Viszont látlak még?

   Ha az ember, ráveszi magát az írásra, mondjuk legyen az egy fantázia jellegű regény, vagy egy könnyed nyári estéhez kapcsolódó vers, kényelmesen hátradől a fotelban, miközben üveges tekintetével a vele szembe lévő vitrines szekrényben virító bajnoki arany, ezüst illetve bronz érmeit bámulja.   Ilyenkor elégedetten vesz egy jó nagy levegőt, majd kifújja.   Érzi, hogy voltak sikerei az életében. Ám a nehéz megpróbáltatások ideje még koránt sem járt le.   Mostanra tollal és papírral kell teljesíteni, ami javarészt több szellemi munkát igényel.   Csekény mennyiségben talán fizikai energiát is, feltéve ha az írás közben kiesik a toll a kezünkből s le kell hajolni érte. 

   Miután összegyűlik a kellő szellemi energia az íráshoz, s az ölünkben van a füzet, kezünkben pedig a toll, hozzá is foghatunk a történethez.  Ami csodával határos módon, velem történt meg.  Hogy miért?  Ki tudja, lényeg az, hogy én éltem át, s ha nem is vagyok tapasztalt író, a saját szavaimmal most elmesélem hogy éltem meg, hogy vontam le tanulságként. 

  A múlt héten, hétfőn kaptam életem egyik legborzasztóbb telefonhívását. Szeretett keresztapám meghalt.  Mindössze 57 éves volt.  Bizony, nem volt túlságosan öreg, de ráadásul még csak beteg sem, tragikus halálhíre rettentően elszomorított. Minden úgy történt, hogy a teraszon megbotlott, ennek következtében pedig a fejére esett és elveszítette az eszméletét. Kómába esett. Kórházba szállították, ahol egy héten keresztül "harcolt" szegény, ám végül felborult a keringése és 2014. január 19.-én 20:38 perckor elhunyt.   Egész életében dolgozott, hogy a szeretett családjának elő tudhasson teremteni mindent, volt is mit felmutatnia, mégis így kellett végeznie.   Egy szerencsétlen esés.   Nem szaporítanám tovább erről a szót. Csak ennyit mondhatok: Az Isten nyugasztalja!

  Történetem nem a váratlan halálhírről szól, csupán megalapozza az ezután történő eseményt.   Mivel a kellemetlen telefonhívást hétfő délelőtt, pontosan 9:42 perckor kaptam, azonnal elkéreckedtem a műszakvezetőmtől és a délután kettő óráig tartó munkámat, három órára és negyvenkét percre rövidítettem le.   Ez van, meg kell érteniük, első a család.   Elmentem a keresztszüleimhez, hogy őszinte részvétet nyilvánítsak.   Azt nem mondom hogy könnyen ment, elvégre hogy mehetett volna könnyen, inkább úgy mondanám, hamar elintéztem, utána kénytelen voltam magukra hagyni a hét tagúból, mostanra már hat tagúra csökkent családot. 

   Ezután hazafelé vettem az irányt.

 Útközben muszáj volt megállnom tankolni.  A benzinkúthoz érve, kiszálltam az autómból, majd arra lette figyelmes, hogy egy alacsony, - fáj hogy ezt így kell hozzátennem - vézna öreg úr csoszogott oda hozzám.  Egy megviselt arcú, nagy barna szemű, szakállas bácsika, akinek vastag szürke pufajkája lelógott egészen a térdéig.  Körülbelül ötven év körüli lehetett.   Talán nem nézett volna ki annyinak, ha nem lett volna szakálla.   Ám ahogy ránéztem, azokban az egykor reménnyel teli, csillogó s mostmár elkeseredett, szeretet éhes barna szemekben, megláttam akkor a keresztapámat.   Neki is pont ezekhez hasonló barna szemei voltak.   Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor alig múltam hat éves, de máris elvitt engem és a testvéremet horgászni, megtanított minket pecabotot faragni, s arra is, hogy a halat, amiket kifogtunk, nem szabad hazavinni, hanem vissza kell engedni oda, ahová tartozik.   Gyönyörű gyermekkori emlékeim voltak, s mindezt ő neki köszönhettem. 

Majd elrugaszkodván keresztapámhoz kötődő gondolataimtól, az idős bácsika megszólított engem.

 - Ne haragudjon fiatalember, elnézést kérek, hogy megzavarom, de legyen má' szíves, szánjon már meg engem csak egy száz forinttal. 

S ekkor a kosztól, a sártól és szinte nem is merem kitalálni, még mely kiállhatatlan anyagtól teli tenyerét nyújtotta felém kérően.  Csupán egy vagy két másodpercre vettem le a tekintetemet a szemeiről, de gyorsan vezettem is vissza rájuk.  Mihamarabb viszont akartam látni drága keresztapám csillogó tekintetét. 

 - Természetesen, várjon egy percet! - azzal mélyen a munkásnadrágom zsebébe nyúltam. Eszembe jutott aztán, hogy nem is ott tartom az apróimat hanem a kabátzsememben.  Miután előszedtem onnan az aprókat, meg se számoltam, még csak meg se néztem hogy mennyi összeget "lökök" el magamtól, azonnal a bácsi tenyerébe nyomtam.  A koszos, sáros tenyér csak úgy csillogott a kétszázasoktól, de legalább vagy hat-hét darab is lehetett benne.  Kit érdekel?  Engem éppenséggel akkor nem.  S most sem. 

 - Parancsoljon - hajoltam meg előtte, mintha valami jól álcázott királyi sarjjal állnék szembe. - Válljék egészségére!

Az idős bácsika meghálálta az adományt, majd távozott. Persze nem vitte túlzásba, bár miért is tette volna? Hamar megnézte az összeget, melyet meggondolatlanul a tenyerébe nyomtam, majd megáldott aztán sarkon fordult.  Egy ideig még követtem a tekintetemmel, azután elfordultam tőle. A két benzinkutas srác, akik mindvégig néma csendben álltak mögöttem, döbbentem meredtek rám.  Majd az egyikük megjegyezte.

 - Öreg, te normális vagy? Szerinted mire fogja költeni?

 - Nem érdekel - vontam meg a vállam, s rájöttem, ezt nem saját védelmem érdekébe mondtam, hanem azért, mert most ahogy itt ülők és megírom ezt a történetet, tudom, hogy nem azért adtam a bácsinak egy kis pénzt, mert azt akartam, hogy tudjon magának venni piát, vagy esetleg kaját.  Azért segítettem neki, mert még ha utoljára is, de számomra öröm volt viszont látni keresztapámat a szemeiben, aki életében megannyiszor segített rajtam és a családunkon.  Ezt a kis novellát a te emlékedre írtam! Szeretlek keresztapu!

                                          Balaska János

                                         ( 1957 - 2014 )