A csodafegyver

       A főváros közelében  egy erdős területen katonai kutatóbázis rejtőzködött.. Már egy kilométerre a bejárattól figyelmeztetések és kamerák riasztották el a hívatlan látogatókat. A betévedt turistákat terepjáróval érkező katonák fogták közre, és alapos kikérdezés után a területen kívülre toloncolták őket. A közeli faluból Ócsáról három civil járt be engedéllyel, ők a takarító és karbantartó személyzetet alkották. A kutatók, tudósok a tábor területén laktak, nagy ritkán hagyták el a bázist, odabent minden szükségletüket kielégíthették. A katonák egy hónapot töltöttek szolgálatban, a hó végén érkezett a váltás, általában ugyanaz a teherautó hozta ki a húsz fős őrséget és a parancsnokukat. Az őrparancsnok mindig olyan tiszt volt, aki sokat tapasztalt, katonailag jól képzett, és minden fegyvernemről kellő ismeretekkel rendelkezett. A területen speciális fegyverek létrehozásán dolgoztak, a hadvezetés megadta az elképzeléseket, az ott dolgozó okos emberek pedig megpróbálták megvalósítani.

       Egyszer aztán fantasztikus felfedezésre jutottak. Olyan kézifegyvert sikerült létrehozni, amely csak egy összetett sugárnyalábot küldött a kijelölt lő irányba, nem tört-zúzott, nem ölt, viszont aki a nyaláb hatása alatt volt, teljesen elernyedt, fél órára magatehetetlen bábként csak nézett ki a fejéből. .Első sugallatra a fegyvert  „deprimátor”-ra keresztelték, és hét lakat alatt őrizték a páncélteremben Túl voltak a kísérleteken, kezdetben állatokon, később önkénteseken próbálták ki a csodafegyvert, fél óra elteltével károsodás nélkül ébredt letargiájából minden és mindenki. A kísérleti alanyok közt volt az önként jelentkező karbantartó is, aki a faluból kerékpárral naponta járt a bázisra dolgozni. Ő maga feddhetetlen, jó szándékú, becsületes ember volt, de a veje alvilági kapcsolatokkal rendelkezett, kisebb-nagyobb szívességet tett egy bankrabló bandának. Egy borozgatós este alkalmával eljárt az öreg szája, eldicsekedett vejének, hogy rajta is kipróbálták az új fegyvert, amitől fél órára magán kívül volt, mozdulni sem tudott, de aztán kutya baja sem lett. Az este után a vő-Károly- első útja a bandafőnökhöz vezetett, akinek elmesélte a hallottakat a csodafegyverről, ami pont illene az ő arzenáljukba. A rablóvezér látott fantáziát a fegyverben, és nem tartotta lehetetlennek a megszerzését sem. Elhatározták, hogy elhozzák, és azzal a fegyverrel járnak ezek után bankot rabolni, senki sem állhat az útjukba többé. Szervezkedni kezdtek, megfigyelőjük tisztes távolból távcsővel kikémlelte az őrségváltás minden mozzanatát, szereztek egy ugyanolyan típusú gépkocsit és zöldre mázolták, még a rendszámot is ugyanolyanra készítették. Az egyenruhákat sem volt nehéz beszerezniük, a leszerelt katonáktól mindig lehetett vásárolni felszerelést.. Mikor már minden összejött, szántak egy hetet a katonai képzésre is, hogy a húsz emberük nagyjából ismerje az alaki mozgásokat is, ami az őrségváltás során előfordulhat. Kijelölték az akció napját, és úgy időzítették, hogy a tényleges váltás előtt egy órával érkezzenek.

       A kapuügyeleten két katona teljesített szolgálatot. Jött az ismerős teherautó, biztosak voltak benne, hogy a váltás érkezett, ímmel-ámmal ellenőrizték a papírokat, aztán intettek nekik, hogy mehetnek.

- Aztán igyekezzetek ám, sok volt ez az egy hónap! –kiáltotta utánuk az egyik kapus, és csodálkozásra sem volt ideje, hangtompítós fegyverrel mindkettőjüket agyonlőtték. Nyugodt tempóban hajtott a sofőr befelé a belső úton, ami a főépület elé vezetett. Itt már sorakozott szerelvénnyel a régi őrség, felkészültek a váltásra, csak négy emberük hiányzott, akiket majd az új őrség vált le, és utána csatlakoznak. Nem is sejtették, hogy a kapunál szolgálatot teljesítők már halottak. Másik két járőrük az épület túlsó felén téblábolt, ők is nagyon várták már a váltás kiérkezését. Bordács főhadnagy a régi őrség parancsnoka mélán bámulta a közelgő teherautót, nem gyanított semmit, bár volt egy olyan érzése, hogy valami nem stimmel. Úgy száz-százötven méterre lehetett a gépkocsi, mikor bevillant neki, mi az ami nem stimmel: minden ugyanaz volt, de a rendszám átkerült középre, a megszokott gépjárművön pedig mindig a balszélen volt felrakva. Nem kockáztatott, kiadta a parancsot embereinek:

- Szerelvényt fogj, irány a bejárat, mindenki azonnal vonuljon az épületbe. A katonák morgolódva felcihelődtek, és bevánszorogtak a mögöttük lévő épületbe. Néhány ember még az ajtó előtt tartott, mikor a teherautó platójáról megindítottak egy RPG-7-es lövedéket. A jobboldali ajtófélfába csapódott a rakéta, azonnal felrobbant, és a falból kitépte az ajtót, a szétrepülő téglák és repeszek megöltek három katonát. A főhadnagy az egyik oszlop fedezékében  pisztolyából lövöldözni kezdett a teherautó felé, de az még mindig elég messze volt, nem sok kárt tett bennük. A földszinti folyosó nyitott ablakához rohant, és tigrisugrással vetette be magát az épületbe. Gyorsan tüzelőállásba rendezte embereit, ő pedig elrohant a közeli parancsnoki irodába, ahonnan felhívta a laktanyát, erősítést kért és jelezte a támadást. Feltűnt neki, hogy nagyon hamar felvették a telefont, nem csoda, hiszen a banda egyik embere a telefonelosztó aknába kuporgott és pont erre a hívásra várt, vette is a riasztást az ügyeletes tiszt nevében. Bordács csak sejtette, hogy nem az igazi illetékes volt a vonalba, de ez neki elég volt ahhoz, hogy mobilján felcsengesse Szukics hadnagyot, aki ismerete szerint a váltótársa lesz, és úgy mellesleg a haverja is volt.

- Szukics - szólt bele lakonikus tömörséggel.

- Merre vagy? –kérdezte Bordács.

- Mit izgulsz, ott leszünk mire kellünk, most kászálódnak a fiúk.

- Sejtettem, hogy még el sem indultatok. Ide figyelj érkezett egy ál-váltás, megtámadtak bennünket, csipkedjétek magatokat, és támadjátok hátba a gazembereket..

- Na ne marháskodj, ez igaz? Miért nem szóltál az ügyeletesnek?

- Szóltam, szóltam, de úgy látszik erre is készültek és elcsípték a vonalat. Jelentsd neki te az indulás előtt.

- Megyünk máris, tartsatok ki.

- Úgy lesz! –és már ki is nyomta a készüléket.

A belső vezérlőn lezárta a laborépület vasajtóit, így bennrekedtek a tudósok, de senki sem férkőzhetett hozzájuk. Visszarohant embereihez, akik heves tűzharcban voltak a behatolókkal, de a jól védhető ablakpárkányoknak köszönhetően csak egy katonát veszített.. A támadók egyre gyérebb tüzéből arra a következtetésre jutott, hogy fogytán a lőszerük, míg nekik volt bőven tartalékuk a fegyverszobában. A bandavezér látva, hogy kudarcba fulladt az „őrségváltás” , és egyre nehezebben tartják magukat az emberei, visszavonulásba kezdett csapatával. Már úgy tűnt hogy elmenekülhetnek, kihátráltak ugyanis a kapuig, de ekkor megérkezett az igazi váltás, és azok is tüzelni kezdtek. A két tűz közé szorult banditák rövidesen belátták, hogy a további harc értelmetlen, a fölösleges áldozatok elkerülése érdekében megadták magukat. Mindössze tizenketten maradtak életbe, öt súlyos sebesültet és három halottat hagytak maguk után. Már az első vallatásnál kiderült, honnan tudnak a csodafegyverről, és hogy végső céljuk a deprimátor megszerzése volt. A telefonaknában gubbasztó emberüket is elfogták, a karbantartót azonnali hatállyal elbocsájtották. Utódját már sokkal szélesebb körben ellenőrizték, a teljes rokonsága átvilágításra került.. A fegyver létezése immár végleg kiszivárgott, ezért külön biztonsági rendszert hoztak létre a védelmére. Olyan komoly páncélvédelem és elektronika vigyázta, amely még önmegsemmisítővel is rendelkezett, ha esetleg illetéktelenek eljutottak volna odáig. Bordács és katonái fürödtek az elismerésekben, a főhadnagyból százados lett, és az arany keresztet is megkapta. Nem csoda, hajszálon múlott, hogy nem valósult meg a véres „őrségváltás”, ezek után a banda a fegyver birtokában megállíthatatlanul rabolhatta volna ki az összes bankot.

A karbantartó rokonát már nem lehetett megbüntetni. Elsők közt halt meg az épület közelében, valamelyik őr géppisztolya végzett vele.