Zsurinyó

            Volt neki rendes polgári neve is, de azt senki nem használta, ő sem várta el hogy úgy szólítsák  és sokan nem is tudták a rendes polgári nevét. De ez nem okozott gondot senkinek. MIndenki úgy ismerte, Zsurinyó és ezzel el is volt intézve a megszólitás.

             Néhány évvel idősebb volt nálam, és mindig velünk focizott lent  a Szamosparton. Amennyivel idősebb volt annyival jobban is focizott.ördöngősen cselezett. Cseperedett is felfele szépen, bár a tanulás nem volt az erőssége de azt focival pótolta és igy szépen átcsúszkált az első hét osztályon, de akkor már olyan jól focizott hogy felfigyeltek rá az akkori "jatékos megfigyelők", és egy szép napon elvitték Zsurinyót az akkori Törekvéshez. Volt még egy NB.2 csapat Szatmárnémetiben, de ő ragaszkodott a Törekvéshez, mert tudta jól hogy ott jobban, hamarabb befogadják, mert hát az volt a munkáscsapat, és kilencven százalékban  magyar játékosok voltak benne. A másik csapatban  a Progresulban több volt a román de voltak szépszámmal magyarok is- ez akkor még, nem okozott gondot, senkinek az ég világon.

             Nagy szenvedéllyel, és kitartással rugta labdát, úgy hogy már  tizenhét éves kora előtt befért nagy csapatba, mert addig csak az ifjúságiban jeleskedett.  De mivel hogy ott is megállta helyét - balösszekötőt játszott,- felfigyeltek rá, más nagy városok "megfigyelői" is és mikor katonaköteles lett  akkor  elvitték egy bukaresti csapathoz azzal a szándékkal hogy megtanitják románul, és számitott rá Steaua  csapata is, bár akkor még nem fért be, lehet hogy, a tudás hiányzott, lehet hogy a nyelvtudás, de lehetett még számos ok hogy bukaresti elit csapatba beférjen. Mondanom  sem kell, hogy  akkor még nem Steauának hivták hanem CCÁ Csecseának. Ez egy rövidítés. Nem sok értelme van hogy leforditsam igy aztán nem is teszem. Azokból az időkből kevés információnk volt róla csak majd miután hazakerült  akkor mesélt  el egyet és mást. Mesélte hogy  már   nem volt ifjusági státusban, de még mindig kikellett  pucolnia a nagycsapat tagjainak a cipőjét.

             Későb aztán amikor  már nagy csapatban játszott, akkor viszont el kezdték "égetni" a jatékos társai. Ez abból állta hogy ne adtak neki használható labdát, és ha lehetett elkülönültek tőle. Lassan , nagyon lassan vette csak észre hogy mi folyik körülötte, és akkor elhatározta hogy hazajön -  de ezt nem tehette meg mert egy újabb felkérést kapott Brassóból, és átszerződott oda. Egy kicsit jobban érezte  magát, talán ott is maradt volna , ha nem gyötörte volna honvágy. Csak azt tartotta vissza két évig, hogy NB-1-ben játszott, Szatmáron viszont nem volt NB -1 csapat. Végül mégis elszánta magát és haza jött az NB-2 be. Szépen alakultak a dolgok a legjobb jatékos volt a csapatban - de hogy kitérjek az akkori jatékosok jutalmazására - egy bajnoki  meccs után amikor a Nagykárolyi Victoriát leggyözték 1-0 ra , a Zsurinyó gÓljával , akkor kapott ajándékba egy Pobeda karórát. Évekig jatszott még Szatmarnémetiben, közben elvitték Nagybanyára ,nem tetszett neki és haza jött.  Közben még szatmari tartózkodás idején, megtanitották neki a hegesztő mesterséget és az egyik állami vállalatól kapta fizetését , amiért személyesen bekellett menjen. MIndez  szép karriert biztositott neki , úgy hogy minőség ellenörző osztályon dolgozgatott, és estiben elvégezte a nyolcadik és kilencedik osztályt.

              Akkor ütött be a krach, lassan de óvatosan  véglegesen. Az NB -2 -ből kiöregedett és elengedték - sóvárgó tekintettel nézta  a futbalista fíukat, és meg állapitotta hogy bizony ezektől, még a legroszabb napjain is jobb volt. Aztán a meccs után elment meg ivott egy két három sört a fiukkal, de utána még többet is.  A sok sörözésnek az lett a vége hogy a felesége elvált tőle. Ez azonnal meglátszott rajta is ,mert rendezetlenül járt majd, egyre lejjebb  csúszott. Mindig csak a futballról beszélt  nagy meccseket idézett itthonról  Bukarestbő lBrassóból. Már negyven körül járt, és jó barátok azt tanácsolták neki, hogy menjen el  jatákos edzőnek, ha nem is egy nagy  csapathoz , de valahova falura, ahol hasznosithatja magát, a tudását .

                Úgy is tett, egy kicsit összeszedte magát, és elment egy faluba  - közel a városhoz. Játszott is edzői tevékenységet is ellátott, és kezdett egyenesbe jönni. És akkor megint jött a pohár, minden győztes meccs után, bankett ,soha ki nem ürülő poharakkal, pláne ha ő rugta gólt. És ez igy ment még egy pár évig ameddig csak húzni tudta. Imádta focit de az vitte rá hogy imádja pálinkát is. Nehéz volt elszakadnia mind a kettőtől, sőt a pálinkától nem is tudott. Az lett a veszte. A régi barátok mind elkerülték,és elforditották fejuket , hogy nekeledjen szembenézni vele - azok akik annyiszor hivták egy sörre. Egy őszön találkoztam vele, egy nagykabát volt rajta, bár még senkisem viselt még nagy kabátot. Emlékszel - kezdte arra gólra amit  a Nagykárolynak rúgtam és azzal nyertünk. Emlékszem, mondtam, és soha többet nem láttam. Vadász Ferencnek hivták, és egy jó vágásu szépreményű cigányfiú volt, alig huszonötévvel korábban.