A huszita

Első rész

Fáradt; teremtő Ég, milyen fáradt, meggyötörték a borra s más egyébre szomjazó férfiak. Hűvös szél kél a folyón, foga is van, de jólesik; enyhet remélve tartja arcát a szélbe: hadd fújja el a nap verítékét – és könnyeit.

Percek múltán megborzong mégis; fejére borítja sálját, körbetekeri a homlokán; a kendő elég hosszú, szabad csücske így is kebléig hullámzik.

- Beállhatnál ifjú török harcosnak Galambóc falaira! – csendült mögötte egy kellemes férfihang; s ő önkéntelenül is különös fejfedőjéhez kapott.

Kedvelte a cseh zsoldost; a fiatalember azon kevesek közé tartozott, akik kedvesek voltak vele – most azonban még hozzá is fáradt volt.

- Hideg van, Filip.

- Mindjárt túl meleg lesz, ha Zsigmond urunk holnap végre méltóztatik megkezdeni az ostromot! Legalább mi sem hiába rostokolunk itt, Lászlóvárában.

Galambóc várát még 1427-ben, csaknem egy esztendeje juttatta török kézre az újdonsült szerb despota, Brankovics csalfasága. Válaszképpen Zsigmond a tél folyamán felépíttette a Galambóccal szemben Lászlóvárát, innen kívánta indítani az ostromot. Az építkezés hónapjai alatt ő maga sem vesztegelt: sokezres sereget toborzott.

És most, április végén végre megérték az ostrom vigíliáját is.

Amit a cseh harcos leplezetlen örömmel üdvözölt; bár azt már nem volt szíve megvallani a lánynak, hogy ő maga nem fog Lászlóvárában maradni. Napokkal korábban ugyanis azt a kegyet kérte kapitányától: hadd szállhasson ő is hajóra az ostromló királyi sereghez csatlakozva. Jól is tette, hogy elhallgatta; mert Magdaléna egyáltalán nem osztozott lelkesedésében.

- A várva várt ostrom – gúnyolódott – S persze csak erre vársz, igaz?

- Nem csak – fanyar mosoly éledt ajkain –; most például egy kupa bor is felettébb jólesne.

Léna mogorván hajolt le a lábához támasztott borostömlőhöz, kinyújtott kezével kérte a fiatal harcostól a kulacsot.

- Mintha készakarva keresnéd a tulajdon veszted.

- No és? Úgy tapasztaltam, a széplányok szeretik a vakmerő férfiakat! – felelte Filip kajánul – És eddig úgy találtam, igencsak kedvedre való voltam!

- Te nem vakmerő vagy, hanem gyáva! A saját vágyaid elől menekülsz! Miért nem térsz haza; hiszen odavágysz, nem vagy te itt boldog… éjről éjre álmatlanul kódorogsz, azt hiszed, nem vettem észre?! Ki vagy te valójában?!

A cseh vitéz látszólag nem vette szívére a kifakadást; bár Léna éles tekintetét nem kerülte el, hogy közben lopva szemére vonta széles karimájú kalapját.

- Vagyok, aki vagyok – gunyoros vonásain az örök fanyar mosoly; tekintetét pedig jótékonyan takarta fövege – Mi érdekel, Léna? Miért fizetnek meg, mi okoz kéjt, kinek a torkát akarom elvágni?

- Elsőre mondjuk arra felelj, minek virrasztasz rendre?

- Szeretem az éjszakát – felelte egyszerűen, s ismét elmosolyodott. A derűs gesztus azonban mélyebb, fájdalmasabb értelmet nyert vonásain; és a lány még hevesebb indulattal csattant fel:

- Az örök éjszakára vágysz talán?! Erről álmodozol, ezt reméled a harcok előestéin? Úgysem fogod hagyni, hogy megöljenek! Csak gyáván ácsingózol utána; de más nem lesz belőle!

Most már a fiatalember vonásairól is lefoszlott a tettetett vidámság. Ahogy viszonozta a lány pillantását, volt valami lidércszerű keskeny, halvány arcában; vállait verdeső fekete fürtjeiben; de leginkább változékony, kék tekintetében. Aki nem ismeri, kegyetlennek mondaná talán; Léna mégis megérezte: ha rejlik is benne démoni erő, attól ő maga szenvedhet a leginkább.

- Mire gondolhat egy ember, míg a meredély szélén a rohanó vízbe réved? Álom vagy valóság… csak keskeny híd, Léna. Olyan keskeny… Szédelegve révedsz a folyóba; csak egy fuvallat… egy nehéz gondolat, és a hullámokba szédülsz. Álom és valóság… Álmodsz egy vágyat, majd megteszed; elkövetsz valamit, és elmenekülsz előle, időn és téren át, remélve, hogy a múlt úgy nyeli magába, mint ahogy az éj köde a lidércálmot; felnézel az égre, és látod a csillagokban Krisztus arcát… Elmosódik a határ. Nincs álom és nincs valóság; csak igazság van, és az az, amit annak hiszel.

Félelmesen halk hangját egy erősebb szellő is messzire fútta volna – a lány mégis beleborzongott. És most először ébredt rá: talán mégis veszedelmes a fiatalember. Ó, nem mintha valaha is képes volna bántani őt – Lena önmagától rettegett. Saját rémképeit látta felködleni a cseh tekintetében sötétlő árnyakban – mi lesz, ha egyszer megérti szavukat, és akkor már reménytelensége ellen nem kevés barátja kedves szava lesz a megoldás… hanem az a kavargó semmiség a lábai alatt?

- Elfáradtam, Filip – fordult el a fiatalembertől, hogy végre szabaduljon tekintetének erejétől – Hagyj aludni. És te is jobban tennéd, ha a holnapi küzdelem előtt még pihennél egy keveset, ahelyett, hogy a kísérteteiddel viaskodsz.

***

- Ite, missa, est – zengte be a pap hangja a várkápolnát. A friss tavaszi hajnalon nyitva feledték a szentély ajtaját; s az odakinn merengő Filip szomorkásan mormogta maga elé a mise záróakkordját.

„Ite, missa, est... Vajon ott benn hányan vannak, akik valóban értik, s nem csak megszokásból ismerik? Négy teljesen ésszerű kérés; amit mi, kelyhesek akarunk… miért nem hagyják, hogy békén higgyünk és áldozzunk úgy, ahogy mi igaznak látjuk?”

- Mi baj, Filipe?

Összerezzent; gondolataiba merülve nem hallotta a közelgő lépteket, csak a váratlan hangra rezzent fel.

- Mi baj? – ismételte András szelíden, kezét barátja vállán nyugtatva – Engedd, hogy segítsek.

- Semmi olyasmi, amit jóra fordíthatnál.

- Nem hallgatsz misét.

A magyar vitéz szava csendes volt; mégis úgy szisszent a csendben, mint a pallos éle. Vagy mint máglya felett a szél.

Filip elsápadt; de éktelen erőfeszítéssel arcára varázsolta szokott gunyoros mosolyát - mellyel Léna gyengéd aggódása ellen szokott védekezni, s karba font kézzel a kőpárkánynak vetette a hátát.

- Jó észrevétel.

- Miért veszítetted el a hited?

A kérdés inkább volt részvevő, mint vádló; a cseh mégis támadásnak vette – és szokott tartózkodását levetkőzve, régen hordozott sebeinek minden keserűségével fakadt ki.

- Miért hiszik az emberek, hogy csak úgy lehet Istent imádni, ahogyan ők teszik?!

Kimondta; most már alea iacta est. András eszes fiú; meg fogja érteni.

Megértette; látszott kitáguló szembogarán. Megremegő hangja lehelet csupán; meglehet, szándékosan suttogott, meg ne hallják; bár a cseh gyanította: riadalmában ha akarna, sem volna képes hangosabban beszélni.

- Haereticus vagy?

- Ne nevezz eretneknek! … Kelyhes vagyok, igaz; Jan Hus tanainak követője. De őszintébben hiszek, mint sokan közületek! De tedd, amit akarsz: adj fel, ha szerencséd van, engem megölnek, neked meg javadra írják a ti mennyországotokban, hogy méltó halálra adtál egy eretneket! Csak rajta!

András olyan erővel szorította meg a vállát, hogy csaknem a csont is beléroppant.

- Hallgass már végre! Ennyire rosszul ismersz?! Nem szokásom elárulni a barátaimat.

Most először engedett fel kissé a cseh arca; bár változékony vonásai továbbra is inkább tükröztek hitetlenkedést, mintsem megkönnyebbülést.

- Hát én még mindig az vagyok…?

- Én legalábbis nem tudok az ellenkezőjéről – mosolygott rá András – Nem értek egyet a tanaitokkal, de annyira elvakult sem vagyok, hogy Istenként ítélkezzem mások hitéről.

Áldott jó vedlett kalap; jótékony árnyat vet elfátyolosodó tekintetére; hasznosabb, mint bármiféle álarc, futott át a cseh fején; míg hálásan megszorítja barátja kezét. Mit sem érne a maszk – ha épp a szemet hagyja fedetlen?

- Vajon hányan mondanák ugyanezt rajtad kívül ebben a jó keresztényekből toborzott csaknem-keresztes hadban?

Andrásnak nem maradt ideje felelni; mert odalenn, a parton már útra kész alakzatba rendeződtek a királyi gályák. Pontosabban Rozgonyi gályái; Zsigmond, bár ő is ott volt a sereggel, csak névleg vezette azt. És a cseh, látván a készülődést, ellendítette magát a kőpárkánytól, és rohanni kezdett lefelé a meredek kőlépcsőkön, a part felé.

- Per amorem Dei, ne fuss már olyan gyorsan és lelkesen, mintha életed első találkájára igyekeznél! -  loholt utána barátja - Megvárnak azok a gályák! Annyira nem sürgős!

- Neked nem; de én az egyik fedélzetén akarom tudni magam, mielőtt még felszedik a horgonyt!

- Én is! – lihegte András; bőrkesztyűjével epésen törölgetve homlokát s kusza, szőke fürtjei tövét – Egészen pontosan: akar a kánya, te megveszekedett bolond; de nem engedlek oda egyedül! Amilyen sötét kedvedben vagy, még talán nem látnálak viszont! Jókor megtudtam, hogy oda készülsz – és én is ugyanazt kértem szeretett kapitányunktól.

Mivel a cseh felelet helyett még szaporábbra fogta lépteit, András megeresztett egy újabb káromkodást, és szitkozódva sietett utána.

- Épp elég forró napunk lesz, feltétlenül szükségesnek találod, hogy már rögtön az elején dőljön rólunk a veríték?!

***

- Hogy a rontás szállna a pogány szultánjára, hogy a vesztés, hogy az a fészkes…

András szitokáradatában sokan osztoztak Zsigmond seregében. Akkor már két hónapja törték a magyar ágyúk s bombadrák Galambóc falait; azok azonban – bár megroggyanva – de állták az ostromot. A végső ostromra, melytől a vár bevételét remélték, azonban már nem kerülhetett sor: a magyar sereget ismét elérte a nikápolyi balsors. Váratlanul maga Murad szultán érkezett a törökök megsegítésére; és a hatalmas sereggel szemben Zsigmond nem vállalta a harcot – az ostrom feladásáért cserébe békés elvonulást kért és kapott a szultántól.

A gyors gályák jó iramban szelték hullámokat; rövid idő alatt a sereg nagy részét átjuttatták a folyón. Már András is kifogyott a szitkokból; csüggedten kuporodott le a parton, ügyet sem vetve az epés pillantásokra.

- Minek álldogáljak? – vont vállat, Filip tekintetében keresve az egyetértést – Akármilyen gyorsan is haladnak, beletelik még egy jó darab időbe, mire mi is sorra kerülünk.

- Ne panaszkodj: Zsigmond urunk is még ezen a parton van – intette epésen Rozgonyi; mire a fiatalember kedvetlenül hallgatott el; alig várva, hogy a temesi ispánt másfelé vigye az útja.

Egyszerre azonban felbolydult a part.

Kiáltások, rettenet és halál sikolya vegyültek az elvonulás zörejeibe; szemvillanás alatt felkavarva az addig legalább nagyrészt rendezett sorokat.

- Hitszegés! A törökök…! – terjedt szájról szájra a kiáltás; és a rettenet még inkább szétzilálta a parton rekedt csapatokat, szabad prédául dobva őket a lesből rájuk rontó törököknek.

A felbolydult embertömeget csaknem elvágták a gályáktól; és a hiábavaló menekvés még inkább az ellenséges fegyverek közé sodorta őket. A kavarodás Filip-et és barátját is magával ragadta; a király körül összeszoruló katonák felé – éppen jó helyre; a galambóciak is felismerték Zsigmondot, és épp ellene támadtak a leghevesebben. A maroknyi csapat minden vitézsége hiábavalónak tetszett azonban az oszmán áradattal szemben – míg a túlpartra értek tehetetlenül nézték, mint vesznek el sorra bajtársaik.

András is csak barátja gyorsaságának köszönhette életét: az ellene törő janicsár már nem érhette meg mesterinek szánt vágása bevégzését. A cseh kardjától keresztülszúrva hullott a földre, jatagánja azonban így is felhasította András homlokát; a fiatalember arcán vastag patakban csordult végig a vér, összevegyülve a küzdelem verítékével.

Kimerülten törülte le; ahogy azonban kezét a homlokához emelte, pillantása a folyóra esett. És azonmód meg is dermedt; úgy meredve a hullámokra, mint aki jelenést lát.

- Talán bizony magad körül nem találsz elég látnivalót, hogy úgy kémleled a messziséget? – bökte oldalba a cseh; feleletet azonban nem kapott. András csak némán mutatott a folyó felé, ahol egy kisebb csapat naszád szelte a habokat a szorongattatott csapatok felé.

Már elég közel voltak, hogy jól kivehetőek legyenek a fedélzeten álló katonák… és még valaki más is, aki a gályát vezette.

A magyar vitéz felcsapó lelkesedésében egy pillanatra még az őket környékező veszedelemről is elfeledkezett.

- Ez aztán az asszony!

- Rozgonyi Cecília! – ismerte fel Filip is – Sosem értettem, hogy mit keres itt, férfiak dolgában… de Istenemre, most nem bánom, hogy itt van!

Akkor már záporoztak a lövések Rozgonyiné naszádjáról; s a nagy sokára feleszmélő Lászlóvár ágyúival közösen meghátrálásra kényszerítettek a törököket.

Percnyi lankadás csupán; mégis elég, hogy a főispán Zsigmonddal és a katonák jó részével eljusson a gályákig.

Már csupán Cserni Száva katonái maradtak hátra. A lovag maga köré gyűjtötte megmaradt litvánjait, készen rá, hogy majd fedezze az elhajózó királyt, s mind a többi gályát, melyek a Galambóc alatt rekedteket mentette a másik partra.

Filip, egypár lépésre az indulni készülő hajótól, megrészegülten nézte a litván lovag hősiességét. Önként vállalt és biztos halál; éppolyan biztos, mintha ő maga inkvizíció elé állana megvallani hitét… Vagy amilyen bizonyosan elkárhozna azért, amit testvérével tett. Pontosabban azért, amit nem tett.

Egy elrontott élet bűneit jóváteheti vajon egyetlen jól megválasztott kilépő…?

Egypár lépés csak… ha elég közel ér, úgyis magába szippantja az öldöklés; akkor már, ha akarná, sem lenne visszaút; és…

Egy kemény kéz rántotta vissza; olyan erővel, hogy csaknem egyensúlyát vesztette – és nem is nyerte vissza, mert András erőszakkal vonszolta magával a gálya felé. A cseh megadóan hagyta; a csata és saját indulatai túlságosan kimerítették, hogysem tiltakozni tudjon.

Az utolsó gálya is sebesen távolodott Galambóctól a vérmocskos hullámokon; a fedélzeten levők azonban így is tisztán látták a parton az ostrom utolsó felvonását. Cserni körül egyre ritkult kis csapata, mind lankadt a még élők ereje is… Végül a litván lovag súlyos sebet kapva földre rogyott; s vezérük halálát látva maroknyi embere ellenállása is összeomlott. Percek múltán már csupán megcsonkított, véres holttestek hevertek a hős litván csapat helyén.

Filip dermedten állt a hajóorrban, elfehéredő ujjakkal szorítva a korlátot. Márványsima arca éppolyan néma volt, mint egy álarc – barátja azonban túl jól ismerte, hogysem higgyen a látszatnak.

- Cserni Száva és litvánjai azért haltak meg, hogy mi többiek élhessünk – jegyezte meg halkan a cseh mellé lépve – Nem várták el, hogy melléjük álljunk mindahányan.

- Nekem ott lenne a helyem. Annak a véres halomnak az alján.

- Az Isten szerelmére, Filipe! – veszítette türelmét András – Az én hazámból foglalták el Galambócot; az én szívem vérzik érte, hogy nem sikerült visszafoglalnunk – de még én sem látom értelmét, hogy beálljak Cserni Száva mellé eggyel több halottnak! Te minek tennéd? Nem a te harcod!

A cseh sötét pillantást vetett rá.

- Csak, mert nem születtem magyarnak, nekem már nem is lehet fontos? Most legalább annyira megsértettél, mint Miska és a többiek, akik cseh voltom miatt gúnyolnak.

András bűnbánóan beharapta az ajkát.

- Nem akartam.

- Én őszintén örültem Galambóc ostromának! Végre egy keresztes had, ami nem keresztények ellen indul! Üdítő változatosság, igaz?! Egyébként mi dolgod azzal, hogy én mit s miért teszek? Mi vagy te, talán gyóntatópap?! Sajnálom, atyám; haereticus vagyok – velem nem lehet dolga, legfeljebb, ha máglyára küld!

A magyar – ismét türelmet parancsolva magára –, visszanyelte a kitörni készülő cifraságokat.

- Nagyon jól tudod, hogy én sosem helyeseltem a vallás nevében elkövetett vérontást; és azt is, hogy nagyon sajnálom, ami a veled és a bátyáddal történt. Már amennyit elmondtál róla. De akkor sem fogom hagyni, hogy ennél is jobban önmagad ellen fordulj! Mire volt jó ez, Filip?

- Galambóc? – vont vállat erőltetett nyugalommal – Értetek is harcoltam.

- Jó, akkor hagyjuk Galambócot. Marad még bőven egyéb is. Csak pár napja is, ha nem érkezem időben, hogy szétválasszalak benneteket, már rég’ Miska arcába vágtad volna a kesztyűdet! Mellesleg megérdemelte volna, de most nem számít. Mondd… miért?

- A becsületemet védtem. Volna, de te nem hagytad!

- Én is a becsületedet védtem, te bolond! – fortyant fel András – Gyalázatos kivégzésen kívül egyebet nem nyerhettél volna! Én kérdem, és kérdeztem már sokszor és sokféleképpen; de még egyszer sem kaptam rá teljes feleletet: miért keresed ilyen megveszekedetten a tulajdon vesztedet?!

- Nem keresem eléggé. A Halál olykor vérbeli nagyúr: térden állva kell esengeni a kegyelméért, kívánjon az ember akár halni, akár az ellenkezőjét; és még úgysem bizonyos, hogy meghallgattatik!

- Mi történt pontosan a testvéreddel? – kérdezte András óvatosan. Barátja jóval korábban megvallotta már neki, hogy bátyját megölték, és ez a tragédia űzte messze szülőföldjéről; de ennél többet sosem mondott.

Most sem. A kérdés hallatán egyszerre viaszmaszkká merevedtek vonásai; mélyen magukba zárva a titkot.

- Egyszer már mondtam: megölték. Ne beszéljünk róla többet.

András fejcsóválva nézte.

- Jól van, Filipe: akkor hát nem kutatom, mi történt a bátyáddal; a te dolgod, a te tragédiád. De abban biztos vagyok: ő azt akarná, hogy boldogan élj.

- A testvérem táborita volt! – szakadt fel az évek hosszú során át visszafojtott, elkínzott kiáltás a cseh vitézből – És igenis, az én legszörnyűbb vesztemet kívánhatja most szegény; és én meg is érdemelném; mert én hagytam őt meghalni! Túl sok volt már az ellentét a táboriták és köztünk; hiába tiszteljük mindannyian Huszt... És a két párt fegyverrel esett egymásnak, köztük voltam én is. Mi diadalmaskodtunk.... Jan is foglyul esett, sok mással együtt. És igen, hagytam, hogy megöljék; mert befolyásom alig volt, a megvesztegetésképpen felajánlott pénzemet kevesellték és megvetették, pedig mindenemet eladtam, földönfutó lettem, hogy összegyűjtsem; azt sem fogadta el tőlem, hogy az én képemben, az én ruháimban szökjön börtönéből s én haljak helyette – és ahhoz nem volt elég erőm, hogy meghaljak én is vele.

És ha mindez kevés volna, hát van másik keresztem is: az egyetlen, amit tőlem elfogadott volna, bármennyire is megvetett és gyűlölt engem, ezt kérte tőlem: egyetlen tőrt… darab kenyérben, látogatásomkor köpeny alatt, hogy végezzen magával… Bármennyire is hitt és bátor volt, a lángoktól ő is rettegett… Nem adtam meg neki – az annyi lett volna, mintha én mártottam volna belé a fegyvert! Így pedig, mintha én kötöztem volna a máglya oszlopához… Káin vagyok, András!

Van még kérdésed a kísérteteimről? Érdekelnek éjjeli álmaim? Érdekel, mi elől menekültem?! Bármi egyéb?!

Elfordult; milyen áldás is az a vedlett kalpag; legalább elfedi a tekintetét menthetetlenül elfátyolozó keserű könnycseppet.

- Szerettem a testvéremet – tette hozzá halkabban, megfáradtan – olyan nagyon szerettem. Akármekkora bolond is volt, az átkozott nézeteivel… Átkozott táboriták! Miért is nem fértek el a szentektől, freskóktól, egyéb katolikus mindenféléktől… Csaknem másfél évezredet lépnének vissza! Jan is minek tartott a nyomorult parasztokkal, inasokkal, szedett-vetett népséggel, nemes létére… De én szerettem, András! Csak éppen ő megvetett, katolikus bérencnek gúnyolt, gyávának bélyegzett, földi javak hajszolójának nevezett, csak, mert nem az ő hitét vallottam… Akkor is a testvérem volt! A vallásnak békítenie kellene az embereket… minket elszakított. Nem vártam meg a kivégzését… képtelen lettem volna látni; de tudom, ha akkor a városban lettem volna, mégis odamentem volna a máglyája elé, és – csodáért imádkoztam volna, amíg porrá nem omlik a teste! Értelmetlen lett volna, és ő is csak Káinnak bélyegzett volna. Inkább elmenekültem.

- Nem lehet, hogy mégis… mégis kegyelmet kapott? – vetette fel halkan a megrendült András; de rögvest meg is bánta: az esély szemernyi sem volt; a szerencsétlen cseh arcán mégis felszikrázott a vad remény.

Pillanatnyi fény csupán; ki is huny a következő szemvillanásban.

- Annyiszor gondoltam én is rá… de hiába. Rég’ széthordta hamvait a szél… már csak azért is, mert különben már ezerszer is felkeresett volna, hogy fejemre olvassa vádjait. Őrültség, amit a táboriták akartak, de sokszor már azt kívántam: bár ők győzedelmeskedtek volna. Jan megtalálta volna a módját, hogy megmentse az életemet, zsoldos ugyanígy lehettem volna – de ha vesztes, kegyelmet esengő lettem volna, talán ő is meglelte volna magában az egykori szeretetet.

Zsoldosnak álltam, hogy megéljek. És egy idő után az sem zavart, hogy épp Zsigmond seregében… hiába Hus gyilkosa – akkor csaknem gyűlöltem az enyéimet is, hiszen ők is éppúgy küldtek máglyára embereket, mint a katolikus urak! Érted már, miért keresem azt a harcot, ami nem az enyém? Amiben többé nem kell hinnem? És hogy miért keresem… a halált?

András szavát elfojtotta a részvét; a szerencsétlen cseh azonban úgy hitte: megvetésében hallgat; és újjáéledő kétségbeeséssel faggatta barátját.

- Te mit tettél volna?!

- Bizonyára azt, amit te magad is.

A cseh arca megrándult.

- Bizonyára…? – ismételte keserűen – Így vigasztal a hű barát.

- Mert ez az igazság! Te mindent megtettél, ami lehetséges volt, Filipe! Nem menthetted meg – a halálát végignézned értelmetlen és kegyetlen lett volna mindkettőtök számára. Nem tehettél mást.

Folytatása következik!