst feloszlik, a szekérvár megreszket az üdvrivalgástól.

- Megfutnak!

- A nagyságok kelyhesek! Katolikus bérenc urak!

- Utánuk! Nem hagyjuk futni őket! Meglátjuk, hogy’ ízlik majd nekik az a vég, amivel minket tisztelnek meg a nyomorultak!

Prokopius parancsát csaknem nagyobb rivallás fogadta, mint az ellenség megfutamodását, s a bevehetetlennek tűnő szekérvár megnyílt a könnyű győzelem s a bosszú ízétől megmámorosodott táboriták előtt.

A diadalittas kurjantások azonban hamarosan a rettenet és a fájdalom kiáltásaiba fulladtak, ahogy Borek lesben álló lovassága rájuk rontott; eltiporva őket. A szekérvár, mely oly félelmessé tette a huszitákat, most a tőrbe ejtett had ellen fordult: csapdaként zárta körbe a táborita sereg maradékát…

Filip kimerülten támaszkodott az egyik szélső szekér romjainak. Ami odabenn folyt, az már közönséges mészárlás volt; és abban ő nem akart részt venni – túlságosan is emlékeztette egy évekkel korábbi, másik vérengzésre.

Megszédült, pillanatra – vagy talán percek is elmúltak – elhomályosult tekintete; magas ég; ha az ember a fülét is képes volna becsukni, talán nem kellene újraélnie azt a régi csatát…

Tompa nyögésre eszmélt; sebet kapottak panasza; annyiszor hallotta már – mégis jobb most egy szenvedővel törődni, mintsem dicső testvéreihez csatlakozni; gondolta, míg tétován körbereppenő tekintete, messzebb a szekérvártól – bizonnyal az első kitörők közt lehetett – meglelte a sebesültet.

- Jan!

Úgy hitte, üvöltését szertevisszhangozták a hegyek; pedig csak artikulálatlan suttogás tört fel kiszáradt ajaki közül, ahogy térdre rogyott testvére mellett. A táborita baljáról három ujját tűzfegyver vitte el, vagy talán kard metélte le; vére bőségesen festette ingát; de más, súlyosabb seb nem látszott rajta – meglehet, inkább csak a kimerültség terítette le.

- Micsoda átok, hogy élek, ugye, édes szép öcsém?

Az ő hangja sem volt erősebb Filipénél; mégis fájó visszhangot vert.

- Arra nem tanított meg az a nyomorult hited, hogy ne gyűlölködj?!

- És titeket?! Keresztes had – keresztények ellen? Azok égették meg Huszt! Te mégis mellettük?!

- Semmi közöd a dolgaimhoz! Te csak a szép eszméket láttad, egyenlőség, Krisztus országa a földön, kiirtani a neked mit sem vétő freskókat és szobrokat; neked ennyi volt a vallásod! Ó, és makacsul vértanú lenni, akkor is, ha ezzel már ezen a földön kárhozatba taszítod a testvéredet!

- Legalább kóstolót kaptál a pokolból.

- Sosem valósulhatott volna meg, amit ti akartatok! Lázálom volt, mikor veszed észre?!

- Mert te és a magadfajták kényelmesnek tartják a régi rendet, és nem irtottunk titeket elég jól.

- Hogy’ menekültél meg… akkor?

- Minek mondjam el, ha akkor sem érdekelt!

- Esélyed sem volt, Jan! Amit adni tudtam, nem akartad, veled együtt meghalni nem tudtam… ha nem menthetlek meg, miért haljak azért, amiben nem hiszek?! Azt akartad volna, nézzem végig a halálodat?! Kérlek… tudom, hogy te gyűlölsz; de én szeretlek!

- Gyűlölöd a hittestvéreimet.

- Mondj neveket, és ha tehetem, megmentem őket! Most sincs hatalmam, de ismerek olyanokat, akiknek van!

- A Henrykek, a Nicolasok, a Janok, az Andreasok, a Michaelék: az összes cseh sebesült és fogoly neve, és a holtakat is támaszd fel, Procopiusszal és Husszal kezdve.

- Ami lehetséges, Jan! Amit meg is tehet valaki, az Atyaistenen kívül!

- Hogy szerethetsz engem, ha gyűlölöd a hitemet?

- Testvérem vagy!

- Kain is az volt Ábelnek.

- Lunátikus, hagymázas álom a ti hitetek! De téged szeretlek; és nem az ember döntése, hogy kit szeressen és kit gyűlöljön!

Olyan hevesen állt fel, hogy fél válláról lecsúszott a köpeny; ingerült mozdulattal rántotta helyére.

- Ismét csak elmenekülsz? – szólt utána gúnyosan Jan.

- Nem, drága testvérem. Mindössze egy felcsert keresek, mielőtt még az ujjaid csonkja helyett a fél karodat kellene levágni! És mivel szeretnélek épségben tudni, két dolgot jól jegyezz meg, kedves bátyám. Az egyik: az öngyilkosság szörnyű bűn Isten rendelése ellen. A másik… nos, ha eszedbe jutna a felcsernek részletes vallomást tenni arról, hogy te táborita vagy, és hogy nem a hittestvéreidnek kellene most halált várni, hanem nekünk – nos, akkor én majd tapintatosan a fülébe súgom, hogy szegény testvérem elméje a táboriták fogságában megháborodott, és nem tudja, hagymázában mit fecseg, az Úr irgalmazzon szegénynek. Ó… és ha kell, erre meg is esküszöm.

- Képes volnál hamis esküt tenni? – fintorodott el Jan; de vonásairól most először nem lehetett eldönteni: gyűlölet s megvetés izzik rajta – vagy valami más.

- Épp eléggé belekevertétek már a vallás dolgaiba az országos kérdéseket; és nem tagadom, az enyéimek is… És éppúgy hiszek, mint régen – de nekem egyetlen hitbéli formula sem lehet fontosabb, mint a te életed! Emlékezz apánkra, Jan! Épphogy csak hitt valamiben, aminek köze van az Éghez, szegény édesanyánk is mennyit imádkozott érte – de azt neked is el kell ismerned, hogy minket kettőnket és anyánkat nagyon szerette! Te is szeretted… remélem, megkapta az égi kegyelmet, de bárhol is van most, fájna látnia, hogy két fia közt gyűlölség van! Az Isten szerelmére, Jan, éveken át, kegyetlen éveken át halottnak tudtalak… most, hogy Isten rendelése szerint ismét rád találtam, most…

- Álljak be közétek? Így akarod?

- Szeretném, de soha nem foglak erre kényszeríteni! Megesküszöm… ezúttal őszintén. Mihelyt ellátták a sebeidet, s mihelyt jónak látod; eredj, amerre akarsz – és kérj tőlem, amit akarsz, ha ember megteheti, én megpróbálom. Bizonyára vannak sorstársaid… keresd fel őket, eredj vissza hazánkba vagy ahová akarsz menni; tégy, amit akarsz; én nem árullak el… Csendben imádkozom, hogy térj végre észre, ezt nem tagadom; úgyis tudod magadtól is; de nem leszek ártalmadra. Csak arra kérlek… ne keresd többé a mártírglóriát.

- Évek óta téged üldöző állítólagos kísérteteidtől akarsz megszabadulni – vagy valóban szeretsz?

- Persze hogy szeretlek, te tébolyult! – lábadt könnybe a kelyhes szeme – Most nem hagylak itt, veled maradok, amíg el nem látnak téged; és azután állom a szavam: oda mégy, ahová csak akarsz. Csak arra kérlek… vigyázz magadra.

Végre felenged Jan arca is.

- Ha a mártírglória megkeres, el kell fogadnom az Úr akaratát – de én nem fogom kutatni. Nyugodtan eredj felcserért; itt várok rád.

Távol tőlük az egyesült seregek már fényes diadalukat élvezték; Filip azonban mit sem törődött velük – mérhetetlen messziségben érezte magát mindenkitől, az egyetlen Jant kivéve. Azon az évekkel korábbi első csatán sosem hitte volna, hogy a nagy boldogság olykor éppúgy elválaszthat a világtól, mint a fájdalom, melyet minden ember a legnagyobbnak érez, csak, mert a sajátja…

- Nocsak… Filipe! – az éles hangra összerezzent; most volt a legkisebb szüksége Miska gúnyolódására. Riadt pillantást vetett testvére felé – felcser után indulva már eléggé eltávolodott tőle, hogy a kötekedő legény észre ne vegye; persze, csak ha korábban nem hallgatta ki őket. És ő nem tudta, mikor érhetett a közelükbe.

- Mintha korábban bevégezted volna a csatát, mint a sereg többi katonája, nemdebár, Filipe?

- Nocsak, Miska – ismételte meg a cseh hasonlónak szánt hangsúllyal, a másik súlyos köpenyére mutatva – Mintha te sem hadaink diadalát szolgáltad volna… Ugyan mit tudsz te ezektől a szerencsétlenektől zsákmányolni?

- Szerencsétlenek? – szisszent a kötekedő hangja – Talán sajnálod ezeket az eretnekeket?! Közönséges zsiványok!

A cseh megborzongott; nagy önuralmába került, hogy összébb ne vonja köpenyét – mintha a szokásos gonoszkodásnál többet rejtettek volna a szavai.

- Persze, hogy sajnálod… – fűzte hozzá kegyetlen mosollyal – Hiszen még felcsert is hívsz a gyógyításukra!

Filip arcából kifutott a vér; de hangja remegését még volt ereje palástolni.

- A testvérem! Akit a táboriták…

- … foglyul ejtettek, és megzavarodott elméjében! – csapott a fellegekre Miska durva kacagása – Hallottam mindent, csak túlságosan beléfeledkeztetek a vallomásokba, hogy észrevegyetek! De arról már kezeskedem, hogy ezúttal nem ment meg a kedves jó barátod! Ez nyílt cimborálás a táboritákkal! Sőt, ha jól meggondolom, talán még Andrásnak is nyakát szeghetem… az árulónak a cimborája is gyanús! Megérte ugyan? Egy eretnekért…

A cseh kardja éles villanással repül ki hüvelyéből; Miskának nem marad ideje kirántani a magáét – a keskeny acélpenge keresztülszalad rajta.

Ködbe boruló tudatával már fel sem fogja Filip feleletét.

- Semmi sem érte úgy meg az életemben, mint ez.

- Filipe…

Inkább érezte, mintsem hallotta testvére gyenge hangját; sietős léptei gyorsan befogták a közébük esett teret.

- Nincs semmi baj, Jan… – térdelt mellé – Ez már nem árthat nekünk; más pedig igazán nem hallhatta... Csak még egy keveset tarts ki – hasított le köpenyéből egy foszlányt, s az ujjak csonkjára szorította – Miska mindig is ellenem volt; de más nem törődne velünk. Csak egy keveset még… rögvest előkerítem az egyik felcsert.

Bizonyosan csak a fény játéka… nem ereszkedhetett fátyol a csaknem érzéketlenségig kemény táborita tekintetére.

- Köszönöm, Filipe.

A röpke szó az ő ajkáról felér egy hálaadó misével; Filip meghatottan öleli magához.

Már indulóban van, amikor még Jan utánaszól.

- Az őrizetemre rendelt strázsa mentett meg akkor. Ő maga is velünk vallott egy hitet; de mindaddig nem volt hozzá bátorsága, hogy nyíltan tegye. De az utolsó éjszakán mégis megszöktetett, és szökött ő is velem – kesernyés mosoly suhant át fáradt arcán – Akkor menekülhettél te is. Akár találkozhattunk is volna…

***

A hajnali homály még jótékonyan beburkolta a lipanyi síkot, amikor Filip útra kelt. Nem akarta megvárni, míg nyugaton is fellobban az ég alja…

Ahogy ellovagolt az alvó tábor mellett, az árnyak közül egy lovas alakja vált ki, és csatlakozott hozzá.

- Hát elmentél volna búcsúvétlen?

Megszégyenülten hajtotta le a fejét. András sokat segített neki és Jannak a csata után, számos hangzatos érvbe és még számosabb, nemkülönben jól csengő pénzbe került, mire ketten meggyőzték a felcsert: bizonyosan tévedett, amikor Jant korábban a táboriták oldalán küzdve vélte látni… Csak úgy menne már, még most, amíg még nem szennyezi baljós füst a levegőt.

Barátja is megérthette, mert nem faggatta tovább észrevétlennek szánt távozása felől.

- Végül mégis itthagyod Zsigmondot?

- Nem őt, csak a hadat. Elengedtek… Beleuntam a mások harcába.

„Értem, beleuntál” – gondolta András gunyorosan – „Éppen eddig voltál fásult; most, hogy végre meglelted a bátyádat, most születtél újjá. Belefáradtál… no persze. Hála az Égnek, nem úgy nézel ki, édes egy barátom.”

Sokatmondó mosollyal kérdezte:

- Csak a mások harcába?

- Úgy van. Túl sok mindent fordítottak visszájára az enyéim; ezért nem akartam hazatérni sosem, hogy ne kelljen látnom… Inkább magamat gyűlöljem, mint a hazámat. De itt, Lipánynál is ugyanazzal találtam szembe magam, ami elől elfutottam… Akkor hát, ha ismét meg kell tennem – legalább ismerős ég alatt tegyem. Az enyéimért és magamért.

- Akár Zsigmond ellen?

- Bízom benne, hogy mellette. Nálam jobban kevesen vágynak vérbeli cseh királyra – de én láttam a széthúzást, ami végül porba döntött minket. Zsigmondon végtére is törvényes királyunk már tizenöt éve, és kívüle nem tudok mást, aki képes volna ismét helyreállítani a rendet – és remélem, ezt nem csak az itt harcoló kelyhes testvéreim vélik így.

Röpke tétovázás; végül mégis belekezd. Utolsó cseppig kell üríteni a kelyhet.

- Találkoztam Lénával… Sok boldogságot nektek.

Most Andrást lepte meg a zavar; neki is akad hát olyasmije, amiről nehezére esik a beszéd.

- Bocsáss meg; nekem kellett volna… Azt akartam, hogy tőlem tudd; csak hát…

- Jobb ez így – mosolygott szomorkásan – Léna mindkettőket jól ismer… Könnyebb volt tőle hallani.

Úgy indulna már… mire való nyújtani a búcsút; de barátja még tartóztatja.

- Hazatérsz, új életet kezdesz vagy a régit keresed ismét… boldog vagy így, Filipe?

Messze mögöttük, a csatamezőn akkor lobbantak fel a máglyák. A nehéz, émelyítő füstöt hozzájuk sodorta a szél; s a cseh arca fájdalmasan megrándult. Mégsem sikerült hát elmenekülni előle…

- Mit mondjak erre, András? Zsigmondra szüksége van a cseh népnek; hogy szét ne hulljon egészen; mellette kellett ma harcolnom – de ott, mögöttünk a testvéreim égnek el elevenen! Nem állhatom a táboritákat; megveszekedett bolondok a lehetetlen követeléseikkel együtt; de ez nekem és még sokaknak mégiscsak – testvérharc volt! És azon már Kain óta sincs áldás…

- De egy másik testvérharcra feloldást kaptál.

Szomorú mosollyal bólintott.

- Áldom Istent, amiért Jan él… de hiába áltatom magam: nem bocsátott meg. Búcsúvétlen ment el.

- Nem teljesen – vont elő zekéje hasítékából egy apró, hevenyészetten beburkolt csomagot, s átnyújtotta a csehnek – Igaz, hogy veled még nem akart ismét találkozni; de megkeresett… megtudhatta valakitől a seregben, hogy barátod vagyok; és rám bízta: adjam át neked ezt. Azt reméli, még nem feledted el: mit jelentett egykor nektek.

Filip remegő ujjakkal bontogatta a csomókat, míg a foszladozó kendőből egy kis kereszt bukkant elő. Fenyőből faragott, esetlen darab volt – a dologtalan, fegyverekhez szokott kéz, mely egykor készítette, talán utoljára gyermekkorában gyakorolta a faragást. Az ifjú csehnek mégis kedvesebb volt a legnevesebb művész mesterművénél is: egy régi-régi karácsonyon édesapjuk helyezte egyszerű ajándékaik közé.

Nem fűzött hozzá szép szavakat; ők azonban – a két testvér s anyjuk – így is megértették: mennyire szeretettel pepecselhetett vele hosszú estéken a keze munkájához nem szokott nemes, míg megfaragta az ajándékot – csak az ő örömükre, hiszen ő maga a legjobb szándékkal sem volt ájtatosnak nevezhető…

És egy másik kép; nem is oly régről, amikor apjuk már nem élt, a vallás már kezdte szétválasztani őt s Jant, és haldokló, beteg anyjuk sem tehetett már sokat értük. Mégis, ő adta kezükbe a keresztet; s emlékeztette őket arra: szeressék egymást, minden vitájuk ellenére is – úgy, ahogy félig hitetlen apjuk is tette. „Mindenekelőtt testvérek vagytok, fiaim… amíg egymást gyűlölitek, minden hangzatos ige üres szó csupán… Szeressétek egymást. Apátokért és értem…”

Milyen fojtó a máglyák füstje.

- Úgy látom, emlékszel – jegyezte meg csendesen András – S most mi lesz? Megkeresed?

- Ha Isten is úgy akarja: igen. De bárhogy is döntenek rólunk Odafenn: most már legalább azt tudom, hogy megbocsátott. Köszönöm, barátom – szorította meg a magyar vitéz kezét; egyszerre oly sokat szeretne mondani: hálát adni minden kedves szóért, hogy nem üldözte a hitéért, hogy oly sokszor akarata ellenére is megvédte… az együtt végigharcolt évek barátságáért.

A füsttől amúgy is felingerelt ló csaknem biztatás nélkül ugrott vágtába, elragadva megfékezésével nem is igen bajlódó lovasát; most jólesett volna fékeveszetten száguldani, bármit, csak nem vesződni búcsúzással, nem fulladozni tovább az égő hús szagától – nem gondolni semmire, ami történt.

Vagyis menekülni; mart belé a felismerés; menekülni, ahogy éveken át tette. Márpedig az Isten nem azért vezérelte hozzá Jant, vagy akár a bátyját őhozzá, hogy most éppúgy menekülje végig az életét, ahogyan eddig tette.

Olyan váratlanul fordította meg lovát, hogy a nemes mént csak kivételes ügyessége tartotta meg a lábain; és szembefordult barátjával. Még elég közel voltak, hogy láthassák egymás arcát… András szeretetteljes mosollyal nézte, s búcsúzásra emelte kezét.

- Isten veled, Filipe! És… vigyázz magadra, te vakmerő flótás! Szeretnélek még viszontlátni; lehetőleg egy darabban és élve.

Akkor fordult meg a szél.

A friss fuvallat a hegyek felől fújt, messzi fenyvesek illatát hozta, és a cseh megkönnyebbülten lélegzett nagyot a tiszta levegőből. Nemcsak ő érezte meg az üdítő változást: hátasa is hálásan fogadta a friss szellőt; s tőle telhetően igyekezett is volna az erdőség felé.

Most már lovasa is hagyta – csupán a nyeregben fordult hátra, búcsúzásképpen szélesen meglendítve magasra emelt kalapját. Szavait szárnyára kapta a mind erősödő szél, barátja azonban alig hallotta őket; úgy meghatotta egy másfajta búcsúzás.

Mert Filip– barátságuk évei alatt először – végre nem rejtette el az arcán végigcsorduló könnycseppet.