1962 julius 31 volt és miután vacsoráztunk az őr megfog és bevisz az ő szobájába és azt mondja, hogy nem teljesítettem a programot. Értetlenül álltam és megkérdeztem mit nem teljesítettem? Olvasd el és írd alá. Azt írta, hogy ő azt mondta, hogy kapáljak rendesen és én azt mondtam, hogy nem akarok. Én ezt nem írom alá, mert ez hazugság. Én hazudok? Kérdezte és azonnal bilincset rakott a kezemre, és bedobott a hajó gépházába. Ott voltam három napig kenyeren és vizen. Szerencsére megkaptam a csomagot és pótolni tudtam az élelem hiányt, miután kiengedett. Most sem tudom kire haragudhatott az őr, mert én velem ő nem beszélt az biztos.

 ***

 Orosz támadás a hajónk ellen.

A parancsnokunk nagyon szeretett halászni. Sokszor valamelyik rabot, aki tudott evezni,főleg ha lipován volt, magával vitt a Dunára, hogy evezzen. Valamiért összevesztek a katonák parancsnokával, és álandóan borsót tőrtek egymás órra alá. Valamit jelenthetett a mi parancsnokunk a katonákról, mert egy nap minden katona kopaszon jelent meg. Mondta is Bíró, hogy ezért bosszu jár.

            Vasárnap volt, és mi megtartottuk az Istentiszteletet, ebédeltünk és megkértük a Bíró káplár urat engedje meg, hogy a fedélzeten maradhassunk, mivel a hajóban nagy meleg van. A Nap tikasztóan sütött és mi napoztunk a fedélzeten. Megjött a mi parancsnokunk, és elvitte az egyik rabot, aki addig is evezett,halászni.

Bíró kiabálni kezdett és felszólította a mi parancsnokunkat, hogy hozza vissza a rabot, mivel most ő felel a rabokért. Az nem hallgatott rá, mire a káplár egy sorozatot adott le a csónak mellé. Minket a hajóba parancsolt. Még szerencse, mivel az orosz parti őrség pillanatok alatt ott termett a hajónk mellett, ropogtak a golyók a hajónk oldalán, és elfoglalták a hajót. Őreink lipovánok voltak és tudtak oroszul, hamar megértették az oroszokkal, hogy semmi nem történt, csak riadóztatni akarták a katonaságot. Sajnos Bíró és az egész csapatát máshova helyezték. Helyettük más katonák jöttek, akikkel nem lehetett így egyezkedni, de a parancsnok azután is elment halászni úgy mint az elött.

            Jött az ősz, a betakarítás. Elsőnek a borsót szedtük le, aztán a hagyma, a cukorrépa, most már nem kellett nagyon sok répát meg együnk,mivel sokunknak volt még cukor tartalékunk, de milyen a rab, mindig gondol a jövőre is. Utolsónak a kukorica szedés maradt. Gyönyörű kukorica termett. Addig szedtük amig a hó lehullott. Milyen jó volt nekem, hogy gumicsizmám volt. Sem a sár, sem a hó nem zavart. A csizma megkimélt mindentől. December közepére befejeztük a kukoricaszedést és a kórévágást és attol tartottunk, hogy nádvágás lesz a következő munkafázis, mivel nem lehetett mást csinálni. Szerencsénkre méteres hó esett és a katonák nem vállalták az őrzést, mivel ahol a hó tórlaszt kapott sok helyen két méteresre is nőtt.

            Itt töltöttük az ünnepeket és nagyon jól telt, igaz volt, hogy az ebédet későn hozták mivel a traktor nem tudott a nagy hóban jönni, de minden rendeződött. Két traktor húzta a remorkát. Nem miattunk, hanem a katonákért, mert ők voltak a fontosak. Mi örvendtünk a nagy hónak, mert így legalább védve vagyunk a nádvágástól.

A szabadulásom

1963 január 28 volt és én a hajó fenekén a létra mellett állottam. Az őr benéz és szól hogy menjek ki hozzá. Felmásztam és ő bilincset tesz a kezemre és én megkérdezve mit vétettem, rám parancsolt, hogy menjek le a másik lépcsőn. Elég nehéz volt, mivel

a kezem hátra volt bilincselve és én alig tudtam fogni a létrafokát, majd beugrottam. Bent nagyon sötét volt, nem láttam semmit. Megálltam egy helyt és vártam, hogy megszokja a szemem a sötétséget. A sötétből megszólal Dódi, a leg fiatalabb rab, és mondja, hogy ne mozogjak, mivel a bilincs nincs lezárva és nagyon szorítja a kezét és ne járjak én is úgy. Megkérdeztem, ő mit csinált. Azt válaszolta semmit. Én sem. Megszoktza a szemem a sötétet és láttam, hogy egy kis gépház szerüség, ahol vastag drótkábel tekercs volt. Ott álltunk a hidegben egy órát és azt hittem megfagyunk, mert nem vettem magamra a bekecset, s így anélkül nagyon hideg volt. Egy óra múlva ismét kiszólított és levette a bilincset, és visszaparancsolt a mi „hálónkba”. Mégegyszer megkérdeztem mit vétettem, mire azt mondta, nem teljesítettem a parancsot. Mi volt a parancs? Mire ő „Dute jos si nu mai vorbi” ( menj le és ne beszélj).

            Ezt is megértem. Ártatlanul megvertek, hogy „szökni” akarok, most meg nem teljesítettem a parancsot, ami nem is volt, hát nem írtam alá a jegyzőkönyvet. Egye meg a fene már megszoktam, hogy  nem minden úgy van ahogy szeretnénk, hanem, ahogy az Úr Isten akarja. Neki gondja van ránk. El mondtam az enyémeknek, hogy bilincsbe vertek és láthatták a nyomát, és még sem hitték el, hogy ilyen is létezik. Egész éjjel nem tudtam aludni, mind ara gondoltam miért kellett én megbüntetődjek. Mit vétettem? És kinek? Imátkoztam, hogy az Isten legyen velem, mert már senki más nem segíthet meg csak Ő egyedül. Add drága jó Atyám, hogy legalább álmomban megláthassam az én drága jó szüleimet.

            Másnap reggel nem számoltak meg és jelentést sem kért az őr, hanem a parancsnok jött egy listával és szólította az embereket, akik csomagjukkal együtt fel kellett menjenek a fedélzetre.

            Nagyon fújt a szél és mi nem nagyon vágyakoztunk a hidegre, de azért imátkozni kezdtem. Édes jó Istenem segíts meg, és én következtem a listán. Azt hiszem az ötödik lehettem. Kovács Bálint szólt, hogy hagyjam neki a gumicsizmát és a bekecset, mivel mi már bíztosan haza megyünk és nem fog kelleni, de neki nincs aki ilyesmit küldhet. Levetettem a bekecset és át adtam neki a csdizmával együtt.

            Kiszólították még Dobri Janó bácsit és Adorján Dezsőkét is. Igy már nem bántam, mert nem leszek egyedül. Drága jó Istenem légy velem. Velünk volt többek között Dódi is az a fiatal bukaresti fiucska, aki velem volt az „izolare”-ban.

            Vagy húszan lehettünk a kiszólítottak, és miután leparancsoltak az udvarra, azt mondták jelenkezzünk a periprávai munkatábórban (kolonián.) Mi elhülve bámultunk és nem tudtuk, hogy mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt rajta. Indulás Periprávára...Semmi örség, semmi sorbaállás, csak úgy, indulj előre az ismeretlen messzeségbe...

            Méteres hó és nem is tudtuk mere kell menni, hát elindultunk, az egyik aki azt mondta tudja mere van a kolonia, vezetett és mi követtük. Egy kis településen mentünk keresztül és egy tanítónénivel találkoztunk, aki ment az iskola felé. Tőle kérdeztük meg, hogy mere van a Periprávai kolonia. Mutatta mere van de azt mondta, hogy elég messzire van. Késő délután volt amikor megérkeztünk. Ebédet adtak és egy üres cellába raktak, ahol nem volt csak szalmazsák, és egy pokróc mindenkinek. Még hoztak máshonnan is rabokat és azok mondták, hogy ők tudják biztos helyről, hogy haza engednek minket. Egy kicsit örvendtem, de nem akartam elhinni. Annyi becsapódás ért az életemben, hogy már kezdtem elfásúlni. Legyen ami lesz.

Másnap megkaptuk a civil ruhát, és egy nagy terembe tereltek minket. Ott vártuk, amig a politikai tiszt megjön. Persze most már elég hangos volt a társaság, mivel tudtuk, hogy szabadulunk.

Megjött a politikai tiszt egy fiatal pökendi selyemfiú és ránk förmedt, hogy mi ez a lárma. Mi megszeppentünk és elhalgattunk, de Dódi valamit mondott a tisztnek, aki két nagy pofont lekent neki. A nép felmordult, Janó bácsi megfogta a balonomat és szigoruan rám nézett, semmi pánik. Most nem lehet vitatkozni.

            Mindannyian megjelentünk a politikai tiszt elött,egyenként.

Elsőnek Adorjáni Dezső ment be, és egy kis idő után Dobri Janó bácsi. Nagyon tettszett, amikor Janó bácsi katonásan, a sapkáját, mint valami sisakot tartott a kezében, mellmagasságban, és majdnem díszmenetben ment be a tiszthez. Látszott, hogy Janó bácsi nem ebben a hadseregben szolgált, ahol ezek a politikai tisztek végeztek. Aztán én következtem. Megkérdezte apám, anyám nevét, hol születtem és mikor, és hogy hová akarom, hogy kitöltsék a szabaduló cédulát. Elmondta, hogy kegyelembe részesültünk. Kiszabadulunk, de senkinek nem szabad elmondani, hogy hol voltunk, kikkel, és mit csináltunk, és hogy  milyen bánásmód volt a bőrtönben. Ha valaki megszegi a parancsot ide kerül vissza és akkor nem ilyen bánásmódban részesül. Aláírtuk ezt a parancsot és kaptunk egy borítékot, amivel kellett jelentkezni az otthoni szekuritátén.

            Megvártak Dezső is és Janó bácsi is, amig én is végzek mivel névsorszerint szólítottak, aztán bementünk az úgynevezett „szabaduló* szobába. Körül-belül ötvenen lehettünk szabadulók. Szabadok voltunk és mégse, mivel olyan nagy volt a hó, hogy nem közlekedtek sem a hajók, sem a vonatok, de még a repülők sem. Tombolt a vihar és mi azt hittük sohasem lesz ennek vége. Befagyott a Duna és még a tenger is a part mellett. Az őrök alig várták, hogy megszabaduljanak tőlünk, mivel fogyasztottuk a többi rabok adagját. Egy dedrádi szász kért, hogy menjek el Dedrádra a feleségéhez és mondjam el, hogy találkoztam vele és, hogy küldjön neki csomagot. ( Miután hazakerültem el is mentem és értesítettem a feleségét.)

Mivel én tavasszal voltam letartóztatva nem volt csak félcipőm és balonom. Igaz volt két rend ruhám, egy fekete és egy világos szürke, amit felvehettem, de a rab bakancsot és a rab sapkát nem adtam le, ezt eldugtam amikor le kellett adni, és szerencsém volt vele, másképpen megfagytam volna. Egy néhány nap után aztán kisütött a nap, megállt a szélfuvás és minket kiraktak a kapun túlra egy fél kenyérrel és egy darab szalonnával.Örülhettünk, hogy ezt is kaptuk, mivel nem dolboztunk és mégis adtak ennünk, és nem is keveset, mivel a szakács egy szász nemzetiségü Dedrádról volt elhurcolva és én tudtam értesíteni a hozzátartozókat, hogy hol van és hogy jól van. Küldhetnek csomagot, mert már nem ellenőrzik a csomagokat.

Korán reggel indultunk, gyalog, mivel Sulináig kellett mennünk, és nagy volt a távólság, hogy estére oda érjünk.

Nem tudom leírni azt az érzést, amikor a kapu becsukódott mögöttünk és mi igazán szabadok lettünk. Egy darabig mindnyájan egy csoportban meneteltünk, aztán voltak akik sietni kezdtek, hogy hamarabb elérhessék a kikötőt. Az út hosszú és fárasztó volt. Mellettem egy fiú jött, aki azt mondta, hogy magyar és hogy Szovátára megy. Kelemen Imrének hívják. Én is megmondtam a nevemet, és mondtam, hogy én is voltam Szovátán, amikor kicsike voltam, de az rég volt. Az előttünk mendegélők és köztünk a távolság kezdett nőni és én szóltam a fiúnak, hogy kéne mi is lépjünk nehogy elmaradjunk. Azt mondja Imre nem tudja mi van vele, de nem tudja mozgatni a lábát. Megállt és mondta hagyjam ott egy kicsit, amig pihen hátha rendbe jön. Én is megálltam vele és amikor láttam, hogy nem lesz javulás felvettem a hátamra és úgy cipeltem egész Sulináig, vagy 15  kilométert. Nem volt kis teljesítmény, de legalább én sem fáztam meg. Én úgy könyveltem el, hogy Isten így akarta, hogy mellette legyek és segítsek rajta. Örültem, amikor hullafáradtan megérkeztünk a hajóállomásra. Rengetegen voltak az állomáson, mivel a Duna befagyott és mi lekéstük azt a járatot amelyik Tulceara vitt volna, mivel vonat összeköttetés csak Tulcearól volt Medgigiáig és onnan Bukarestig. Nem találtunk helyet csak a hajóállomásWVC-jében. Központi melegírés volt és jó meleg. Csak vizet és meleget kivántunk és persze pihenést. Feltettem Imrét a füttőtestre, hogy átmelegedjen, és széttörtem a megmaradt kenyeret és megettük közösen. Találkoztam Adorjáni Dezsővel és Dobri Janó bácsival, akik aggódtak, hogy mi lett velem, hogy nem érkeztem meg velük. Elmeséltem nekik, hogy mi történt és bemutattam Kelemen Imrét, a szovátai székely fiút, aztán elmesélték, hogy ők megtudakolták, hogy holnap reggel jön az első hajó és elszállít bennünket Tulceara, ha a jégtörő hajó is megérkezik, mivel a Duna befagyott. Ott aludtunk a WC-ben reggelig, és mit adj Isten, Imre barátunk reggelre helyre jött. Négyen voltunk magyarok és vigyáztunk, hogy ne veszítsük el egymást.

Igaz, a többi volt rabtársunk is tömbben maradt. Mosdatlanok, büdössek és éhesek voltunk. Igaz,  nem adtak hajójegyet, de pénzt sem vettek el tőlünk. Maradt 17 lejünk. Igy érkeztünk meg Tulceara. Elmentünk a vonat állomásra, de sajnos vonat nem indul, mivel

a síneket a katonák még nem tudták letisztítani a sok hótól, ami sok helyt még három méteres is volt. Sok csomagunk nem volt, és így könnyedén tudtunk sétálni Tulcean. Bementünk egy cukrászdába és rendeltünk egy tésztát és egy rendes kávét. Négyen űltünk az asztal körül Janó bácsi, Dezső, Imre, és én. Magyarul beszéltünk, és egy nő az egyik asztaltól hozzánk jött és megkérdezte, honnan vagyunk, és hová megyünk. Nagyon örvendett, hogy magyar szót hall, mert ide nem nagyon téved be magyar, esetleg nyáron. Mivel nem tudtuk, hogy mikor tudunk hazamenni ebben az itélet időben pénzre volt szükségünk. A nő azt tanácsolta, hogy kérjünk pénzt a csekken keresztül és mikor a pénzt felteszik a csekkben az itteni csekk már ki is adhatja nekünk a pénzt. Dezső volt aki kipróbálta a „jó tanácsot” és estére már meg is kapta a pénzét. Addig mi elmentünk a Miliciára és elmondtuk, hogy nem tudjuk mikor tudunk hazamenni, pénzünk csak annyi van ami az útra elég, mit csináljunk. Mindegyikünknek adtak egy nagy veknit és egy darab szalámit és azzal útnak eresztettek. Délre és estére megvolt az ennivaló. Estére a vasutállomás várótermébe mentünk, és ott próbáltunk helyet foglalni. Itt nem volt olyan jó meleg mint Sulinán, de összehúzódva ki lehetett bírni. Reggel aztán el indult a vonat. Előszőr Medgigiát érintettük és onnan Bukarestet. Itt váltanunk kellett. Janó bácsi Bukarest-Brassó-Kolozsvár, mi Imrével Bukarest-Brassó- Marosvásárhelyre kaptuk a jegyet. Brassóig együtt utaztunk, Janó bácsi tovább ment Kolozsvár felé, nekünk váltanunk kellet, Déda felé.

Dezső kért, hogy látogassuk meg, nem lakik messzi az állomástól és a következő vonattal tovább megyünk. Megszakítottuk az útazást, lepecsételték a jegyet a következő vonatra. Dezsőéknél vacsoráztunk és én megfürödtem,  annyi idő után először igazi meleg vízzel és szapannal. Bizony ki kellett mossam a fürdőkádat olyan koszos lett. Hiába a fürdőkádat a dunadeltában akkor még nem ismerték. Dezső szülei marasztaltak, de én elmondtam, hogy én is alig várom az otthoniakkal a viszontlátást.

Visszamentem az állomásra, mert otthon szerettem volna lenni minnél hamarabb, láthassam az enyémeket, hogy megölelhessem őket. Megértették, és nem is marasztaltak tovább. Nem volt cigarettám és pénzem sem amivel vehettem volna. Dezsőéktől meg szégyeltem pénzt kérni, és nekik eszükbe sem jútott. Így az utazás nem volt valami jó, mert nem volt mivel eltültsem a hosszú időt, de alig vártam, hogy meglássam a szászrégeni állomást. Hajnali ötre értem Régenbe. Arra gondoltam, hogy elmegyek lejelentkezem a szekunál és azután haza megyek ( bár ne tettem volna). A szekunál a kapus altiszt elvette a levelet és bevitt egy szobába, hogy várjam meg amig bejön a főnök és ő majd elintéz engem. Kértem adjon egy cigarettát, de nem adott. Egy óra múlva jött meg a parancsnok és miután átnézte a levelet és kikérdezett, azt mondta, nem jó a szabaduló cédulám mivel én 1939 agusztus 19-én születtem és itt 1839 agusztus 19-et ír. ( Ez is egy szekus húzás volt, hogy jelentkezni kelljen a szekun legalább is addig, amig megjön az új szabaduló levél.)Nem baj, visszaküldjük Bukarestnek, hogy javítsák ki és addig én itt maradok a fogdában. Már ne hüjéskedjen uram. Még a hülye is láthatja az elírást. Én nem maradok egy percet sem. De nem engedhetjük ki csak ha valamelyik család tag átveszi és felelőséget vállal, hogy ön nem hagyja el a várost. Elküldte a futárt hozzánk haza, mivel nem volt telefonunk és egy kerek órát vártam, amig megérkezett édesanyám és Jocó öcsém. Addig abban a szobában voltam ahol a főnökre vártam azelőtt. Mikor meghallottam édesanyám hangját, négy év után, feltéptem az ajtót és odarohantam hozzá. Nagy volt a meglepetés, mivel nem mondták meg nekik, hogy miért kell jelentkezzenek. Engem vissza parancsoltak a másik szobába, amig a lelki fröccsöt elmondták és alá irattak egy átvevő jegyzőkönyvet, amit öcsémmel aláirattak,és öt perc múlva már öleltük és csókoltuk egymást. Jocó írta alá aszerződést, hogy felel azért, hogy én nem fogok elszökni a városból. Innen Olgihoz mentünk a TCM-hez, ahol ő dolgozott, és elkéreztettük őt, mentünk a hangszergyárhoz, ahol Béla öcsém dolgozott. Béla kijött, és én nem ismertem meg. Magas nyúrga férfi lett belőle. Amikor én otthon hagytam egy kicsi vézna fiucska volt. Az egész társaság édesanyám testvéréhez a Rózihoz (Kis Andrásnéhoz) mentünk, hogy az örömhírt elmondjuk.Legalább eljössz a Dódi esküvőjére, mondta Rózi. Innen az út Vészy nagymamához vezetett, ahol Irénke lakott Cintár Emillel.

            Útközben találkoztunk Csíki Rózsival, aki a harangozó volt a református templomban, és kezdte kiabálni minden felé, ahogy  szaladt a község utcáin, hogy: -

-          Meg jött Gráma Jani a nagy magyar fiú. Kiszabadult a fogságból.

            Irénkéjéknél mondták meg, hogy mind a két nagymama meghalt, de nem merték mondani, hogy ne keserítsenek el. Már megszoktam a nehézségeket. Túl teszem magam rajta.

            Még haza sem értünk csak a kanyarig, ahonnan már látszott a házunk, Manyika és Ödike szaladtak elömbe, és ölelgettek, s mondták, hogy tele van a ház a szomszédokkal és keresztanyámmal és alig várják, hogy láthassanak. Édesapám, aki  beteg volt tüdőgyuladásban,  az ablaknál állt és mikor megölelt sírva mondta.

-          Megjöttél drága gyermekem?Tudod, hogy meghalt nagymamád?- Lehet, hogy édesapám könnyei, nem tudom, de én is könnyezni kezdtem.Négy év után.

            Február másodika volt.Mindenki hozott valamit ajándékba.

Hoztak tejet, túrót, tojást, kolbászt, sonkát,tésztát, kalácsot, és mindenféle jót, amit csak tudtak hozni a szomszédok. Most láttam, hogy nem is lehettem olyan rosz fiú, ha ennyien ragaszkodnak hozzám. Egész február így telt el vendég fogadással, és minden nap a szekun kellett jelentkezzek, amig megjön a kijavított szabaduló irat. Később azt a parancsot kaptam, hogy a Milicián jelentkezzem és csináltassam meg a buletinemet. A  szabaduló levelet soha sem láttam azután sem. Igaz nem is érdekelt. Elmentem Dr. Nicoara Eugenhez, aki családunk barátja volt a Gráma nagymamáért, és a lánya az Irénke osztálytársam volt a liceumban. Megvizsgált és elmondta mit ehetek, és mit ne egyek, mivel a szervezetem nagyon le van gyengülve. Orvosságokat, vitaminokat adott és arra kért, hogy bármi panaszom van jöjjek nyugodtan hozzá, szívesen fogad. Ő is volt politikai fogoly az 1952-es években.

            Egyben volt a család és úgy döntöttek, hogy addig nem dolgozhatok, amig fel nem javulok.

            Jó lett volna, ha dolgozom, mivel Jocó felvételizni akart a Iasi egyetemre, és a pénzét gyűjtötte, Béla és Manyika középiskolások voltak, Béla az estiben, Manyika a nappali tagozaton, Olgi volt egyedüli kereső a családban. Édesapám betegnyugdíjas.

            Találkoztam Hangel Öcsivel, aki nekem unokabátyám, és a liceumban tanár, elpanaszoltam neki mi bánt, hogy dolgoznom kéne és szeretnék valami munkahelyet. Hadd el elviszlek én apámhoz Ludasra, van neki pénze elég és alig várja, hogy találkozzon veled. Ad ő neked annyi pénzt, hogy ne kelljen dolgozz vagy két hónapot, mert valóban nem kéne még dolgoznod, amig fel nem erősödsz. Én is beszéltem Nicoara dokival és azt mondta disztrofiás vagy, és nem szabad dolgoznod csak ha felerősödsz. Elment Öcsi a Szekura és a Miliciára, hogy elkéreztessen Ludasra. Megkapta az engedélyt, mivel mindenki ismerte őt, és elkéreztetett szüleimtől is és elmentünk az öreg Hangel Józsefhez, aki nagy maszek asztalos volt bútorokat és koporsókat gyártott, nem szerette a komunistákat. Öcsi jól bedumált az apjának, hogy mi a komunisták ellen harcoltunk és ezért voltam bezárva, késő estig boroztunk és beszélgettünk és  az öreg megköszönte, hogy volt bátórságunk szembeszállni ezekkel a mocsok komunistákkal. Anuskanéni Öcsi anyja, aki nekem nagynéném volt, csak mosolygott, mert tudta Öcsi miért vezeti a beszédet így és ő se bánta, ha a férje megjútalmaz, amiért én bőrtönt szenvedtem. A öreg reggel két hónapi fizetést adott, hogy segíteni tudjon rajtam... Hála Istennek és nekik.

            Édesanyám nagyon örvendett a pénznek, hiszen neki kellett gondoskodnia az egész család élelmezéséről. Ő tudta mit és mennyit kell vásárolni ahhoz, hogy mindenki megkaphassa az  adagját,a reggelinél, az ebédnél és a vacsoránál. Ő volt a mindenes a családban. Mindenért neki fájt a feje. Szegény jó Édesanyám...

***

            Olgi, a nővérem, megismertetett a főkönyvelővel a TCM-től Pop Nutuval és ő elintézte, hogy Bórszékre kerüljek teknikusnak, az ottani munkatelepre. Minden jól ment egy ideig, májustól szeptemberig, amig a káderes észre nem vette, hogy nincs önéletrajzom. Kérte írjam meg az önéletrajzomat, és mikor elolvasta,  rögtön haza is hozott és odaraktak vasbeton elemeket gyártani, majd a vízvezetékekhez a sáncot ásni és a falakat, meg a beton alapokat tőrni, Régenben, ahol akkor kezdték bevezetni a vizet a városba.

Szerintem a szekuritáténak nem tetszett, hogy én teknikusként dolgozom, és főleg azért, mert történt, ott Borszéken, hogy egy volt rabtársammal találkoztam és az munkát keresett, felvetettem hozzánk munkásnak, aki két hét után meglépett, magával vitte a salopétat (munkaruhát) és a gumicsizmát. Ezt fizetették meg velem, és itt figyelt fel rám a káderes, aki abafáji volt, és nem tudta hogyan kerültem én Borszékre. Nem volt könnyű munka, hát még akkor, amikor a káderes azt mondta a mesternek, hogy a legnehezebb és a legmocskosabb munkákra tegyen, mert átvertem őt. A munkatelep igazgatója egy Majlat nevü mérnők volt, elmentem panaszra hozzá, de azt mondta sajnos nincs más munkájuk. Nem mert senki a szekuritátéval újat húzni. A káderesek pedig mind kapcsolatban voltak a szekuval. Így kerültem a régeni Lakásgazdálkodási vállalathoz.

Kezdetben mint segédmunkás, ahol a vízcsöveket szigeteltük és itt is sáncokat ástunk és betonfalakat tőrtünk át a vízcső lerakásához. Itt az nem tettszett az igazgatónak, Adorjáni László mérnőknek, hogy munka után a városban nyakkendősön járok.Egy nap, amint munka után kijöttem a cukrázdából, ö egy IMZ-vel jött, megállt mellettem és azt mondta:

-          Gráma elvtárs maga hogy jár nyakkendősön munkába. Holnap jelentkezzék nálam.

Én mérgesen elmentem a rajoni párttitkárhoz és megkérdeztem tőle, hogy én aki politikai fogoly voltam ugyan, de kegyelemben részesültem, járhatok-e munka után nyakkendősön. Elmondtam mi történt az előbb az úton. Nem mondott nekem semmit, de bíztos felhívhatta a dirit, mert másnap át tett a köztisztasági csoportba, mint utcaseprő. Szerencsém volt a főnökkel, akit Nagy Lászlónak hívtak és életem legrendesebb emberének ismertem meg.Nem sepertem az utcát, hanem csoportfelelősnek tett, aki ellenőriztem az utcaseprőket hányan vannak és mikor melyik utcát seperjék, hogy mindenik tiszta legyen. Kötelességeim közé tartozott, hogy az üzletek előtt mindig tiszta legyen a járda, ami az üzletek kötelessége volt leseperni, de én mindig találtam embert, aki leseperte helyettük. Ezért szerettek is a városban főleg az üzlet felelősök, mert sohasem büntették meg őket, hogy rendetlenek. A diri utánna is kötekedett velem, nem tudta lenyelni, hogy a rajoni párttitkárnak panaszkodtam, de Laci bácsi mindig kiállt mellettem, és nem engedte, hogy kötekedjenek velem. Azt is el érte, hogy ha az autóbuszokon, ami ugyan csak a Lakásgazdálkodási vállalathoz tartozott valami okból valaki hiányzott, engem tettek helyetesítőnek. Mikor jelentették az igazgatónak, hogy azon a buszon, amelyiken én  vagyok mindig több pénzt adok le, mint a társaim, amiért azok egy kicsit haragudtak rám, de nem volt mit tenni, kezdett  megszeretni. Emlékszem egyszer kukorica szedés közben írtam egy verset, amit ott a mellettem levőknek felolvastam, tetszett a kolegáknak, a diri fülébe jutott, aki kérte, hogy olvassam el neki is. Tetszett a versem és prémiumra írt ki. Azt mondta, azért kapom, mert a buszokon a legjobb kasszás vagyok.Nagyon sokáig voltam a buszokon is. Isten itt is nagyon sokszor megmutatta segítő kezét.

Laci bácsi figyelemmel kisérte minden léptemet és mindig vigyázott is reám.

Egy nap azzal fogad, hogy:

-          Gráma elvtárs szeretnék magával beszélgetni egy kicsit. Jőjön be az irodámba. – Miután bementem,- Gráma elvtárs maga egy nagyon rendes ember. Nem csak rendes, hanem okos is. Én azt tanácsolom, próbáljon felvételizni valamilyen  egyetemre, vagy teknikumba, mert magának biztos sikerülni fog. Nem szeretném, hogy egy ilyen értékes ember elvesszen nálunk a segéd munkások között. Maga többet érdemel. A másik észrevételem, hogy ha lehet menjen el ebből a városból, mert itt nem lesz jövője. Beszélgettem a bátyjával Hangel Öcsivel magáról, de én csak szépet és jót tudtam mondani, ami igaz is. Akkor határoztam el, hogy beszélek magával és segítem, ahogy tudom, hogy tovább tanulhasson.

 Ő segített és neki köszönhetem (a Jó Isten után), hogy elvégeztem a teknikumot, rábeszélt, erőt öntött belém, és visszaadta az életkedvemet. Hála Istennek és Lacibácsinak.

***

Köszönöm Istenem, hogy ilyen embert adtál mellém, köszönöm  Laci bácsi,  hálás szívvel köszönöm.