II. Fejezet

A terv

Reno, Neveda 1947

  Wilson egy hosszú folyosón futott. A közlekedő végeláthatatlannak tűnt, milliónyi ajtóval. Valami üldözte, nem tudta, hogy mi az. Futott, ahogy csak bírta, de úgy érezte, nem bírja tovább. A halál leheletét érezte a tarkóján. Berontott egy helyiségbe, bevágta az ajtót majd leült elé. A szíve erősen vert, olyannyira, hogy a már fejében hallotta a dobogást. A dobogás lassan kopogásként hallatszott. A férfi riadtan ült fel az ágyán. Csakugyan kopogás volt, a bejárati ajtaján kopogtattak erősen. Nem tudta, hogy hirtelen hol van. Fel sem ébredt a nyomasztó rémálmából és már dörömbölnek az ajtaján. Az ágy rugói keservesen nyikorogtak, ahogy nagy nehezen feltápászkodott, majd magára vette a köntösét. A kopogás csak nem szűnt meg.

- Nyitom már!-Kiabálta.

   Wilson emlékeiben még elevenen élt az előző napi eset, ami a bázison történt. Nem tudta mire vélni az egészet, mintha egy mesekönyv történeteit élte volna át. Levánszorgott a lépcsőn, oda ért a bejárathoz, elfordította a zárat, ami kattantan és az ajtó kinyílt. Az ajtót a lánc fogta meg és résnyire nyílott. A nyíláson fény ömlött be a sötét helyiségbe, a fényáradatban egy homályos alakot látott, majd ahogy a szeme alkalmazkodott a viszonyokhoz, Evans tábornok arcát ismerte fel.

- Jó reggelt Donald!

- Erick? - Ráncolta a homlokát Wilson, mert nem tudta, hogy mit keres nála a tábornok.

- Miért, már meg sem ismersz civil ruhában? – Hajolt közelebb a tábornok az ajtóhoz.

Wilson becsukta az ajtót. A láncot csörögve kiakasztotta, majd ismét kinyitotta azt. Még mindig nem értette, hogy mit keres itt a tábornok.

- Beljebb mehetek?- Kérdezte Evans

- Persze gyere csak! – Mondta Wilson.

   Erick és Donald régóta ismerték egymást. Igaz mostanra a barátságuk kicsit megkopott. Egy hónapja Erick intézte el, hogy a bázishoz kerüljön Donald. A munkahelyen betartják a hierarchiát, tisztelik egymást. A való életben viszont, mondhatni barátok.

- Jól vagy Donald?  Elég nyúzottnak tűnsz.

- Igen, jól vagyok, csak rémálmom volt.

- Nem csodálom.

   Mondta Evans közben a falon lévő festményt kezdte vizsgálni. Donald háza igen tágas volt. Ha a bejáraton belépünk, egy tágas előszoba várja a látogatót, szembe a lépcsővel a mi az emeletre visz. Jobbra a konyha és az étkező, balra pedig a nappali és a dolgozószobája található. Az összes helyiség elegáns, antik bútorokkal volt berendezve. A falakon pedig a családtagok portréi, némelyik még festve, de van, amelyik már fotózva van.

- Nem csodálom? - Tette fel ezt a kérdést magában Wilson.

- Miért nem csodálod? – Kérdezte Ericket.

- Egyedül vagy itthon?

- Igen, miért kérdezed?

   Wilson nem értette ennek a villámlátogatásnak a lényegét, és miért kell egyedül lennie?

 Mi történt? Mi folyik itt? Ezek a kérdések jártak Donald fejében.

- Rendben, menjünk be a nappaliba. – Mondta Evans.

   Elindultak a nappaliba. A nappali parkettás volt, fényesre lakkozva szinte már fésülködni lehetett a tükörképben. A szembe levő falnál egy terméskő kandalló hófehér szegéllyel, a tetején kis képekkel, előtte egy bőr ülőgarnitúra kávézó asztallal. Leültek, majd Erick kis idő múlva szót emelt.

- Láttam tegnap a boncteremben történteket.

- Tudom én is láttam a lényeket. – Mondta Wilson zavarodottan és próbálta terelni a szót.

- Én konkrétan egy lényre gondoltam Donald.

   Wilson ebben a pillanatban úgy érezte, bele süllyed a fotelba. Itt tudatosult benne, hogy más is látta mi történt a boncteremben. A feje kavargott, nem tudta, mit tegyen, elfusson vagy maradjon, csak egy nagyot nyelt.

- Nézd nem szóltam róla senkinek csak én láttam, majdnem így is lebuktam. – Mondta Evans, nyugtatva Donaldot. – Láttam, hogy megfogja a kezedet.

- Igen így volt. – Kezdte Wilson beismerően. – Megragadta a kezemet, majd azt mondta, hogy mi kezdtünk el mindent.

- Mit kezdtek el?

- Nem tudom Erick, csak ennyit mondott, mi kezdtünk el mindent.

- Nem értem ezt. –Rázta a fejét Evans.

- Én sem értem, és ha már itt tartunk, akkor áruld el, hogy miért kellett a boncteremben várnom, addig, amíg ti a laborban bájcsevegtetek? - Emelte fel a hangját Wilson.

   Kínos csend lett. Evans csak nézett maga elé, nem tudta mit is szóljon.

- Tulajdonképpen mit hallgattok el előlem, mit hallgattok el a többi ember elől? Ne mondd azt, hogy nem tudod, mert nem hiszem el. Az alelnök elég zavart volt és ideges, láttam, ahogy az asztalra csapja a papírokat!

   Evans az kezével az inge nyakához nyúlt és meg igazította.

- Láttam, hogy a boncmester is meg volt lepődve teljesen!

   Ezen a szavak után Wilson felállt a kanapéról és az ablakhoz ment. Azon nézett ki, közben várta a válaszokat Evanstól. Erick még tétovázott egy kicsit, majd megszólalt.

- Régóta tudnak róluk…

   Wilson, amikor ezt meghallotta, visszafordult összeráncolta a homlokát és kérdően Evansra nézett.

- Mégis milyen régóta? – Vonta kérdőre Wilson.

- Körülbelül 1860-tól vannak feljegyzések.

- Szóval már nyolcvanhét éve tud a kormány az idegenekről? Majdnem kilencven éve őrzik titokban? A szemtanúk, akik pedig ilyen jelenséget láttak, azokat elmebetegnek kezelik! Ez remek! - Fakadt ki a tudós.

- Fontos, hogy ne keltsenek pánikot. Különben is, az egy másik faj.

- Egy másik faj? Azt mondod, hogy két fajról is tudnak?

 Kérdezte Wilson értetlenül, hogy miért titkolták el előle, ha ő is ugyan úgy a bázison dolgozók egyike.

- Ez a másik faj teljesen máshogy néz ki, mint a most felfedezettek. Nem olyan magasak. Körülbelül 160 cm vékony testalkatuk van, a bőrük pedig szürkés színű. – Mondta Evans.

   Ericknél volt egy barna színű, bőr aktatáska. Kinyitotta és elkezdett benne matatni. Egy sárga mappát vett ki belőle, majd a benne levő fotót oda adta Wilsonnak. Donald szemügyre vette fotót, amin egy lény volt. Az arca hosszú, a szemei nagyok és oválisak voltak. Nem volt elkülönülve az írisz, csupán nagy és fekete volt.

- Nézd Donald én kockáztattam és a rangommal éltem vissza azzal, hogy kihoztam a bázisról ezeket a dokumentumokat. Ezért kérlek, ne nagyon beszélj erről másnak, mert elég ronda vége lehet a dolognak mindkettőnk számára. - Fejezte ki aggodalmát Erick.

- Mhm..mhm -Dünnyögte Wilson gyakorlatilag ügyet sem vetve Evans beszédére, miközben a képet elemezte. - Mikor találkoztak ezzel a fajjal először szemtől szemben? - Kérdezte.

- 1920 körül.

   Evans ismét turkálni kezdett a sárga mappában. Még egy fotót vett elő.

- Ez a fénykép 1920-ban készült, amikor is először találkozott ember és földönkívüli. - Nyújtotta át Wilsonnak. Pár évvel később egy nagyszabású terv is készült állítólag. - Mondta Evans tábornok.

   A tudós a kezébe vette a képet és ezt is vizsgálni kezdte. A szeme először a csészealjon akadt meg és a kép jobb oldalán lévő három szürke lényen. Baloldalon egy öltönyös úr és szintén három katona volt. De a legmeglepőbbnek azt találta, hogy az öltönyös férfi és az egyik lény kezet fognak. Ezután az asztalra dobta a képet.

   Donald a tölgyfából készült bárszekrény felé vette az irányt, majd kinyitotta és két poharat vett elő. Kicsit mélyebben nyúlt a szekrénybe és elő vett egy üveg Whiskyt. Mindkét pohárba töltött. Rá rakta az italra a tetejét, megfogta a poharakat és közelebb ment a kanapéhoz, az egyiket Evansnak nyújtotta.

- Köszönöm Donald!

   Wilson ismét az ablakhoz ment. Kezében a pohárral és újfent kifelé bámult.

Evans egy szivart vett elő. - Nem zavar, ha rágyújtok?

- Csak nyugodtan.-Fordult vissza.

   Donald nem szerette a cigarettát és a szivart sem. Evans ezt nagyon jól tudta ezért nem is kínálta. Alkoholt sem rendszerességgel ivott, mondhatni alig, így ha Wilson az italhoz nyúlt, akkor tényleg fel van zaklatva.

- Mégis milyen nagyszabású tervvel álltak elő? - Kérdezte Donald, majd egy kortyot ivott az italból.

- Ez egy jó kérdés. – Mondta Evans, majd megnyújtotta a szivart és a doboz gyufát pedig zsebre vágta. – Fél éve vagyok a bázison. Mindössze két-három hónapja tudok ezekről a dolgokról. Sokáig azt hittem, hogy egy sima katonai bázis, ami kutatásokkal is foglalkozik. Biológiai hadviselés, új fegyverek kifejlesztése és így tovább. Aztán hallottam, hogy az alelnök mondta az egyik tudósnak, kerítsenek egy jó csillagászt. Ekkor ajánlottalak téged. Amikor rá kérdeztem, hogy minek ide tudósok és csillagászok, és miért vannak betonbunkerek több emelet mélyen a bázis alatt, akkor közelebb jött az alelnök, majd annyit mondott, hogy az idegenek nemsokára eljönnek. Majd megint hátat fordított nekem és ismét elindult a folyosón, én utána szóltam, hogy mégis miféle idegenek? Erre megfordult, majd maga után invitált. A tárgyalóterembe mentünk. Abba, amelyikben tegnap is voltunk. Az asztalra dobta ezt a sárga mappát leült ő is, majd elmesélte azt, amit most neked is elmondtam.

- Tehát nem mondott semmit erről a tervről? Kérdezte Wilson.

- Nem egy szót sem mondott róla. -Közben pöfékelte ki a szivar füstjét. - Bár a mostani esetnél, nem örült az alelnök, hogy te is tudsz róla, ezért a mostani beszélgetés nem történt meg.

- Nem tűnt fel neked, hogy valami nincs ott rendben? - Kérdezte Wilson a tábornoktól.

- Nézd fegyver fejlesztésekként állították be a dolgot. Nekem az a feladatom, hogy a katonáim, akikért felelősséggel tartozom, mind a helyükön legyenek és mindig parancsra készen álljanak. Így számomra nem az volt a fontos, mit őrizzenek, hanem hogy hogyan. De most már azt is tudom, vagy ha nem is tudom, de sokszor sejtem mit kell őrizni. - Mondta Evans

- Erick ez az ember – Wilson letette a poharat, majd az asztalhoz ment és rámutatott arra az öltönyös emberre, aki kezet fog az idegennel. – nagyon ismerős, hogy is hívják mit mondtál?

- Nem, én nem mondtam a nevét, de John Schönfeldnek hívják, német származású biológus és kiemelkedő a diplomáciai munkássága. Már vagy hét éve nem dolgozik a bázisnál

- Azt hiszem, tudom ki ő. Az apám egyik jó barátja volt, itt lakik Sacramento-ban.

- Akkor szerintem látogassuk meg az öreg Schönfeld-et, hátha tud valamit erről az egészről.