Mondtam, hogy nincs semmi a tó mélyén, de nem hitt nekem. Lassan sétált mind mélyebben a habokba, már arcát csapdosta a hideg ár, pár kósza hullám az orrába csapott, és köhögésre késztette, de ő csak ment, mind mélyebbre. Nem hitte el, hogy a tó feneke üres. Lépés lépés után, majd alábukott, egész testét, mint takaró borította be a víz, lassan csapkodott, mind mélyebbre jutva, az útjából félrehőköltek a halak, és ő csak ment tovább. Én a parton álltam, furcsán néztem rá. Azt mondtam magamnak, hogy józan vagyok, de a szívem mélyén tudtam, hogy csak gyáva. Hitegettem magam, hogy nincs semmi a tó mélyén, hitegettem magam olyan dolgokkal, melyeket tényeknek fogtam fel, holott ugyanolyan spekulációk, mint amik a barátomat arra késztették, hogy elinduljon. Hülye, gondoltam rá félmosollyal, de a szívem mélyén csak irigy voltam: ő el mert indulni. Már nem láttam belőle semmit, társam csak a kissé hullámzó víztükör volt, amit halványzöld lombok kerítettek be az alkonyi fényben. De így van ez jól. Aki mer az nyer, de aki nem mer, valószínűleg az éri meg az öregkort. Egyszer ezt fel is vetettem neki, de ő hetykén felelt: „És miféle öregkort? Nem a színdarab hossza a lényeg, hanem maguk a jelenetek!”. Erre nem tudtam mit felelni, de odabent éreztem, hogy igaza van. Mégis… Ő alábukott, én lehülyéztem, mégis kijöttem vele. A merszem idáig tart, és nem tovább. Mind kevesebbet látni, cigarettára gyújtottam, és vártam, hogy feljöjjön. Ha igaza van, akkor a tó mélyén válaszok vannak. Olyan furcsán hangzik… Válaszok. Talán ezért nem hittem neki. Kezdtem aggódni, mert a szürkülő fák között mind hosszabban lett társam a magány. Odaléptem a part szélére, kiáltottam párat, persze hiába: a víz jótékony csendet von az elme köré. Ideje bemennem nekem is, hiszen itt már nem csak a bátorság madzagja mozgatja bábtestem. Lassan, de kérlelhetetlenül, egy felső ujj elkezdte rángatni a féltés fonalát is. Bal… Jobb… Bal… A víz már bokáig ért, hideg volt, és valahogyan szürke… Szürke volt a tapintása. Integettem neki, és egy hullám visszaintett, apró cseppekből formálva kezet. Vajon barát vagy ellenség? Itt az ideje lebukni. Mély levegő, és megszűnt a fent, a lent világa pedig meglepett: száraz volt, szürke sziklákat rejtett a víz alja, sőt a víztükör sem volt több félméteres hártyánál. A barátom azt mondta, hogy itt válaszok lesznek, és kezdtem hinni neki. Apró, sziklák között virágzó útjelzőtáblák mindenütt, volt főutat jelző, másik szerint behajtani volt tilos, jobbra-balra lengő testük között pedig méhek mászkáltak, és gyűjtötték róluk a virágport. Néhány elém szállt, és furcsa alakzatba rendeződtek, kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy üzenni akartak. Betűket formáltak: „Kövesd a szelet!”. Csodálkoztam kissé, addig nem is éreztem légmozgást de abban a pillanatban a hátam lassan simogatni kezdte valamilyen furcsa, földöntúli levegő. A barátom volt az, megfogta a kezem szellemkezével, és elvezetett a poros, sziklás úton. Felnéztem, vajon milyen a víz alatt az ég, de nem láttam túl a szivárványokon, amik beterítettek mindent odafönt. Három színbe burkolóztak: feketébe, fehérbe és szürkébe. „Mi ez a hely?”- kérdeztem barátomtól, de nem válaszolt. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nyugodt voltam. Utólag belegondolva furcsán nyugodt, mintha ez a káoszvilág valahol mélyen természetes lett volna nekem, mintha a káosza valódibb lett volna a léleknek, mint a megszokott élet. Lépegettünk, láb láb után, mellettünk könyvek szálltak fel-alá, néhányat egy íróasztal üldözött, lecsapott a lassabbakra, és lassan széttépte őket. Evett. Mi csak mentünk, éreztem, hogy minket nem bánt. Mi még nem vagyunk eléggé idevalóak, csak elrontanánk a gyomrát. A távolban feltűnt a semmi. Nem létező falán a minden táncolt, hatalmas épület, amit egy apró hangya tenyere tartott. Vicces volt valahol, de nem támadt kedvem nevetni. Féltem attól a hangyától. Közelebb mentünk hozzá, ő a csápjaival intett, közeledtünk, bal, jobb, bal, csápjai hívtak, bal, jobb, találkoztunk, kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mi ez az egész, szám kinyílt, hangya nézett, a semmi forgott a kezében, szemem becsuktam, kinyitottam… Az ágyamban voltam, reggelre járt az idő. Verejtékben fürdő testemmel nyújtózkodtam egyet, nagyot ásítva. Valami volt a bal kezemben, megnéztem: egy cetli. Rámeredtem. Furcsa, sárgászöld betűkkel egy mondat állt rajta: „Meddig pazarlod az életed, míg végre élni kezdesz?”. Megijedtem, pislogtam párat, majd kissé remegő kezekkel megfordítottam a papírt. Ez állt rajta: „A válasz: semmi.”. Elájultam.