A gyalupad

            Öreg jószág, mint a gazdája, őtven. hatvan, hetven éves, de talán még attól is több, hiszen már nem ujonnan vásárolta . Mikor is? - gondolkozik az öreg. Talán ezerkilencszáz hatvannégyben de nem biztos , de nem is ez a fontos. Fontos?  Mi a fontos , az a sok munka amit elvégzett rajta, asztalok kanapék , fotelek. Csak a szövetek szinére emlékszik. Hány is volt ?- sok, nagyon sok, két hetente  egy garnitura hall. Igy ment ez éveken át. Mindent ezen a padon csinált, olykor már sorozatban.

             Ott szerénykedik a fürész, felakasztva a falon,régen nem volt használva, kézbe veszi , emelgeti. Mintha nehezebb lenne  mint régen, vagy csak úgy tünik, csak neki nehezebb. Még matat valamit a gyalupadon,  beleakad a keze a kalapácsba. Hmm, hümmög magában az öreg és forgatja kalapácsot. Pedig bele volt ütva , a nyelébe , hogy mikortól használja. Csak forgatja csak forgatja, egyszercsak úgy vetődik rá a fény, hogy egy évszám jelenik meg a nyelén. Ezerkilencszáz hatvankettő, idősebb mint a gyalupad, hát persze ez volt az első saját szerszáma. Igen az ócska sorba vette - két lejért nyél nélkül -  nem is volt drága, ha belegondol hogy mennyi mindent csinált vele, Hány éve is ? - jó ötven, meg még egy kicsi,  de az mar nem számit. Igen,  a nyelet ő csinálta bele. Hát ez, jól tartott!

              Hmm, nézi majd kezébe veszi a harapó fogót- ezekből legalább tízet elhasznált, nem érdekes, hogy  a kalapács akár több mint ötven évig vagy még tovább tart, és a harapófogók hamarab elfogynak. Vajon miért ?                 Die Zange- a harapó fogó. A főbb szerszámok nevét németül is tanitották -áldott emlékű mestere - épp az idén húnyt el, nyolcvannyolc éves volt. Szép kort ért meg. A gyalupad Hobelbank, a kalapács  Hammer ,a fürész Sege. És tudni kellett. 

                És tudni kellett, hogy a gyalupad fiokba, mi hol van... Erre a mester külön gyakorlatot  fejlesztett ki, ami következő képpen  zajlott le. Téli reggeleken, amikor még nem volt napvilág, egyszer csak a mester azt mondta:oltsátok el villanyt. Eloltottuk. Aztán oda ment szépen egyikhez, másikhoz és elkérte a kis vinklit,vagy akármit, de egy kisebb szerszámot. Aki egy hét után nem tudta hogy hol van a pad fiókban annak teletömte a zsebét fürészporral, és átküldte a szabó mühelybe. Ott már  várták és a szabómester  egy félrejáró diákkal bevarratta.

                Ezzel aztán két napig járt  - kötelező módon - de ez hosszabithato is volt. Aki egyszer megcsinálta két napot, az többet nem vétette el a szerszám bemutatást. Igy  gondolkozott az öreg, vissza egészen az inasévekig, na meg persze közbe is eszébe jutott valami. Mikor munkát keresett, meg mikor leszerelt, és ujra munkába állt. Amig katona volt egy vadonat uj gyárat épitettek, a régi mellé. Még arra is gondolt , hogy ahogy épült a gyár, úgy fogyott a  szaktudás, nem volt elég iparos. Aztán csináltak , hat hónap alatt , aztán meg három hónap alatt. Igy higult a szakma , és tiz év mulva már nem tudták megreszelni a fürészt, húsz év múlva nem ismerték a vinklit, és még sok mindent nem ismertek.

                Le kéne takaritani a gyalupadot. Hozzáfogott, előszőr legyalulta majd megcsiszolta, aztán gázolajjal, bevonta az egészet, még a lábát is.Jó volt az, még a bogarak is elpusztultak, nem birták a szagot. Megpihent egy kicsit, majd  eltávolodott a gyalupadtól, hogy távolabbról is megnézze. Mert akkor még nem tudta, hogy  utoljára takaritotta le.