Nem mehetek el. Még nem. Akad itt elég tetemes munka, ha jobban belegondolok. Ahogy azt a jó öreg Zsombor bácsi bölcsen kinyilatkoztatta: "Ha nem megy valami először, próbáld meg újra!"
Próbálom én, abban nincs hiba, de hiába erőlködöm, csak nem mozdul a nehéz fém. Jöjjön ide a Zsombor bácsi, és segítsen, ha már olyan okos tanácsokat osztogat. Könnyű fentről dirigálnia, a jó hűvös szobából, ahol a világ problémáitól hermetikusan elzárhatja tudatát, kirekesztve az adóemeléstől kezdve mindent, ami normális halandókat sújtani szokott.
Zsombor bácsi egyébként nem rokonom, még csak nem is ismerném, ha nem futottunk volna össze a szerencsétlen baleset folytán. Azt a terhet varrta először a nyakamba, hogy én mentem az ő megviselt Lada-jának, több százezres kárt okozva ezzel. Szegénynek milliós vagyonából rá kellett fordítania kemény százezer forintot új hátsólámpára, a kocsi komplett hátsó részének kijavítására, és teljes hátsókerék-cserére. Biztosan megerőltette magát, és ha ez nem lett volna elég, velem is dolgoztat immáron másfél hónapja.
Elegem lett ez idő alatt. Egyszerűen besokalltam attól, hogy bármit csinálok, neki semmi sem tetszik. Ha meglocsolom a virágokat, bármennyit öntök rá, az neki sok. Elszáradnak a nélkülem gondozatlan növényei. Egye meg őket, én azt mondom. Ha nem képes megbecsülni az önzetlen munkát, amit végzek, akkor keressen másik balekot.
Ne mondja, hogy ennyi idő nem volt elég neki. Minek tart még mindig itt? Amint találkozom vele, megkérdezem tőle. Addig újra és újra megpróbálom felemelni az ócska vasdarabot, ami hamarosan úgyis a kukában végzi, de addig is jó hely lesz számára a garázs. Mindent tároljunk ott, az autó körül. Egyszer komolyan összetöröm azt a rozzant járművet. Valamiképpen bosszút kell állnom rajta. Nem sanyargathat viszonzatlanul. Nem bízom a dolgokat Istenre, hogy majd ő megadja neki, ami jár. Nem fogja. Ugyanott lesz húsz év múlva is, ahol most. Az apró lyukban fogja tengetni akkor is életét, senki nem fogja érdekelni, majd valakit iderendel, hogy öregkorára ápolja. Nem én leszek az, az egyszer biztos. Amint tehetem, lelépek innen a csodába. Csak találnék módot rá, hogyan honoráljam a sok "jóságot", amit tőle el kellett viselnem. Leüthetném ezzel a vasdarabbal, amit már fél órája próbálok megmozdítani. Lesüllyedhetnék ilyen módon a szintjére. De kérdem én, mi jó származhatna abból nekem? Azonkívül, hogy megfosztanám a világot kegyetlenkedéseitől, semmi. Még engem büntetnének meg, ha megtisztítanám tőle az emberiséget. Megmenthetnék pedig egy újabb áldozatjelöltet. De nem tehetem. Még előttem az élet, és nem szeretném félbeszakítani egy ilyen ember miatt. Nincs kedvem tettem miatt börtönben sínylődni. Nem is fogok.
De már jön is... Itt van, akiről mindezidáig beszéltem. Zsombor bácsi megint jön, hogy leszidjon, miért nem tudom megmozdítani a vasat. Hozzávágom, ha felhánytorgatja nehézségemet. Esküszöm, megteszem.
Hatalmas sörhasa ide-oda libben, ahogy bernáthegyi-forma arca is az erőltetett sietségtől. Hová rohanhat így? Eddig ki sem merészkedett az utcára, most meg szalad. Nem is csodálom, hogy keveset mutatkozik. Látva borostás, ápolatlan arcát, zsíros és korpás haját, koszos ruházatát és bőrét, nem meglepő a szégyenérzet.
Már itt is van. Szokásához híven szúrós szemmel mér végig, aztán tekintetét munkám eredménytelenségének jelére veti, kivörösödött arccal. Azt hiszem, üvölteni fog. Oly nagyerejű ordításra van kilátás, mint még torkából nem fakadt. De nem jön a várt hangorkán. Inkább az egész test mintha megmerevedne, izzadtságcseppek jelennek meg arcán. Soha nem volt az az izzadós fajta. Tudom, ezennel baj van. Nagy baj.
Megkérdezem, mit segíthetek, de nem kapok választ. Magamtól kell hát tennem valamit. Gyorsan felszaladok második emeleti panellakásába, a liftet mellőzve. A fürdőszoba kádja vérben ázik. Az ő vére... Elszörnyedek a látványtól, de nem terelhetem el figyelmemet a feladatomról. Kell vinnem neki vizet, sok vizet. De előbb hívom a mentőket, biztos, ami biztos.
Mire leszaladok, Zsombor bácsit szörnyű állapotban találom. Állni is alig bír, de a becsülete megtartja a lábán. Bánatos szemeit rám szegezi. Ebben a pillantásban minden benne rejlik. A kegyetlen zsarnok most segítséget kér. Bár beszélni nem tud, ahhoz gyenge, de a lélek tükre elárul mindent, ami végbemegy benne. Nem lennék a helyében.
A vizet, amit hoztam, szívesen elfogadja. Inni nem szándékozik, arcának azonban jólesik a hideg folyadék.
Megérkeznek a mentőszolgálat kirendeltjei. Remélem, nem találnak kivetnivalót elsősegélynyújtásomban. Nem tanítottak engem soha ilyenre, azt tettem, amit egyszer édesapámtól láttam, mikor anyám rosszul lett. Vizes ruhával mosdatta meg feleségét. A különbség annyi, hogy édesanyám nem köpött vért. Ez aggaszt az egészben. Ha tudnám, hogy szimpla kánikula miatti rosszullétről van szó, nem idegeskednék annyira. De ott a vér...
A mentősök megkérdezik, van- e rokona a betegnek. Azt felelem, csak én vagyok, az alkalmazottja. Arra kíváncsiak még, nem észleltem-e rossz állapotát az elmúlt órákban. Nem. Itt dolgoztam egész idáig, mióta reggel hatkor kinyitottam a szemem. Bekísérem az öreget, hisz nincs senki, aki megtenné érte ugyanezt. Ha most meghalna - adja Isten, hogy ne ez történjen -, rajtam kívül ki látogatna el szerény temetésére? Minden bizonnyal senki. Magányos vénemberként menne a másvilágra, senkitől nem tudna elköszönni. Egy embernek ez lehet a legnagyobb szenvedés, amitől egész életében tarthat.
A kórházban három egész órát vártam a semmire. Akkor egy doktor jött ki a teremből, ahová Zsombor bácsit vitték. Próbált nyugtatni, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek. Persze, hisz mi mást mondhatott volna? Az a munkaköri kötelessége, hogy megnyugtassa a hozzátartozókat. Engem személy szerint nem nyugtatott meg.
Másnap reggelig tartották benn. Akkor azt közölték, minden a legnagyobb rendben, csak enyhe öregkori betegség jött ki rajta. Akkor nyugodtam csak meg, mikor megláttam Zsombor bácsi hagyományos öltözékét, benne a halálra rémült emberrel.
Taxit hívtunk, így érhettünk leghamarabb haza. Egész úton egy szót sem szólt az öreg, némán bámult kifelé az ablakon. Otthon váratlanul elém lépett, rám függesztette teljesen komollyá változott tekintetét, és azt mondta:
- Köszönöm szépen, amit értem megtettél. Ha gondolod, most már távozhatsz. Nem tartok igényt többé a szolgálatodra.
Nem azt éreztem, amit két napja gondoltam volna e szavak hallatán. Akkor elhibázott lépésnek tartottam volna, de most megenyhültem. Lehet, hogy életem legnagyobb baklövését követtem el döntésemmel, és ennek tudatában is voltam. Ennek ellenére habozás nélkül maradásom mellett álltam ki. De már nem csupán alkalmazottként tekintett rám, barátom és egyben apám helyett apám lett.