Mennyire igyekeztem, hogy ki tudjam mondani, de próbálkozásaim az R betű kipörgetését illetőleg, folyamatosan kudarcba fulladtak, sokáig.

Nem járattak óvodába, hiszen Édesanya háztartásbeli volt, és ha járattak is volna, nem emlékszem, hogy annak idején akkora hangsúlyt fektettek volna, e probléma kiküszöbölésére, és logopédusokról, még hírből se hallottunk az 50-es, 60-as években.

/Utánanéztem, már csak a korhűség kedvéért is, és feltevésem igazolódni látszik. „Hazánkban a logopédia, a századfordulón alakult ki”./

- Majd megtanulja a gyerek játszótársaitól, vagy nagyobb testvéreitől, mire iskolába kerül, mondogatták a szülők, és bólogattak hozzá a rokonok, szomszédok, meg a Kertészre magyarosított nevű kedves, hitelbe is árusító, sarki trafikos házaspár.

Zsák a foltját megtalálja, mondja a bölcs szólás.

A mi lakrészünk, a második emeleten helyezkedett el, Öcsi pedig a harmadikon lakott. Nagyjából egyidősek, és egy szép napon barátok is lettünk.

Öcsi, az L betűt nem tudta kimondani, és ezzel a hiányosságával, az enyémet hivatott pótolni. Ő, R betűvel helyettesítette be az L betűt, én meg a visszája, így valamelyikünk zsák lett, a másikunk pedig a foltja.

Ha még nem mondtam volna, leginkább a fiúk társaságát kerestem, barátkozási célból, mert valahogy a lányokat kényeskedő, nyafogó játékbabáknak tekintettem. Talán ennek következtében nem is volt igazi barátnőm, csupán az, az egy Zsuzsa.

Olyan barátnős próbálkozásaim voltak, de Zsuzsához mérten, egyik sem volt, az IGAZInak mondható.

Na, de térjünk vissza Öcsihez.

Öcsinek, nagy kerek feje volt, és ezt kompenzálandó, aranyos kis pofija. Nekem két bátyám, neki pedig két nővére, nekem munkás apám, neki porcelángyári főgóré apukája, és külországokat járó Édesanyja volt. Én szerény, visszahúzódó, bátortalan kisgyerek voltam, és most már tudom is, hogy miért, de nem akarom senki emlékét bemaszatolni, hála érte, hogy felnevelt…

A harmadik emeleten lakott, egy gyermektelen házaspár, Jani bácsi, és Ilonka néni. Szerették a házbéli gyerekeket, és mivel Édesanyám néha feljárt hozzájuk takarítani, magam is bejáratos voltam hozzájuk. Olyankor, Jani bácsi mindig nyomott valami finomságot a markomba, amit én sutyiban, a bátyusok elől, magamba is gyömöcköltem. Egyszer születésnapomra, még száz forintot is kaptam tőle, ami akkor, az ötvenfilléres fagyigombócok idejében, hatalmas összegnek számított.

Talán ennek a százforintosnak is megírom egyszer a történetét…

Jaj, és azok a szomszéd kockacukorja mindig finomabb óriásmokkák, hát lehet azokat elfeledni? Ugye, hogy nem.

Fiatalabbik bátyám, annyira szerette ezeket a hófehér, kristályos csodákat, hogy amikor Jani bá, megkérdezte tőle, - Duduskám, mi leszel, ha nagy leszel, Dudus minden habozás nélkül rávágta, hogy – kockacukor!

Persze, a kisöregnek ez nagyon tetszett, és soha nem hagyta ki a kérdést, ha Dudus a közelébe került. Megtérült neki az, az egy-két óriásmokka, mert mindig nagyon jóízűt tudott kacagni a válaszon.

Öcsi viszont pimasz volt, mindig becsalt Jani bácsiékhoz, és nem átallott őt öregnek nevezni, szemtelenségét, még kunyerálással, sőt, az édesség kikövetelésével is tetézte.

Én ehhez nem voltam hozzászokva, és bár kisgyermek voltam, szégyelltem magamat Öcsi helyett is. Talán ezért is szakadt meg vele a barátság nem emlékszem, de az is lehet, hogy azért, mert akkoriban kezdődött a majdani osztálytársnőmmel, Zsuzsával való, mely sok-sok éven át, meg is maradt.

Hogy, az R betűt mikor sikerült végre, a helyére tennem, nem tudom, de mire első osztályos lettem, a lépa, a letek, meg a mogyoló a sok nyaggatás, sanyargatás hatására beadta a derekát nekem.